Ferenc pápa üzenete Szent Ferenc Naphimnusza születésének nyolcadik centenáriumára

Előadást tartott Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának nyugalmazott elnöke is, és Roberto Antonelli professzor, aki a Szent Ferenc halálának 2026-os jubileumával foglalkozó nemzeti bizottság elnöke.

A Teremtmények éneke, közismert nevén: a Naphimnusz keletkezésének 800. évfordulója alkalmából Ferenc pápa jókívánságainak és mély örömének adott hangot a dicséretes kezdeményezés miatt. A Szentatya – miközben továbbra is a teremtett világ védelmének érzékenyítésére buzdít a fenntartható és átfogó fejlődés érdekében – arra emlékeztet, hogy nagy tanítás rejlik ebben az imádságban, mely nyolc évszázada „töretlenül dobogó szívvel” él.

A költeményben – melyet Szent Ferenc élete végén írt – Istent dicséri mindenért, a teremtés minden ajándékáért, még a halálért is, melyet bátran „nővérének” nevez. A Szentatya – miközben arra buzdít, hogy a remény és örvendezés eszköze legyünk a számos kihívástól sújtott mai társadalomban – mindenkit imáiról biztosít, és a Szeráfi Atya közbenjárására minden résztvevőnek apostoli áldását küldi – szól Ferenc pápa üzenete.

A Teremtmények énekét Szent Ferenc élete utolsó éveiben írta, vélhetőleg 1224 októberétől kezdve, amikor nagy lelki és testi szenvedéssel tapasztalta, hogy követői közül sokan eltántorodtak attól az úttól, melyet ő a „Szegénység Nagyasszonya” alakjában követett. Pár éve zarándokként megjárta Szentföldet, melynek során ugyanazzal a szelíd és egyszerű názáreti Jézussal találkozott, mint akit életében addig megismert. Szembetegség is gyötri, alig lát, de a szíve ennek ellenére – még pontosabban, meglehet, talán éppen ezért – dalolni kezd. Ajkára veszi a neki oly kedves, a Teremtés műveit dicsérő 148. zsoltárt, és a maga módján újrakölti és kiegészíti.

Istennek hála, Szent Ferenc Perugiai legendájának szövege alapján ismerjük a motivációit: „Nekem tehát ezentúl nagyon kell örvendeznem betegségeimben és gyötrelmeimben, vigaszt kell találnom az Úrban, és mindig hálát kell adnom az Atyaistennek és egyszülött Fiának, Urunknak, Jézus Krisztusnak és a Szentléleknek a nekem juttatott nagy kegyelemért és áldásért, hogy tudniillik irgalmasságában engem, méltatlan kis szolgáját, még mint testben élő embert kegyes volt országáról biztosítani. Ezért az Úr dicséretére, a mi vigasztalásunkra és szomszédaink – felebarátaink – épülésére

új dicsőítő éneket akarok szerezni az Úr teremtményeiről, melyeket nap mint nap használunk, és amelyek nélkül nem élhetünk, de melyek által az emberi nem súlyosan vét Teremtője ellen.

Naponta hálátlanok vagyunk ekkora kegyelemért, mert nem dicsérjük úgy Teremtőnket és minden jó adományozóját, ahogy illenék.”

Aki ismeri a latin nyelvet és Ferenc imakölteményét olvassa, egy gyermek születésénél asszisztál, hiszen a vulgáris latin, az olasz líra első gyermekének a hangját hallja. És ez a költemény egy ima, egy szenvedő ember örömtől duzzadó imája, ami egyúttal megváltó gyógyszer saját sajgó sebeire és persze a mieinkre is. Így dalol az eredeti még latin, de már olasz szöveg első sora: „Altissimu, onnipotente, bon Signore, tue so’ le laude, la gloria e l’honore et onne benedictione.” Sík Sándor így magyarítja: „Mindenható, fölséges és jóságos Úr, Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás.” És akkor jöjjön most a feledhetetlen utolsó sor: „Laudate et benedicete mi’ Signore et ringratiate et serviateli cum grande humilitate”, magyarul:

Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
És mondjatok hálát neki.
És nagy alázatosan szolgáljátok!”

Forrás: Vatikáni Rádió/Osservatore Romano

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír