Ferenc pápa a római vallásközi találkozón: „Adjunk új irányt a történelem menetének!”

A délutáni szertartás keretében beszédet mondott Andrea Riccardi, a Sant’Egidio Közösség elnöke, Angela Merkel német kancellár, Ahmed et-Tajjeb nagyimám és Pinchas Goldschmiedt, az Európai Rabbik Konferenciájának elnöke. A találkozón jelen volt Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka is.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a Szentatya beszédének fordítását, később pedig azt a békefelhívást is, amelyet a résztvevők nevében felolvastak.

Kedves testvéreim és nővéreim!

Köszöntelek benneteket, és köszönetet mondok mindnyájatoknak, egyházfők, politikai vezetők és nagy világvallások képviselői! Jó itt lenni együtt s a szívünkben hordozni – és Róma szívébe hozni – azoknak az embereknek az arcát, akiknek gondját viseljük.

És különösen fontos, hogy imádkozzunk, és a világunk jelenével és jövőjével kapcsolatos aggodalmainkat – egyértelműen és szívből jövően – megosszuk egymással. Sok hívő összegyűlt ezekben a napokban, és megmutatták, hogy

az ima az az alázatos erő, amely békét hoz és lefegyverzi a gyűlölködő szíveket.

Több találkozón az a meggyőződés is elhangzott, hogy meg kell változtatnunk a népeknek az egymással és a földdel való kapcsolatát. Mert ma itt, együtt, testvérnépekről és jövőbeli földről álmodunk.

Testvérnépek. Ezt a Colosseummal a hátunk mögött mondjuk. Ez az amfiteátrum, a régmúltban, a brutális tömegszórakoztatás helyszíne volt: emberek közötti vagy emberek és állatok közötti harcoké. Testvérgyilkos látványosság, sokak életét kioltó halálos játék. De

ma is tanúi vagyunk az erőszaknak és a háborúnak, testvér gyilkolja a testvért, mintha csak játék lenne, melyet távolról nézünk, közömbösen és azzal a meggyőződéssel, hogy hozzánk ez sosem ér el.

Mások fájdalma nem siettet. Az elesettek, a migránsok, a háború csapdájába esett gyermekek fájdalma sem, kiket megfosztottak a játékos, felhőtlen gyermekkortól. De a népek és a gyermekek életével nem játszadozhatunk! Nem maradhatunk közömbösek! Épp ellenkezőleg, fel kell ismernünk a közös emberiséget, amelyhez tartozunk, s együtt kell éreznünk annak nehézségeivel, küzdelmeivel és gyarlóságaival. Azt kell gondolnunk: „Mindez engem is érint, ez itt is, velem is megtörténhetett volna.” Ma, a globalizált társadalomban, mely kirakatba teszi a fájdalmat, de nem osztozik benne, arra van szükség, hogy „kialakítsuk az együttérzést”. Éreznünk kell a másikat, magunkévá kell tennünk szenvedéseit, fel kell ismernünk az arcát. Ez az igazi bátorság, az együttérzés bátorsága, amely lehetővé teszi, hogy túllépjünk a nyugalmas életen, azon a hozzáálláson, hogy „ez nem érint engem” és „nincs közöm hozzá”.

Ne hagyjuk, hogy a népek élete a hatalmasok játékszerévé silányuljon.

Nem, a népek élete nem játék, hanem komoly és mindenkit érintő kérdés; nem maradhat kiszolgáltatva kevesek érdekeinek, nem maradhat rabja szektás és nacionalista szenvedélyeknek. Ilyen az emberi életet megcsúfoló a háború. Ilyen az erőszak, ilyen a tragikus és egyre burjánzó fegyverkereskedelem, mely gyakran az árnyékban zajlik, és amelyet jelentős földalatti pénzforrások táplálnak. Szeretném ismételten kijelenteni, hogy „a háború a politika és az emberiség kudarca, szégyenletes kapituláció, vereség a gonosz erőivel szemben” (Fratelli tutti enciklika, 261). Fel kell hagynunk azzal, hogy a hírek távolságtartó tekintetével elfogadjuk, és arra kell törekednünk, hogy a népek szemével lássuk. Két évvel ezelőtt Abu-Dzabiban, az itt jelenlévő kedves testvérünkkel, az Al-Azhar nagyimámjával, az emberi testvériséghez folyamodtunk a békéért, „azoknak a népeknek a nevében, amelyek elvesztették a biztonságot, a békét és a békés együttélést, mert a pusztítás, a rombolás és a háborúk áldozataivá váltak” (Dokumentum az emberi testvériségről a világ békéje és a békés emberi együttélés érdekében, 2019. február 4.).

A vallások képviselőiként az a dolgunk, hogy ne engedjünk a világi hatalom csábításának, hanem legyünk a hangtalanok hangja, a szenvedők támasza, az elnyomottaknak és a gyűlölet áldozatainak szószólói, akiket az emberek elvetettek itt, a földön, de akik értékesek az előtt, aki a mennyben lakozik.

Ma félnek az emberek, mert a világ túl sok részén a párbeszéd és az együttműködés helyett a katonai konfrontáció mint az önérvényesítés döntő eszköze kap újra erőre.

Ezért szeretném megismételni az Abu-Dzabiban elmondott buzdításomat a vallásokra háruló, tovább nem halogatható feladatról „ebben a kényes történelmi helyzetben, ez pedig az emberi szív lefegyverzése” (Beszéd a vallásközi találkozón, 2019. február 4.).

A mi felelősségünk, kedves hívő testvéreim és nővéreim, hogy segítsünk kiirtani a gyűlöletet a szívekből és elítélni az erőszak minden formáját.

Világos szavakkal bátorítunk erre: a fegyverek letételére, a katonai kiadások csökkentésére a humanitárius szükségletek kielégítése érdekében, a halál eszközeinek az élet eszközeivé alakítására. Ezek ne üres szavak legyenek, hanem nyomatékos kérések, amelyeket testvéreink java érdekében fogalmazunk meg, a háború és a halál ellen. Annak nevében, aki béke és élet. Kevesebb fegyvert és több ételt, kevesebb képmutatást és több átláthatóságot, több tisztességesen elosztott oltóanyagot és kevesebb meggondolatlanul eladott puskát! Az idők azt kérik tőlünk, hogy legyünk sok hívőnek, egyszerű és fegyvertelen, erőszakba belefáradt embernek a hangja, hogy azok, akik felelősséggel tartoznak a közjóért, ne csak a háborúk és a terrorizmus elítélésére törekedjenek, hanem a kedvező feltételeknek a megteremtésére is, hogy azok ne lángoljanak fel.

Ahhoz, hogy a népek testvérek legyenek, az imának szüntelenül kell az Ég felé emelkednie, és van egy szó, melynek folytonosan szólnia kell a földön: béke.

Szent II. János Pál a hívők közös útjáról álmodott, amely attól az eseménytől [a vallási vezetők első, 1986-os találkozójától] indul a jövőbe. Kedves barátaim, azért vagyunk ezen az úton, mindannyian saját vallási identitásunkkal, hogy testvérként ismerve el egymást Isten nevében ápoljuk a békét. János Pál pápa ezt a feladatot fogalmazta meg számunkra: „A béke várja prófétáit. A béke várja megteremtőit” (Beszéd a keresztény egyházak, egyházi közösségek és a világvallások Assisiben összegyűlt képviselőihez, 1986. október 27.). Egyesek számára ez üres optimizmusnak tűnt. Az évek során azonban a megosztás egyre erősödött, és a különböző vallási világok közötti párbeszéd történetei egyre hosszabbak lettek, melyek béke felé vezető utakat inspiráltak. Ez a követendő út! Ha vannak is olyanok, akik megoszlást és összetűzést akarnak szítani,

mi hiszünk annak fontosságában, hogy együtt járjunk a békéért: egymással és soha többé egymás ellen.

Testvéreim, nővéreim, a mi utunk olyan út, amely folyamatosan azt kéri, hogy tisztítsuk meg szívünket. Assisi Ferenc, amikor arra kérte követőit, hogy másokat „testvérnek tekintsenek, mert ugyanaz a Teremtő teremtette őket”, a következő tanácsot adta: „A béke, melyet ajkatokkal hirdettek, még nagyobb mértékben legyen meg szívetekben is” (A három társ legendája, XIV,5; FF 1469).

A béke elsősorban nem egyezség, melyre el kell jutni, nem érték, melyről beszélni kell, hanem mindenekelőtt a szív magatartása. Igazságosságból születik, testvériségben növekszik, ingyenességből él.

Arra ösztönöz bennünket, hogy „szolgáljuk az igazságot, félelem és mismásolás nélkül tegyük szóvá a rosszat, ha az rossz, akkor is, és különösen akkor, ha olyanok követik el, akik ugyanannak a vallásnak a követői, mint mi” (Üzenet a G20 Interfaith Forum 2021 résztvevőihez, 2021. szeptember 7.). Kérlek benneteket, a béke nevében minden vallási hagyományban hatástalanítsuk a fundamentalista kísértést, minden célzást, mely arra irányul, hogy testvérünkből ellenséget csináljunk! Miközben sokan acsarkodnak, frakciókba tömörülnek és pártos játszmákat játszanak, mi Ali imám mondását ismételgessük: „Az emberek kétfélék: vagy testvéred a hitben vagy embertársad az emberségben.” Nincs további kategória!

Testvérnépek, hogy a békéről álmodjanak. De az álmodás a békéről ma összekapcsolódik egy másikkal, a jövőbeli földről való álmodással. Ez az elkötelezettség a teremtett világ iránt, a közös otthon iránt, melyet a fiatalokra hagyunk. A vallásoknak, melyek szemlélődő és nem ragadozó magatartásra törekszenek, meg kell hallaniuk az erőszakot szenvedő Földanya fájdalmas nyögéseit. Kedves testvérünk, Bartholomaiosz pátriárka, aki itt van, segített abban, hogy tudatára ébredjünk: „a természet elleni bűntett bűn önmagunk ellen és bűn Isten ellen” (Beszéd Santa Barbarában, 1997. november 8., idézi: Laudato si’ enciklika, 8).

Megismétlem, amit a világjárvány megmutatott nekünk, nevezetesen, hogy nem maradhatunk mindig egészségesek egy beteg világban. Az utóbbi időkben sokan a feledékenység betegségébe estek, megfeledkeztek Istenről és testvéreikről. Ez az egyéni önállóság utáni féktelen versenyhez vezetett, mely kielégíthetetlen kapzsiságba sodródott, melynek sebeit a föld hordozza, amelyen járunk, miközben a levegő, melyet belélegzünk, tele van mérgező anyagokkal, szolidaritásban azonban szegény. Szívünk szennyét így a teremtett világra zúdítottuk. Ebben a romló légkörben vigasztaló arra gondolni, hogy ugyanazok az aggodalmak és elkötelezettségek jellemzik egyre jobban a vallásokat és válnak közös örökségévé sok vallásnak.

Az ima és a cselekvés új irányt adhat a történelem menetének.

Testvéreim, nővéreim, legyünk bátrak! Olyan vízió áll szemünk előtt, amely sok fiatal és jóakaratú ember víziója: a föld mint közös otthon, melyen testvérnépek laknak. Igen, nővérvallásokról és testvérnépekről álmodunk! Nővérvallások, melyek segítik a népeket, hogy békében élő testvérek legyenek, a teremtés közös házának egymással megbékélt őrzői. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír