Ferenc pápa virágvasárnapi homíliája: Az elhagyott emberekben az elhagyott Jézus kiált felénk!

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a homíliát, amelyet Ferenc pápa az Úr kínszenvedésének Máté evangéliuma szerinti eléneklése után mondott.

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). Ezt a fohászt ismételtette velünk a mai liturgia a válaszos zsoltárban (vö. Zsolt 22,2), és ez az egyetlen mondat, amelyet Jézus a kereszten mondott a most hallott evangéliumban.

Ezek tehát azok a szavak, amelyek Krisztus kínszenvedésének, értünk vállalt szenvedéseinek legmélyébe vezetnek bennünket. „Miért hagytál el engem?”

Jézus szenvedései sokrétűek voltak, és valahányszor halljuk a szenvedéstörténetet, átjárják szívünket. Ezek egyrészt testi szenvedések voltak: gondoljunk a pofonokra, az ütlegelésekre, a korbácsolásra, a töviskoronára, a keresztre feszítés kínjára. Másrészt lelki szenvedések voltak: Júdás árulása, Péter tagadása, a vallási és világi hatóságok ítélkezése, az őrök gúnyolódása, a kereszt alatt állók gyalázkodása, sokak elutasítása, a teljes kudarc átélése, a tanítványok elmenekülése. Mégis, mindezen szenvedések közepette is egyetlen bizonyossága megmaradt Jézusnak: az Atya közelsége. Most viszont megtörténik az elképzelhetetlen; halála előtt így kiált fel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Jézus elhagyatottsága.

Ez tehát a legnagyobb, a leginkább szívszaggató szenvedés, a szívbéli szenvedés: a legtragikusabb órában Jézus az Istentől való elhagyatottságot éli át. Soha korábban nem szólította az Atyát az általános „Isten” névvel.

Az evangélium, hogy megéreztesse velünk e tény horderejét, arámul is közli a mondatot: ez az egyetlen mondata Jézusnak a kereszten elmondott mondatai közül, amely eredeti nyelven jutott el hozzánk.

Ez a valós esemény a legnagyobb aláereszkedés: az Atyától, az Istentől való elhagyatottság. Az Úr olyan messzire megy az irántunk érzett szeretetből vállalt szenvedésben, hogy azt elképzelni is nehéz. Látja a bezárult eget, megtapasztalja az élet keserű határát, átéli a létezés csődjét, minden bizonyosság összeomlását: „a miértek miértjét” kiáltja világnak. „Istenem, miért?”

Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Az „elhagy” a Bibliában erős, nyomatékos ige; rendkívüli fájdalom kifejezésére használják; ilyen a meghiúsult, elutasított és elárult szeretet; a gyermekek megtagadása és elvetélése; a kitagadás, az özvegység és az árvaság; a tönkrement házasságok, a társadalmi kötelékektől megfosztó kirekesztés, az igazságtalanságból fakadó elnyomás és a betegség magánya: vagyis amikor a kötelékek a legdrasztikusabb módon elszakadnak. Ekkor ez a szó hangzik el: „elhagyatottság”. Krisztus ezt szenvedte el a kereszten, magára véve a világ bűnét.

A szenvedés legmélyebb pontján ő, az egyszülött és szeretett Fiú megtapasztalta a számára legidegenebb helyzetet: az elhagyatottságot, az Istentől való távolságot.

Miért ment ennyire messzire? Értünk! Nincs más válasz. Értünk! Testvéreim, ez ma nem egy színi előadás! Jézus elhagyatottságát hallgatva mindannyian mondjuk ki magunkban: értem! Ez az elhagyatottság az ár, amelyet értem fizetett. A végsőkig szolidáris volt mindannyiunkkal, hogy a végsőkig velünk legyen. Megtapasztalta az elhagyatottságot, hogy ne hagyjon magunkra a vigasztalanság túszaként, s hogy örökké az oldalunkon álljon.

Azért tette ezt értem, érted, hogy amikor én úgy érzem, vagy te úgy érzed, vagy bárki más úgy érzi, hogy az élet sarokba szorított, hogy zsákutcába jutottunk, az elhagyatottság szakadékába zuhantunk, a sok megválaszolatlan „miért” örvényében keringünk, akkor legyen reményünk. Neki, neked, nekem.

Ez nem a vég, mert Jézus átélte ezt, és ő most veled van: ő, aki elszenvedte az elhagyatottság távolságát, hogy szeretetébe befogadja mindannyiunk távolságát. Hogy mindannyian elmondhassuk: a bukásaimban – valamennyien sokszor elbuktunk már –, az elhagyatottságomban, amikor úgy érzem, elárultak, vagy én árultam el másokat, amikor úgy érzem, elutasítottak, vagy én utasítottam el másokat, amikor úgy érzem, elhagytak, vagy én hagytam el másokat, akkor gondoljunk arra, hogy őt is elhagyták, elárulták, elutasították. Ott találjuk őt. Amikor rossznak és elveszettnek érzem magam, amikor nem bírom már tovább, ő velem van; a sok megválaszolatlan miértemben ő ott van.

Az Úr így, belülről ment meg bennünk a miértjeinktől. Onnan tárja fel a csalatkozhatatlan reményt. A kereszten ugyanis, miközben megtapasztalja a legmélyebb elhagyatottságot, nem esik kétségbe – ez a határ –, hanem imádkozik, és rábízza magát Istenre.

Egy zsoltár szavaival (22,2) kiáltja világnak miértjét, és átadja magát az Atya kezébe, még ha messze érzi is őt (vö. Lk 23,46), vagy nem érzi a jelenlétét, mert elhagyatottság omlott rá. Az elhagyatottságban rábízza magát.

Az elhagyatottságban továbbra is szereti övéit, akik magára hagyták. Az elhagyatottságban megbocsát keresztre feszítőinek (Lk 23,34). Azt láthatjuk, hogy megannyi rosszaságunk szakadékos mélységét egy nagyobb szeretet fogja át, így minden elkülönülésünk közösséggé változik.

Testvéreim, egy ilyen szeretet, Jézusnak ez az értünk mindent odaadó, végsőkig kitartó szeretete képes arra, hogy kőszívünket hússzívvé változtassa. Ez egy könyörülő, gyengéd és együttérző szeretet. Isten stílusa ilyen: közelség, együttérzés és gyengédség. Isten ilyen!

Az elhagyott Krisztus arra indít bennünket, hogy az elhagyatottakban keressük és szeressük őt. Mert bennük nemcsak rászorulók vannak, hanem ott van ő, az elhagyatott Jézus, aki azzal mentett meg bennünket, hogy egészen leereszkedett emberlétünk mélységeibe.

Ő minden magára hagyott emberrel együtt van, akik akár meg is halhatnak egyedül… Arra az utcán élő, német koldusra gondolok, aki itt, az oszlopcsarnok alatt halt meg, egyedül, elhagyatottan. Ő Jézus mindannyiunk számára! Sok embernek van szüksége közelségünkre, sok elhagyatottnak. Nekem is szükségem van arra, hogy Jézus megsimogasson, hogy odajöjjön hozzám, és ezért megyek megtalálni őt az elhagyatottakban, a magányosakban. Azt akarja, hogy törődjünk azokkal a testvéreinkkel, akik a leginkább hasonlítanak rá a legnagyobb fájdalom és magány elviselésében. Ma, kedves testvéreim, nagyon sok elhagyott krisztus van. Egész népek vannak, melyeket kizsákmányolnak és magukra hagynak; szegények vannak, akik az utcákon a szemünk előtt élnek, de akiknek nem merünk a szemébe nézni; migránsok vannak, akik már nem arcok, hanem számok; megvetett foglyok, problémaként elkönyvelt emberek vannak. De megannyi láthatatlan, rejtett elhagyott krisztus is van, akiket fehér kesztyűvel vetnek a szemétbe: meg nem született gyermekek, magukra hagyott idősek – lehet, hogy az a te öregotthonba küldött apád, anyád, esetleg nagypapád, nagymamád! –, nem látogatott betegek, semmibe vett fogyatékkal élők, fiatalok, akik nagy ürességet éreznek magukban, és senki sincs, aki meghallaná fájdalmas kiáltásukat, és nem találnak más kiutat, csak az öngyilkosságot. A mai elhagyatottak! A mai krisztusok!

Az elhagyatott Jézus azt kéri tőlünk, hogy legyen szemünk és szívünk az elhagyottakra.

Számunkra, az Elhagyatott tanítványai számára senki sem lehet kirekesztett, senkit sem lehet magára maradt; mert – ne feledjük! – az elutasított és kirekesztett emberek Krisztus élő ikonjai, az ő őrült szeretetére, a minden magánytól és vigasztalanságtól megmentő elhagyatottságára emlékeztetnek bennünket.

Testvéreim, kérjük ma ezt a kegyelmet: hogy tudjuk szeretni az elhagyatott Jézust, és tudjuk szeretni Jézust minden elhagyott emberben! Kérjük a kegyelmet, hogy tudjuk meglátni és felismerni az Urat, aki még mindig ott kiált bennük! Ne engedjük, hogy hangja elvesszen a közöny süket csendjében! Isten nem hagyott magunkra! Törődjünk azokkal, akik magukra maradtak! Akkor, és csak akkor fogjuk magunkévá tenni Isten Fiának vágyait és érzéseit, aki értünk „kiüresítette önmagát” (Fil 2,7). Teljesen kiüresítette önmagát értünk.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír