Ferenc pápa vízkereszti homíliája: Nyugtalanító kérdéseink vezetnek bennünket Jézushoz

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Mint felkelő csillag (vö. Szám 24,17) Jézus azért jön, hogy megvilágosítson minden népet és bevilágítsa az emberiség éjszakáit. A bölcsekkel együtt, ma mi is az égre tekintünk, és feltesszük magunknak a kérdést: „Hol van az újszülött?” (Mt 2,2). Hol van az a hely, ahol megtalálhatjuk az Urat, ahol találkozhatunk Urunkkal?

A bölcsek tapasztalatából megértjük, hogy az első „hely”, ahol Isten szeretné, ha keresnénk, a kérdések nyugtalansága. E keleti bölcsek lenyűgöző kalandja arra tanít bennünket, hogy a hit nem saját érdemeinkből vagy elméleti érvelésből fakad, hanem Isten ajándéka. Az ő kegyelme segít felébredni a fásultságból, és teret engedni az élet fontos kérdéseinek, melyek kimozdítanak bennünket abból a feltételezésből, hogy a helyünkön vagyunk, és megnyitnak bennünket arra, ami felülmúl bennünket. A bölcseknél kezdetben a kérdező nyugtalanságot találjuk. A végtelen utáni emésztő vággyal az eget fürkészik, és hagyják, hogy egy csillag ragyogása elbűvölje őket, ami azt a transzcendens felé való törekvést jeleníti meg, amely a civilizációk útját és szívünk szüntelen keresését irányítja. Ez a csillag ugyanis pontosan egy kérdést ébreszt a szívükben:

Hol van az újszülött?

Testvéreim, a hit útja akkor kezdődik, amikor Isten kegyelmével teret engedünk a nyugtalanságnak, mely ébren tart bennünket; amikor engedjük, hogy kérdések támadjanak bennünk, amikor nem elégszünk meg szokásaink nyugalmával, hanem kockára tesszük magunkat a mindennapi élet kihívásaiban; amikor felhagyunk a mozdulatlan tartózkodással egy semleges térben, és úgy döntünk, hogy belakjuk az élet kényelmetlen tereit, amelyeket a másokkal való kapcsolatok, a meglepetések, az előre nem látható események, a teljesítendő tervek, a megvalósítandó álmok, a legyőzendő félelmek, a testünket hasogató fájdalmak kínálnak nekünk. Az ilyen pillanatokban feltörnek szívünkből az elfojthatatlan kérdések, amelyek megnyitnak bennünket Isten keresésére: hol van számomra a boldogság? Hol van az a teljes élet, amelyre vágyom? Hol van az el nem múló, meg nem szűnő szeretet, mely nem hűl ki a gyarlóságok, a kudarcok, az árulások ellenére sem? Milyen pozitív lehetőségeket rejtenek a válságaim és szenvedéseim?

De előfordul, hogy a légkör, amit nap mint nap belélegzünk, „léleknyugtatókat” kínál, pótszereket, hogy leszedáljanak, csillapítsák nyugtalanságunkat és kioltsák ezeket a kérdéseket: a fogyasztás termékeitől az élvezetek csábításáig, a látványos vitáktól a jólét bálványozásáig; úgy tűnik, minden azt mondja nekünk: ne gondolkodj túl sokat, adj szabad folyást mindennek, élvezd az életet! Gyakran megpróbáljuk a kényelem pácélszekrényébe zárni a szívünket – a kényelem pácélszekrényébe zárni a szívünket! –, ám ha a bölcsek ezt tették volna, sosem találkoztak volna az Úrral. A szív leszedálása, a lélek lenyugtatása, hogy ne legyen bennünk többé nyugtalanság: ez a veszély fenyeget bennünket!

Isten viszont nyugtalan kérdéseinkben lakozik; bennük.

„Úgy keressük őt, ahogyan az éjszaka keresi a hajnalt… Ő a csendben van, mely a halállal szemközt és minden emberi nagyság befejeződése láttán zavar bennünket; ő az igazságosság és szeretet iránti szükségletben van, melyet magunkban hordozunk; ő a szent titok, mely a Teljesen Másikra irányuló vágyunkban, a tökéletes és megvalósuló igazságosságra, kiengesztelődésre és békére irányuló vágyunkban jön elénk” (Carlo M. Martini: Incontro al Signore Risorto. Il cuore dello spirito cristiano, San Paolo, Cinisello Balsamo, 2012, 66).

Ez tehát az első hely: a kérdések nyugtalansága.

Ne féljetek belépni a kérdések eme nyugtalanságába: pontosan ezek azok az utak, amelyek Jézushoz vezetnek bennünket.

A második hely, ahol találkozhatunk az Úrral, az utazás kockázata.

A kérdések ugyanis, még a lelki kérdések is, frusztrációt és vigasztalanságot okozhatnak, ha nem indítanak útnak bennünket, ha nem irányítják belső mozgásunkat Isten arca és az ő igéjének szépsége felé.

A bölcsek zarándoklata, „külső zarándoklatuk – mondta XVI. Benedek – belső úton létüknek, szívük belső zarándoklatának kifejeződése volt” (Homília vízkeresztkor, 2013. január 6.). A bölcsek ugyanis nem állnak meg, hogy az égre nézzenek és a csillag fényét szemléljék, hanem kockázatos útra indulnak, mely nem ígér előre biztonságos utakat és kész térképeket. Meg akarják tudni, ki a zsidók királya, hol született, hol találják meg. Ezért kérdezik Heródest, aki összehívja a nép vezetőit és az írástudókat, hogy tudakolják meg az Írásokból. A bölcsek úton vannak: a cselekedeteiket leíró igék többsége mozgásra utaló ige.

Így van ez a mi hitünkkel is:

folyamatos úton lét és az Úrral való állandó párbeszéd nélkül, az ige hallgatása nélkül, kitartás nélkül nem tudunk növekedni.

Nem elég néhány elképzelés Istenről és néhány ima, amelyek megnyugtatják a lelkiismeretünket; tanítványokká kell válnunk, követnünk kell Jézust és az ő evangéliumát, beszélnünk kell vele mindenről az imádságban, keresnünk kell őt a mindennapi helyzetekben és testvéreink arcában. Ábrahámtól kezdve, aki útnak indult egy ismeretlen föld felé, egészen a bölcsekig, akik a csillagot követik,

a hit úton lét, a hit zarándoklat, a hit elindulások és újbóli elindulások története. Sose felejtsük el: a hit úton lét, a hit zarándoklat, a hit elindulások és újbóli elindulások története.

Ne feledjük: a hit, ha megállapodik, nem növekszik; nem zárhatjuk be egynémely egyéni ájtatosságba, sem a templom falai közé, hanem ki kell vinnünk, és egy Isten és testvéreink felé tartó állandó úton léten kell megélnünk. Kérdezzük meg magunktól ma: tartok-e, haladok-e az élet Ura felé, hogy életem Ura legyen? Jézus, ki vagy te számomra? Hová hívsz engem, mit kérsz az életemtől? Milyen döntések meghozatalára hívsz másokért?

Végül, a kérdések nyugtalansága és az utazás kockázata után

a harmadik hely, ahol az Úrral találkozhatunk, az imádás ámulata.

A hosszú utazás és fáradságos keresés végén a bölcsek „bementek a házba, és ott látták a gyermeket anyjával, Máriával, és földre borulva imádták őt” (Mt 2,11). Ez a döntő pont: nyugtalanságainknak, kérdéseinknek, lelki útjainknak és hívő gyakorlatainknak az Úr imádásában kell találkozniuk. Ott találják meg forrásukat, mert minden onnan ered, mert az Úr az, aki érzéseket és cselekvéseket ébreszt bennünk. Minden ott születik és minden ott csúcsosodik ki, mert mindennek a célja nem az, hogy elérjünk egy személyes célt és dicsőséget szerezzünk magunknak, hanem hogy találkozzunk Istennel, és hagyjuk, hogy átöleljen bennünket az ő szeretete, mely megalapozza reménységünket, megszabadít a gonosztól, megnyit a mások iránti szeretetre, képessé tesz arra, hogy egy igazságosabb és testvéribb világot építsünk. Nincs értelme a lelkipásztori tevékenységnek, ha nem Jézust állítjuk a középpontba, és nem imádjuk őt. Az imádás ámulata! Ott megtanuljuk, hogy ne annyira azért álljunk Isten elé, hogy kérjünk vagy tegyünk valamit, hanem hogy csak csendben időzzünk, és átadjuk magunkat az ő szeretetének, hagyjuk, hogy megragadjon és megújítson az ő irgalma. Sokszor megesik velünk, hogy csak imádkozunk, kérünk dolgokat, elmélkedünk, de általában nem gyakoroljuk az imádó imát. Elvesztettük az imádás iránti érzéket, mert elvesztettük a kérdések nyugtalanságát, és elvesztettük a bátorságot, hogy előrehaladjunk az út kockázatai között.

Ma az Úr arra hív, hogy úgy tegyünk, mint a bölcsek: boruljunk le, adjuk át magunkat Istennek az imádás ámulatában! Istent imádjuk és ne az egónkat!

Istent imádjuk és ne a hamis bálványokat, melyek a presztízs és a hatalom igézetével, a hamis hírek varázsával csábítanak bennünket! Istent imádjuk, hogy ne a múló dolgok és a gonoszság csábító, de üres logikája előtt hajoljunk meg!

Testvéreim, nyissuk meg szívünket a nyugtalanságra, kérjünk bátorságot, hogy előrehaladjunk az úton, és érkezzünk el az imádáshoz! Ne féljünk, ez a bölcsek útja, ez a történelem összes szentjének az útja:

fogadjuk el a nyugtalanságot, induljunk útnak, és imádjunk!

Testvéreim, ne engedjük, hogy a kérdések nyugtalansága kialudjon bennünk; ne állítsuk meg utunkat azzal, hogy engedünk a fásultságnak vagy a kényelemnek; és amikor találkozunk az Úrral, adjuk át magunkat az imádás ámulatának! Akkor felfedezzük, hogy a legsötétebb éjszakákat is megvilágítja egy fény: Jézus, a fénylő hajnalcsillag, az igazságosság napja, Isten irgalmas ragyogása, azé, az Istené, aki szeret minden embert és minden népet a földön.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír