Ferenc pápa XVI. Benedek temetési miséjén: A hála illatszereivel és a remény kenetével vagyunk jelen

A Magyar Katolikus Püspöki Konferenciát Erdő Péter bíboros, prímás; Veres András püspök, az MKPK elnöke, valamint Tóth Tamás, a testület titkára képviselte a temetési szentmisén.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Ferenc pápa homíliájának fordítását.

„Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” (Lk 23,46) Ezek az utolsó szavak, amelyeket az Úr kiejtett a kereszten; utolsó lélegzete – mondhatnánk – képes megerősíteni azt, ami egész életét jellemezte: szünet nélkül Atyja kezébe ajánlotta önmagát. Megbocsátó és együttérző kezek ezek, gyógyítóak és irgalmasok, a felkenés és áldás kezei, amelyek arra vitték őt, hogy testvérei kezére adja önmagát. Az Úr szíve nyitva állt a történetek előtt, amelyekkel útja során találkozott, és

engedte, hogy Isten akarata beléje vésődjön, vállaira véve az evangéliummal járó összes következményt és nehézséget,

egészen addig, amíg végül az irántunk érzett szeretetből engedte, hogy kezeit átdöfjék: „Nézd a kezeimet”, mondta Tamásnak (Jn 20,24), és ezt mondja mindannyiunknak. Ezek az átdöfött kezek találkoznak velünk, és szüntelenül felajánlják magukat nekünk, hogy megismerjük Isten irántunk érzett szeretetét, és hogy higgyünk Benne (vö. 1Jn 4,16). [1]

„Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” – meghívás ez és életprogram, amely a fülünkbe suttog, és fazekasként formálja (vö. Iz 29,16) a pásztor szívét, mígnem ugyanazok az érzések lüktetnek benne, mint Jézus Krisztusban (vö. Fil 2,5).

Ingyenes önátadás az Úr és az Ő népének szolgálatára,

amely azáltal születik meg, hogy befogadott egy teljességgel ingyenes ajándékot: „Hozzám tartozol… hozzájuk tartozol” – súgja az Úr; „kezeim oltalma alatt állsz, szívem oltalma alatt. Maradj kezeim sebhelyében és add nekem a te kezeidet.” [2] Ez Istennek és az Ő közelségének az alászállása, amely képes tanítványai törékeny kezébe adni önmagát, hogy táplálja népét és az Úrral együtt mondja: vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok, ez az én testem, mely értetek adatik (vö. Lk 22,19).

Imádságos odaadás, amely formálódik és finomodik csendesen az útelágazásoknál és ellenmondásoknál, amelyekkel a pásztornak szembe kell néznie (vö. 1Pt 1,6–7), bizalomteljes meghívás a nyáj legeltetésére (vö. Jn 21,17). Ahogy a Mester, vállain hordja a közbenjárás fáradságát és a népért való fölkentségből fakadó elhasználódást, különösen ott, ahol a jóságnak küzdenie kell, és a testvérek veszélyeztetve érzik magukat (vö. Zsid 5,7–9). Ebben a közbenjáró találkozásban szüli meg az Úr a megértésre, befogadásra, reményre és a meg nem értéseken túli önfeláldozásra való képességet, melyet ez ébreszthet. Láthatatlan és feltartóztathatatlan termékenység, mely annak tudásából ered, hogy milyen kezekbe helyezte bizalmát (vö. 2Tim 1,12). Imádságos és imádó bizalom, amely képes értelmezni a pásztor cselekedeteit, és az Isten órájához képes igazítani a szívet és a döntéseket (vö. Jn 21,18): „A legeltetés szeretetet jelent, a szeretet pedig készséget jelent a szenvedésre.

A szeretet ezt jelenti: az igazi jót adjuk a bárányoknak, Isten igazságának, Isten szavának a táplálékát, az Ő jelenlétének a táplálékát.” [3]

A Szentlélek vigasztalása által fenntartott odaadás ez, aki mindig előttünk jár a küldetésben: az arra való szenvedélyes törekvésben, hogy átadjuk az evangélium szépségét és örömét (vö. Gaudete et exsultate, 57), mindazok termékeny tanúságtételében, akik Máriához hasonlóan sokféle módon a kereszt lábánál maradnak, abban a fájdalmas, ám szilárd békességben, amely nem támad és nem veti alá a másikat a saját akaratának; és abban a makacsul kitartó, ám türelmes reményben, miszerint az Úr be fogja teljesíteni az ígéretét, ahogyan megígérte atyáinknak és utódaiknak mindörökre (vö. Lk 1,54–55).

Mi is, szilárdan kötődve az Úr utolsó szavaihoz és életére jellemző tanúságtételhez, egyházi közösségként az ő nyomaiban akarunk járni, és az Atya kezébe ajánljuk testvérünket: hogy irgalmas keze találja égve az evangélium olajával telt lámpását, amelyet szétosztott és tanúsított élete során (vö. Mt 25,6–7).

Nagy Szent Gergely A lelkipásztor kézikönyve végén így hívta és buzdította ezt a lelki közösséget: „Életem viharai közepette vigasztalásomra van a bizalom, hogy fenntartasz majd imádságaid asztalán, és ha bűneim terhe a földre ver és megaláz, segítségemre leszel érdemeiddel, hogy felemelj.” Ez a Pásztor tudatossága, aki nem képes egyedül hordozni azt, amit soha nem lenne képes egyedül fenntartani, és ezért képes az imádságra és a rábízott népről való gondoskodásra hagyatkozni. [4]

Isten hívő népe egybegyűlve elkíséri pásztorát, és az Úrra bízza az ő életét.

Ahogyan az evangéliumi asszonyok, mi is úgy vagyunk itt a hála illatszereivel és a remény kenetével, hogy még egyszer megmutassuk neki a szeretetet, amely nem vész el; ugyanazzal a kenettel, bölcsességgel, kifinomultsággal és odaadással akarjuk ezt tenni, mint amelyet ő tudott kiterjeszteni az évek során. Együtt akarjuk mondani: „Atyánk, kezedbe ajánljuk az ő lelkét.”

Benedek, a Vőlegény hűséges barátja, legyen teljes örömöd, amikor már végleg és mindörökre hallod az Ő hangját!

[1] Vö. XVI. Benedek, Deus caritas est, 1.
[2] Vö. Uő., Homília a krizmamisén, 2006. április 13.
[3] Uő., Homília a péteri szolgálat megkezdésekor, 2005. április 24.
[4] Uo.

Fordította: Török Csaba

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír