Ferenc pápát hallgatva jobb emberré váltam – Beszélgetés Jean-Claude Hollerich SJ bíborossal

– Mivel foglalkozik a Nemzetközi Ministránsszövetség?

– Azokat a fiúkat, lányokat támogatja a szervezet, akik a szentmiséken szolgálnak. Ők azok, akik a lehető legközelebb vannak az oltárhoz, és nem mindig tudják pontosan, mit jelent, amit csinálnak, el kell magyarázni nekik.

Olyan fiatalok ők, akiknek van hitük, meggyőződésük, és az Egyháznak mindent meg kell tennie, hogy támogassa őket. Hiszen ők azok, akik aztán papok, hitoktatók vagy családapák, családanyák lesznek. Övék a jövő, nekünk pedig a jelenben kell szolgálnunk őket.

Ez is egy nagyon szép módja annak, hogy Istent szolgáljuk. Az ember olykor hajlamos elveszteni a reményt, de ha fiatalokkal dolgozunk, akkor soha nem veszítjük el.

– Hat éve tölti be az elnöki tisztséget a szövetségben. Mit jelent ez a megbízatás a személyes életében?

– Egész gyerekkoromban ministránskodtam, az általános iskola és a gimnázium alatt is, egészen addig, amíg beléptem a szemináriumba. Nagyon szép emlékeim vannak erről, és szeretném, hogy másoknak is ugyanilyen szép emlékeik legyenek. Nagyon örültem, hogy ezt a szolgálatot végezhetem, különösen szép volt a római ministránstalálkozó a Szent Péter téren, ma is látom magam előtt a ministránsok arcát, mosolyát.

– A szentmisén, amelyet Pannonhalmán bemutatott, a bencés gimnázium néhány diákja is részt vett. Mit jelent a fiatalok jelenléte az Egyházban?

– Nagyon-nagyon boldog voltam, hogy itt voltak. Mindig fiatalokkal dolgoztam, tizennyolc éven keresztül az egyetemen, minden évben az új évfolyamokkal. Amikor püspök lettem, nemigen voltak körülöttem fiatalok, és elindultam a keresésükre, sokat utaztam értük, velük. Nagy szükség van erre, meg kell hallgatni a fiatalokat, hogy megértsük a reményeiket és a félelmeiket is, hogy közel lehessünk hozzájuk, a pásztoruk tudjunk lenni. A fiatalság nagyon gyorsan változik, és a nyelvezet is, amit használnak.

Minden egyes fiatal egy felfedezésre váró világ, benne van Isten misztériuma.

– Nagyon gyors változások zajlanak, a fiatalok generációi erősen különböznek egymástól. Hogyan tudja az Egyház hirdetni az örömhírt a körükben?

– Hatalmas antropológiai változást, a történelem legnagyobb változását éljük meg napjainkban, és még csak az elején tartunk. Éppen ezért nagyon fontos meghallgatni a fiatalokat, hogy megértsük őket. Át kell adnunk nekik Isten szavát, ez a legfontosabb, mert olyan világban élünk, ahol az emberek már nem ismerik, nem értik Istent, és azt gondolják, nincs is szükségük rá. Magába zárkózott a világ.

A fiatalokban viszont él a remény, és segíteni kell őket, hogy személyesen megtapasztalják Isten jelenlétét.

Meg kell tanítani őket imádkozni. Ez a legfontosabb, a többit majd ők elvégzik, nekünk az Istennel való személyes kapcsolatra, az evangélium átadására kell koncentrálnunk. Bíznunk kell Istenben, és bíznunk kell ebben az új nemzedékben.

– Kitágítva a horizontot: mit jelent a mai összetett világban kereszténynek lenni?

– Kisebbség vagyunk a világban, és ezt meg kell értenünk. A fiataloknak ez különösen nehéz. Akik itt tanulnak a bencés gimnáziumban, azok szerencsések. Nagyon fontosak nekik az olyan nemzetközi összejövetelek, mint a római ministránstalálkozó, mert szükségük van arra, hogy lássák: más fiataloknak is ugyanaz a hitük, és a maguk fiatalos módján, a saját kultúrájukon belül megélhetik a hitüket. Nekünk is meg kell értenünk a kultúrájukat ebben a posztmodern társadalomban, ahol rengeteg választási lehetőség áll előttük. Ismerek fiatalokat, akik az egyik vasárnap latin misére mennek, a másikon gitáros misére. Fontos, hogy képesek legyünk inkulturálni az evangéliumot a világukba, hogy megérintse a szívüket, s aztán ők maguk legyenek a főszereplői egy új keresztény kultúrának.

– Az Egyház olyan, mint egy nagy család. A fiataloknak sok nemzedék mutatja az utat, az idősek generációja is.

– Én már nagypapakorban vagyok. Nagyon szép élettapasztalat ez. A nagyapa nem olyan, mint az apa, aki megmondja, mit hogyan kell csinálni. A nagyapa azt értékeli, ami van. A fiataloknak szükségük van nagypapákra és nagymamákra, akik nem ítélkeznek, hanem szeretnek.

– Mit gondol az Egyház szinódusi útjáról, mit jelent a papok és a laikusok számára?

– Még csak az elején járunk ennek az útnak. A megkereszteltek népe Isten népe, ahol a papoknak nem főnököknek, hanem pásztoroknak kell lenniük, ami egészen más. Amikor bérmálok, hiszem, hogy a Szentlélek ott van abban az emberben: meg kell hallgatnom őt, mert  a Szentlélek általa is szól. Egy szinodális Egyházban a plébániai, egyházmegyei pasztorális tanácsok aktívak, élőek. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben ők döntenek, de a pásztornak meg kell hallgatnia a többieket. Én magam is többször változtattam meg a véleményemet azért, mert azt láttam, hogy amit az emberek gondolnak, az közelebb áll Istenhez, mint amit én gondoltam. Mindig készen kell lennünk a megtérésre. És persze az is lehet, hogy a pásztornak időnként nemet kell mondania. Meg kell hallgatnunk egymást, együtt kell járnunk az úton. 

A szinodális Egyház missziós egyház, ha nem missziós, akkor nem Jézus Egyháza.

Ez azt jelenti, hogy meg kell élnem az evangélium örömét, és tennem kell a szegényekért, a betegekért. Az Egyház missziós jellegét főképp a cselekedetekben tudjuk megélni, és – ahogy a pápa mondja – ha szükséges, szavakkal is. Ha egy pap, egy püspök szépen prédikál, de az emberek nem látják, hogy az Egyház megéli ezeket a szép dolgokat, akkor nem hisznek. Akkor a szavak csak szavak maradnak. Isten népének elkötelezetten kell tennie azért, hogy minél jobban megélje az evangéliumot. Ez ad súlyt az evangélium hirdetésének, a szavainknak.

– Mi az, amit az Egyház ma nyújtani tud a háborúktól szenvedő világunknak, Európának?

– Kilépő Egyháznak kell lennünk – ahogy Ferenc pápa mondja –, amely elindul az emberek felé. Azt hiszem, ma különösen szükségük van Istenre, az evangéliumra. Európában egyre inkább olyanok vagyunk, mint a juhok, amelyek mindenfelé szétszóródnak. Újabb és újabb ellenségeskedések születnek. Elvész a társadalmunk egysége, a szolidaritás, az erkölcsi érzék. Az erkölcs teherré válik, mintha elvenné az emberektől az örömet, és nem látjuk, hogy valójában az igazi öröm felé vezet. Nem a múltba fordulással tudjuk megőrizni az európai értékeinket, a humanizmus örökségét. Ha valaki megtapasztalta Istent, majd elvesztette, és úgy próbál visszatalálni a múltbeli helyzetéhez, hogy újra a régi körülményeket igyekszik megteremteni, az nem működik.

Előrehaladva tudjuk megtapasztalni Istent. Egy új keresztény európai humanizmust kell megteremtenünk, és a Szentlélek segítségével ez sikerülhet.

– Látja a reménykeltő jeleket?

– Bízom Istenben. Erősen szekularizált társadalomban élünk, mi még inkább, mint Közép-Európa. Mégis, hamvazószerdán Luxemburgban tele volt a székesegyház. Van egyfajta új ébredés, megmutatkozik egy új igény. Nem beszélhetünk olyan nyelven, amit az emberek nem értenek. Hiába beszélem a szép teológiai nyelvet, amit én annyira szeretek, ha mások nem értik. Meg kell találni a megfelelő szavakat, hogy az örömhírt hirdessük a világunknak. Ha nem sikerül, akkor máshová mennek az emberek. Luxemburgban bekerült a parlamentbe egy fiatalember, aki egész gyerek- és ifjúkorában ministrált, és a plébániáján a ministránsok vezetője volt. Egy interjúban el is mondta, hogy rendszeresen jár misére. Néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy egy politikus ilyesmiről beszéljen.

– Mit jelent Ferenc pápa tanítása a mai világban, mit jelent, hogy radikálisan éli meg az evangéliumot? Hogyan tudunk közel lenni hozzá most, a betegségében?

Vannak emberek, akik azt mondják, hogy a pápa liberális. Ez nem így van, ő radikális. Radikális az irgalmasságban is.

Nekem nagyon sokat ad, elmondhatom, hogy megérintette a szívemet, nagyon szeretem őt. Azt gondolom, remélem, hogy Ferenc pápát hallgatva talán jobb emberré váltam. 

Úgy tudunk közel állni hozzá, ha imádkozunk érte, főként Szűz Máriához, akit mi Luxemburgban a Szenvedők Vigasztalójának hívunk. Imádkozhatunk Szent Péterhez is, én mindennap kérem az ő közbenjárását is.

– Pannonhalma ősi monostorában tartják a Nemzetközi Ministránsszövetség találkozóját. Szívesen jött ide?

– Igen, valóban gyönyörű ez a hely, és az is szép számomra, hogy Szent Márton története kapcsolódik hozzá, ugyanis Szent Márton útja Luxemburgon is keresztülmegy. Amikor Márton elhagyta Triert, eretnekség miatt elítéltek valakit, és ő nem értett egyet az ítélettel, azt mondta, ez szembemegy az evangéliummal. Ekkor állt meg Luxemburg területén, és sírt.

– Legutóbb a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson beszélgettünk, Budapesten. Hogyan emlékezik vissza a rendezvényre?

– Gyönyörű emlékeim vannak! A kongresszus megmutatta, milyen fontos az Eucharisztia és a szentségimádás. Azt hiszem, ez a biztos út az Egyház számára. Minden püspök mellett volt valaki, aki kísérte, mellettem egymást követően három magyar is volt. Csodálatos emberek voltak, az élő Egyházról tettek tanúságot előttem. Szép volt látni a sok embert a körmeneten, a szentségimádáson, látszott, hogy itt még nagy keresztény nép él.

Fotó: Fábián Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 23-i számában jelent meg.