Fiát kivégezték, ő életeket ment

Szomorú személyes történet vezetett ahhoz, hogy a halálbüntetés elleni küzdelem egyik vezéralakjává vált. Mi volt az a történet?

2000. július 10-én kivégezték a fiamat. Halálbüntetésre ítélték, siralomházban volt, és ezen a napon Taskentben végrehajtották az ítéletet. Egyetlen fiam volt, az élet értelmét jelentette számomra. Az ítélet meghozatala után három hónappal végezték ki, még csak huszonkilenc éves volt. Lelőtték, azon a napon, amelyre láthatást engedélyeztek nekem. Megengedték, hogy találkozzam vele, és aztán nem elém, hanem a halál elé vitték. A börtön előtt vártam rá, ő is várta, hogy találkozhasson velem, és nem tudtuk, hogy a halálba viszik. Feltettem magamnak a kérdést: miért ez az erőszak? Miért nem tették lehetővé, hogy még egyszer lássuk egymást? Máig nem tudom, hol temették el, mert az országunk törvénye értelmében a halálbüntetés áldozatait titokban temetik el.

Mit tett Ön a tragédia után?

Kértem az üzbég kormányt, hogy ne kínozzák az áldozatok hozzátartozóit és magát a halálraítéltet. A siralomházban az a legnagyobb kínzás, hogy az ember hosszú időn keresztül mindennap várja a halált, és nem tudja, mikor hajtják végre az ítéletet. A fiam halála után az államügyészséghez fordultam, hogy megtudjam, miért végezték ki. Rövid választ kaptam: ha nem él már az az ember, nincs probléma. És amikor tiltakoztam, azt válaszolták: bármikor összetaposhatunk téged is, mint egy legyet. A válasz magyarázatához az is hozzátartozik, hogy Üzbegisztán 90 százalékban muzulmán ország, a nőnek hallgatnia kell, amikor egy férfi beszél, és én beszéltem. Akkor eldöntöttem, hogy létrehozok egy alapítványt, hogy véget vessünk a halálbüntetés szörnyűségének. Megkaptam később a levelet, amelyet a fiam a halála előtt írt nekem. A cellatársa juttatta el hozzám a rokonain keresztül. Azt írta benne: „Drága Anyácskám! Nagyon szeretlek. Te vagy a legfontosabb ember számomra. Kérlek, vigyázz magadra, mert ezek itt szörnyű emberek. Tudnod kell, hogy én nem öltem meg senkit. Nem vagyok bűnös. De nem akartam, hogy téged is bántsanak. Jobb, ha meghalok. Emlékezz rám! Fiad, Dimitrij.” Annak a fiúnak pedig, aki a levelet továbbította, azt mondta a fiam: „Ha anyám nem tud már rajtam segíteni, kérj tőle segítséget te, mert ő képes segíteni neked is.” Így kezdtem el küzdeni a halálbüntetés ellen. Az életért, a halál ellen.

Milyen módjait választotta a halálbüntetés eltörléséért folytatott küzdelemnek?

Nemcsak tiltakozó akciókat szerveztem, hanem felvettem a kapcsolatot a siralomházban ülő emberekkel, hiszen értük akartam tenni. Felvettem a kapcsolatot rokonaikkal, főleg az édesanyákkal. Biztosítani akartam nekik a jogot, hogy meg tudják védeni magukat, találkozhassanak szeretteikkel, gyermekükkel, férjükkel; hogy fellebbezhessenek az ítélet ellen. A fellebbezések általában az íróasztalfiókban végezték. Pedig a fellebbezésekkel foglalkozni kell. Ezeknek a nőknek tudatában kellett lenniük a jogaikkal, kellett valaki, aki ért hozzá. Én jogász vagyok, segítettem megírni a fellebbezéseket, és személyesen be is vittem őket. Találtam a Koránban néhány verset, nem idézem szó szerint, körülbelül így hangzik: Ne bántsátok az asszonyokat, mert ők édesanyák is, könnyeiket Isten úgy fogadja, mint a legkedvesebb imádságot. Könnyeik a legnagyobb bűneitek. Az egyik asszony a fellebbezés benyújtásakor elmondta a hivatalnoknak ezeket a sorokat, és az elhallgatott. Elmagyaráztam az asszonynak azt is, mi áll Üzbegisztán alkotmányában és a büntetőjogban. Így amikor azt mondták neki, nincs joga tiltakozni, ő megmutatta a megfelelő részeket, amelyek a jogát igazolták.

Eredményes volt a küzdelem, Üzbegisztánban eltörölték a halálbüntetést.

Visszatekintve, már mosolyogva tudom elmesélni ezeket az állomásokat, de akkor szörnyű volt, zárt ajtókon kellett bejutni. És nem volt elég kinyitni az ajtót, el kellett érni, hogy valóban meghallgassanak. Nagyon fontos volt bevonni a munkába ügyvédeket is. Végül elértük, hogy Üzbegisztánban 2008-ban eltörölték a halálbüntetést. Az előző években körülbelül kétszáz halálos ítéletet hajtottak végre évente. A siralomházban akkor 98 ember menekült meg a haláltól, megváltoztatták a büntetésüket. Tizenketten kaptak csak közülük életfogytiglant, a többiek 20–25 évet, 21 ember pedig szabadult.

Meg tudott bocsátani fia gyilkosainak?

Nagyon sokáig nem sikerült megbocsátanom azoknak, akik megölték a fiamat. Két éven keresztül nem tudtam aludni sem. Két ellentétes érzés volt bennem azokban az években: a bosszú és a halálvágy. Állandóan azt kérdezgettem: miért történt ez? Beszélgettem erről a metropolitával, sok vallási vezetővel. 2002-ben levelet írtam a Sant’Egidio közösségnek, és ebből egy véget nem érő barátság született meg. Segítettek megérteni, miért fontos a párbeszéd, és lassan-lassan eljutottam oda, hogy megértsem, miért fontos a megbocsátás. A közösség tagjai szerte a világon leveleznek halálraítéltekkel. A leveleink hatalmas reményt nyújtanak nekik. Egyikük azt írta, már a gondolat, hogy valaki törődik a sorsukkal, kiemeli őket abból a halálból, amit a siralomházban való lét jelent.

2004-ben Rómában Tamara Csikunova tevékenységét Colombe D’Oro-békedíjjal értékelték. Szintén 2004-ben európai körútra indult, számos országban beszélt a halálbüntetés elleni küzdelemről. Hazatérve, komolyan megfenyegették, de kitartó munkája nyomán mégis megszületett az eredmény: Üzbegisztánban 2005-ben törvény született a halálbüntetés eltörléséről, amely 2008-as hatállyal lépett életbe. 2005-ben Nürnbergben kitüntették az emberi jogok védelméért. Közreműködött a halálbüntetés eltörlését célzó, 2007-ben Kirgizisztánban, 2010-ben pedig Mongóliában sikerre vitt küzdelemben. A Sant’Egidio közösség képviseletében folytatja továbbra is a küzdelmet a halálbüntetés ellen.

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír