Fiatalon elhunyt papjára emlékezett Békásmegyer-Ófalu hívő közössége

 „26 évesen szembesültem azzal, hogy olyan betegségem van, amit nem lehet teljesen meggyógyítani, és ami az idő előrehaladtával egyre rosszabbodni fog” – írt Varga Gábor Evangélium és őssejtek címmel mélységesen őszinte vallomást arról a betegségről, mely az évek során súlyosbodva 2016-ban csontvelő-őssejttranszplantáció elé állította, és a reményekkel ellentétben nem a gyógyulást hozta számára. Gábor atya a Szent József-templom plébánosa volt tizenöt éven át. Betegsége elhatalmasodásának idején hívei aggódó szeretettel és imával kísérték papjukat, és most, két évvel a halála után, emléktáblát állítanak pásztoruknak.

Megtelt a Szent József-templom, de a bejárat körül az utca is. Akik ismerik ezt az egyhajós, a 18. században falusi közösségnek épült barokk templomot, nem csodálkoznak. A budapesti agglomeráció részévé vált Békásmegyer vonzza a kiköltözőket, így a „falu” már régen kinőtte templomát, és most, amikor a 45 évesen elhunyt plébánosra emlékező szentmisét mutat be Snell György püspök, a Szent István-bazilika plébánosa, hatványozottan sokan vannak.

A főcelebráns szentbeszédében visszatekintett a kezdetekre, és hálát adott azért, hogy 250 évvel ezelőtt az elődök mélységes hitének és odaadásának köszönhetően olyan egyházközséggé vált Békásmegyer, melynek saját papja, iránymutatója lett. A szentmisét Varga Gáborért ajánlotta fel, aki mindezidáig utolsó, állandóan itt lévő papja volt a plébániának. Köszöntötte egyben Szili András atyát, aki augusztus óta Ófalu plébánosa. Személyében újra „saját” papja van a közösségnek, szemben az oldallagos ellátás éveivel, amikor Kaszásdűlővel osztozott egy papon. „A különbséget, azt hiszem, nap mint nap tapasztaljuk” – mondta Snell György.

Szili András, aki diakónusi gyakorlatát a bazilikában Snell György irányítása alatt végezte, baráti szavakkal üdvözölte a vendéget: „Légy itthon te is nálunk, ahogy én is otthon vagyok a bazilikában és annak papi közösségében!” A békásmegyer-ófalusi közösség nevében Őri Imre lelkipásztori kisegítő köszöntötte Snell Györgyöt.

A püspök az egyházi év utolsó vasárnapjának ünnepéről tanított. Jézus és mellette két gonosztevő haldoklott a kereszten. Hogyan viszonyulunk hozzá? – teszi fel mindannyiunknak a kérdést az evangélium. Király? – a nép vezetői és a katonák gúnyolják, még az egyik gonosztevő is gúnyt űz belőle. Ő a Messiás, az Isten választottja, ő a zsidók királya? – voltak, akik válaszolni tudtak volna, de elnémította őket a fájdalom. És valaki, akitől senki nem várná, érti és kinyilvánítja az igazságot, amikor így szól: „Ez semmi rosszat sem tett. Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor országodba érkezel.” Jézus válasza: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” Jézus szavai meghatározó mondattá váltak.

Snell György kifejtette: „Ilyet csak az örök király mondhat. Azóta elmúlt kétezer év, a világ mit sem változott. Bámészkodunk a kereszt körül, észre sem vesszük az utak mentén, pedig a világmindenség urát kellene ünnepelnünk. Krisztus Király ünnepe arra hívja fel a figyelmünket, hogy a kérdésre, mi kinek tartjuk őt, választ kell adnunk. Mert nekünk tudnunk kell, hogy ő király, ezt hirdeti az Egyház papjai révén kezdettől fogva. Ma, amikor az egyházközség pappal való ellátottságának 250 évét is ünnepeljük, szeretettel emlékezünk azokra, akik ezen az úton vezették ezt a nyíltszívű népet, és azért imádkozunk, hogy lelkipásztorainak igehirdetése által itt, ebben a templomban is jelen legyen Jézus Krisztus.”

A szentmise végén Snell György egymásra bízta a papot és a népet, a hívek szeretetébe ajánlotta Szili Andrást: „Öröm volt számomra mindazon alkalom, amikor az egyházközségben jártam. Imádkoztam, hogy jó papot kapjatok. Így történt. Sok fiatal pappal volt dolgom, de olyan őszinte örömmel, vágyakozással készülni a papságra, mint András atya tette, ritkaságszámba megy. Örültem a kinevezésének. Légy boldog pásztora a közösségnek, szeresd a híveidet, hogy együtt szerethessétek Krisztust!”

Szili András a Szent József Házba hívta az ünneplőket. „Folytassuk az emlékezést Varga Gábor emléktáblájának elhelyezésével és szeretetvendégséggel.”

Méltó helyre kerül az emléktábla. A plébánia mellett, a templommal szemben álló épület közösségi térré válása ugyanis nagyban köszönhető Varga Gábornak. A közösség így fogalmaz az emléktáblán: Varga Gábor „élére állt annak a törekvésünknek, hogy egy jól kihasználható, nemes célokat szolgáló közösségi ház váljék ebből az épületből (...). Így született meg Ófalu szívében közvetlenül egymás mellett a hívek lelki-szellemi javát kiválóan szolgáló, különleges hármas egység: a liturgikus események otthonaként a templom, a plébánia mint a kormányzás helyszíne, a Szent József Ház pedig arra kínál teret, hogy ünnepek, rendezvények, találkozások alkalmával még közelebb kerüljünk Istenhez és egymáshoz, örömben, szeretetben.”

A Gábor atya szolgálatát lelkipásztori kisegítőként kísérő Őri Imre megindító gondolatai tolmácsolták a közösség szeretetét és háláját elhunyt lelkipásztoruk iránt. Felidézte a közös szolgálat élményeit, a betegség elhatalmasodásának menetét. „Köztünk közösséget teremtett. Őriznünk kell ezt, mert célunk az az örök haza, ahol Krisztus a király.”

Varga Gábor édesanyja köszönetet mondott az estéért, az emléktábláért, a közösség ebben megnyilvánuló szeretetéért. De azért az együttérzésért is, amit fia betegsége alatt tapasztalt a békásmegyeriektől. „A mai nap a bánat és az öröm napja. Bánat, mert két éve elhunyt Gábor, öröm, mert lélekben itt van köztünk, az emlékezésünkben, a közösség összetartó szeretetében.”

Emléket állított papjának a közösség. Hagyatékunk életvallomása: „Összességében kiteljesedett lelkipásztori tevékenységet folytattam, mely örömmel és boldogsággal töltött el. Azt kerestem, hogyan tudok tanúságot tenni az evangéliumról, hogyan tudok a megpróbáltatások közepette nyugalmat, türelmet és biztonságot sugározni. Sokszor kellett minden erőmet összeszednem, hogy el tudjam végezni a feladataimat. Időnként úgy éreztem, hogy szinte emberfeletti akarattal összpontosítok erre. Megtanultam a jelenben élni, megragadni minden napnak a jeleit, az apróságokban megmutatkozó csodákat. És megtanultam értékelni az ajándékot, a felénk irányuló szeretetet, a hősies helytállást édesanyám, a család, a barátok és a közösség részéről, megélve a Gondviselő Isten kegyelmét.”

 Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír