Lyukak az emlékezés rostáján – Gondolatok Az árnyék a szememben című filmről

A nemrég mozikba került Oppenheimer című film esetében is joggal merül fel bennünk a kérdés, vajon manapság az amerikaiakon kívül elfogadja-e még bárki is azt az álláspontot, mely szerint azért kellett az atombombát két japán nagyvárosra is ledobni, mert másként nem lehetett volna elkerülni a szigetek megszállását, ami pedig rendkívül sok amerikai katona életébe került volna. Ezért választották a bombákat és a több tízezer polgári áldozatot. De a 2. világháború alatt végrehajtott bombázások – melyeket a történészek sok esetben már terrorbombázásként emlegetnek – általában véve is súlyos morális kérdéseket vetnek fel. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis nem a tengelyhatalmak, hanem a szövetségesek használták előszeretettel a bombát mint fegyvert, és a legnagyobb, megszámlálhatatlanul sok áldozatot követelő bombatámadásokat is a britek és az amerikaiak követték el, például Drezda, Hamburg vagy Tokió ellen. Utóbbi esetben – 1945. március 10-én – majd’ annyi ember halt meg, mint az atomtámadások során.

Sokszor egyértelműen tudták a parancsnokok, hogy ott, ahol bombázni fognak, számtalan civil él, sőt, azzal is tisztában voltak, hogy az adott városban nincs fontos katonai létesítmény. E települések bombázását azzal indokolták, hogy nem csak a katonák ellen kell harcolni, az ellenség megtörésére minden eszközt be kell vetni. De egy nagyobb szabású akciónál amúgy is elkerülhetetlen volt, hogy ne legyenek polgári áldozatok is. A célzás annak idején szinte teljesen vizuális volt, sokszor pontatlan, így ott is pusztítottak a bombák, ahol nem kellett volna. Sok esetben, ha nem találták meg a kijelölt célt, máshol dobták le a bombákat. Ha ellenséges területet bombáztak, akkor a „járulékos veszteségen” könnyen túl lehetett lépni, ám a japánok vagy a németek által elfoglalt országok esetében ez már nem volt ilyen egyszerű. 1945. március 21-én a koppenhágai Jeanne d’Arc Intézetet bombázta le tévedésből a brit Királyi Légierő. A római katolikus iskolában több mint száz gyerek és felnőtt vesztette életét. Ezt az eseményt dolgozta fel Ole Bornedal Az árnyék a szememben című filmjében, mely a Netflixen is elérhető.

1944-45 fordulóján a Gestapo a dán ellenállási mozgalom több tagját is elfogta. A rabokat – mint ahogyan a nyomozás során összegyűlt dokumentumokat is – a koppenhágai Shell-háznak nevezett épületben tartották. A brit SOE (Special Operations Executive) – melynek feladata többek között a németek által megszállt országokban működő ellenállási mozgalmak támogatása volt – megszervezett egy légitámadást a Gestapo központja ellen. A Karthágó hadművelet során a tetőmagasságban repülő gépek három hullámban támadtak. A városba érve az első egyik tagja egy oszlopnak ütközött, és lezuhant egy iskola közelében. A másik két raj pilótái meglátták a füstöt, s mivel azt hitték, hogy a célpont ég – az alacsony magasság miatt rádiócsendben repültek, ezért nem tudták egymást értesíteni –, a két hasonló épületet összekeverve a francia Jeanne d'Arc katolikus iskolát kezdték bombázni. Ráadásul késleltetett robbanású bombákat használtak, így a pusztítás a szokásosnál is nagyobb volt.

Ole Bornedal filmje nem egyszerűen egy tragédia megjelenítése: jöjj és lásd! Amennyire lehetséges, igyekszik egyéni sorsokat is elénk tárni. A légitámadástól megnémult fiú és két osztálytársa, a szüleik, a hitében megrendült apáca, a tévedését belátó HIPO ügynök (a dán rendőrség feloszlatása és tagjainak deportálása után a kizárólag kollaboránsokból álló HIPO – Hilfspolizei, Kisegítő Rendőrség – látta el Koppenhágában a rendészeti feladatokat) apró történetei mind arra szolgálnak, hogy a katasztrófát látva valóban megrendüljünk, s ne úgy tekintsünk rá, mint egy sajnálatos, ám rég elmúlt történelmi eseményre. A bombázás során leginkább kisgyerekek haltak meg, ők, akik abszolút értelemben ártatlanok voltak. A film azzal teszi ezt még fájdalmasabbá, hogy több helyen szembesít bennünket a felnőttek gyerekek ellen elkövetett hétköznapi agressziójával is.

„A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés” – írja József Attila. Ám erre csak akkor van valós lehetőség, ha a múlt felidézése során nincsenek lyukak tudatunk rostáján, ahol a nem kívánt események szépen kipottyannak. Az nyilvánvaló, hogy egy háborúért elsősorban az tehető felelőssé, aki kirobbantotta. (Bár sokszor ez sem olyan egyértelmű, mint ahogyan azt általában gondoljuk.) Az árnyék a szememben ítélkezés nélkül állít emléket azoknak, akik áldozatul estek a koppenhágai támadásnak, ugyanakkor jelzi azt is, hogy a lelkiismeretet nem lehet elhallgattatni, (bűn)tetteiért a felelősséget mindenkinek, még a győztesnek is vállalnia kell. Kellene.

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 27-i számában, Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.