Sodródva a túlélésért – Baltasar Kormákur újabb igaz története

Tami Oldham és Richard Sharp 1983-ban Tahitin találkoznak. A magányosan utazó fiatalok, akiket kalandvágyuk sodort a Csendes-óceán paradicsomi szigetére, egymásba szeretnek. Jó néhány együtt töltött csodálatos nap után Richard (Sam Claflin) egy baráti házaspártól csábító megbízást kap. Hazana nevű vitorlás hajójukat szeretnék visszavitetni San Diegóba egy busás összeg és a visszaútra szóló repülőjegy fejében. A fiatal pár elvállalja a feladatot, hiszen amúgy is hosszú közös vitorlázásokat terveztek, amelyhez a pénz sem jön rosszul. A Kaliforniába tartó, mintegy 6500 kilométeres útnak szeptember 22-én vágtak neki a 44 láb hosszú, kétárbócos, lakályos hajón, nagy lelkesedéssel, ragyogó napsütésben. Két héttel az indulás után az ifjú jegyespár a történelem legnagyobb erejű hurrikánjával találkozik a nyílt vízen, több ezer kilométerre a szárazföldtől. Megpróbálják felvenni a harcot a tomboló elemekkel, de eredménytelenül. A végzetes erejű, hatalmas hullám megérkezése előtti pillanatokban a férfi leküldi a lányt a hajó belsejébe. A vihar elcsendesedése után az eszméletlenségből magához térő Tami (Shailene Woodley) egyedül találja magát a teljesen összetört, félig elsüllyedt hajón, az óceán kellős közepén. Eszmélése után távcsővel kémleli a vizet, és a távolban megpillantja a fedélzetről leszakadt, felborult mentőcsónakot. Mintha a vőlegénye ott kapaszkodna rajta… Kezdetét veszi a negyvenegy napos küzdelem a túlélésért.

A történet Amerikában már 1998-ban megjelent könyv alakban,  Tami Oldham és szerzőtársa tollából, Red sky in mourning (Vörös ég a gyászban – a szerk.) címmel. Most a megfilmesítéshez igazodva egy újabb kiadás is napvilágot látott a film címével – Sodródás (Adrift) –, és nemcsak a tengerentúlon, hanem ezúttal Magyarországon is. Nem igazán hálás téma a megfilmesítésre egy hajón zajló kamaradráma. Több hasonló mozi készült már, de az efféle történetek igazi közege a könyv. Nehéz az egy-két szereplővel, szűk helyen játszódó, kevéssé látványos történést valóban érdekfeszítően filmre vinni úgy, hogy a fotelben ülő néző számára is átélhetővé váljon az emberfeletti fizikai és lelki küzdelem. A lélek történéseinek ábrázolása a legnagyobb filmes feladatok egyike, amit tovább nehezít, ha a helyszínek, a térbeli lehetőségek is korlátozottak.

Nem könnyű feladatot vállalt tehát magára Baltasar Kormákur, a talán legismertebb izlandi rendező, akinek nem ez az első, megtörtént eseményeket feldolgozó túlélőfilmes rendezése. A hazai mozikban járt már az ugyancsak neves színészeket felvonultató, amerikai koprodukcióban készült Everest (2015), továbbá a tisztán izlandi gárdával forgatott Dermesztő mélység (2012) is, amely abban is hasonlatos a Sodródáshoz, hogy szintén egy hajótörést szenvedett ember történetét mutatja be. A visszatérő tematika, valamint az, hogy Kormákur szívesen dolgoz fel megtörtént eseményeket, jelzi, hogy alkotóként a szélsőséges helyzetekben végbemenő lelki folyamatok foglalkoztatják. Munkái nem szépelgő vagy hatásvadász pszichologizálások. A dokumentarista ábrázolás jellemzőit is felmutató alkotásokkal a mélyebb átélés lehetőségét igyekszik megteremteni, morális kérdésekre is rámutatva, amelyeken eltűnődni a part szilárd talajának biztonságában is hasznos lehet.

A katasztrófahelyzetek ábrázolásánál gyakran felmerül a nézőben a kérdés: hogyan cselekedhet ilyen irracionálisan a szereplő, miért ilyen valóságtól elrugaszkodott egy-egy helyzet? A Sodródás esetében tudható, hogy a drámai eseményeket átélt Tami Oldham együtt dolgozott Kormákurral a forgatókönyvön, részt vett a szereplők kiválasztásában, és a forgatásra is ellátogatott.

A mindent túlélő szerelem és az emberi kitartás igaz történetét jó alakítással elevenítik meg a feltörekvő, fiatal hollywoodi színészek. A gyermekkora óta filmes közegben mozgó Shailene Woodleyt az elmúlt években láthattuk már A beavatott című sorozat és a Csillagainkban a hiba (2014) női főszereplőjeként, valamint az Oscar- és Golden Globe-díjjal elismert Utódokban (2011) George Clooney partnereként. Sam Claflin a Mielőtt megismertelek (2016) és az Ahol a szivárvány véget ér (2014) főszereplőjeként lehet ismerős, de feltűnt Az éhezők viadala-trilógia filmjeiben is.

A magyar változat hibájául kell felrónunk a gyenge szinkront. Különösen a női főszereplő esetében kínos a kölcsönzött hang, amely sem karakterében, sem hangulatában nem passzol a színésznőhöz, ahogyan a film atmoszférájához sem. Kormákur az alaphibákat többnyire elkerüli, és a két párhuzamos idősíkon futó történetmeséléssel Tamira fókuszál. Kísérletet tesz arra, hogy a közelébe férkőzzünk, megértsük, megérezzük, mi történik a szerencsétlenül járt szerelmes lányban, miként válik képessé a túlélésre. A mozi elején egy rövid ideig azt hihetjük, hogy lelőtték a poént, és rögtön a végkifejletet látjuk. Néhány perc elteltével azonban világossá válik, hogy a történet közepétől indul ez a szál, míg a másik az elejétől. A jól követhető párhuzamosság segít elkerülni a hosszú heteken át tartó vergődés monotonitásának ábrázolásából fakadó nehézséget, és a lelki folyamatok átélésére is így van esélye a nézőnek. A két szál összeérésének pillanatában bekövetkező dramaturgiai fordulat váratlan és akár zavaró is lehet. Ezzel együtt nem rosszindulatú vagy cinikus alkotói húzásról van szó, hanem a történet túlélője által megírt, benne lezajló folyamat egy lehetséges ábrázolásáról. Hogy elképzelhető volna-e ennél jobb megoldás is, az a film utáni beszélgetés egyik témája lehet.

A széles rétegeknek szánt film mindazonáltal nem mélylélektani dráma. Többnyire hozza a közönségfilmes formulát kalanddal és romantikával az egész évben napsütötte, olykor viharos Csendes-óceán egyenlítői szigetvilágának környékéről.

Fotó: Imdb.com

Hajnal Gergely/Magyar Kurír                    

Az írás az Új Ember 2018. július 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.