Filozófia, mely segít leleplezni a babonát és megtisztítani az istenfogalmat

A kráter peremén című kötetének bemutatkozó soraiban így vall kedves szóval Kuklay Antal atya: „Pilinszky János a leggyakoribb vendégem.” Nekem is. De – hivatásomból adódóan – elég gyakran vendégeskednek nálam az elmúlt jó kétezer-ötszáz év legkülönfélébb filozófusai is. Ha egy hívő ember évtizedeken át csodálkozó vagy kételkedő, fanatikus vagy cinikus, hűvösen józan vagy rokonszenvesen elfogult gondolkodókkal kel és fekszik, az bizonyosan megjelöli a hitét: elillan a hamvasság, az akár a legnemesebb értelemben vett jámborság, máshol és másképpen fogja keresni és megtalálni a csodát, a misztériumot. A többi hívő szemében ez szomorú, vállalhatatlan veszteségnek tűnhet, nekem azonban meggyőződésem, hogy

a kritikus racionalitás kultúrájának észrevétlen vagy tudatos elsajátítása áldás volt a hitem számára is.

A vallásos ember Istenhez és Istenről szóló beszéde nyilvánvalóan és természetesen mindig autonóm, Isten szabad, szuverén megnyilatkozására, önközlésére épül és épít. Az istentapasztalat személyes, intim, megismételhetetlen – ezért mindig lefordíthatatlan, megfoghatatlan, kimeríthetetlen, nem lehet fogalmakba zárni.

A filozófia, legalább kétféle szempontból, mégis jogosan vindikálja magának a kritikus szerepét: segít leleplezni a babonát és megtisztítani az istenfogalmat.

A filozófia nemcsak azzal van szolgálatára a hitnek, hogy nyitottá és képessé tesz az érzékszervekkel nem megragadható, transzcendentális valóságban otthonos eligazodásra, hanem azzal is, hogy kellő alapossággal meg tudja húzni a határt az ember által érzékszervekkel vagy elmével bejárható, az e világi és az azt meghaladó, a transzcendens, a természetfölötti között. Ehhez leginkább az szükséges, hogy professzionálisan feltérképezze a bejárható világ minden négyzetcentiméterét, céltudatosan és hatékonyan használva az ész kompetenciáinak teljes arzenálját. Ennek a vállalkozásnak és erőfeszítésnek pedig nemcsak bőséges lexikális tudás lesz a gyümölcse, hanem a judícium, a mérlegelés és ítélet biztonsága is, amely segít ellenállni a kísértésnek, hogy az immanens megismerés lehetőségeit ignorálva, a kizárólag a természetfelettinek kijáró vallásos áhítattal vagy szent passzivitással forduljunk az e világi felé. Peter Knauer kortárs teológus találó megfogalmazása szerint „babona ott keletkezik, ahol az ember lemond az ész használatáról olyan dolgokra vonatkozóan, amelyek az ész hatáskörébe tartoznak”.

Raffaello: Az athéni iskola, freskó;1509–1511, Róma, Vatikán

Ennek a kísértésnek alighanem kevésbé van kitéve a nem hívő, mint a hívő – de azért a babonaság buta botlása könnyen rajtakapható. Nehezebben tetten érhető viszont a kifejezetten a természetfölöttire irányuló gondolkodás hibája. Arisztotelész nyomán mondhatjuk, hogy valójában minden filozófia az arkhét, az eredetet, a valóság végső forrását kutatja, azt, amire minden visszavezethető, amiből minden levezethető, ami mindent megalapoz. A keresztény filozófia (elvileg) tudja, hogy ez a kérdés azonos az istenkérdéssel – mégis előfordulhat, hogy a róla szóló beszéd Istent nem az arkhé pozíciójába helyezi: ha egy szisztematikus filozófus a komplex gondolati rendszerében (talán nem eléggé körültekintően) nem az Egészet, hanem csak egy részt megalapozó szerepet szán neki, vagy ha egy valláskritikus (akár szentek egyoldalúságaira hivatkozva) egy eleve redukált „hobbi-isten” elvetésének humanista imperatívuszát sulykolja. De amíg elszántan, spekulatív erővel és nyelvi leleménnyel elkötelezetten igyekszünk, hogy Istent misztériumként – akár

„szent titokként” (Karl Rahner), akár „vidám titokként” (Jelenits István) – közelítsük és ábrázoljuk,

ez megvéd minket attól, hogy tárggyá degradáljuk, hogy a megalapozót, trónusát felelőtlenül üresen hagyva, a megalapozandó pozíciójába száműzzük.

A felnőtten katolikus hitre tért Simone Weil az intellektuális becsületesség eszményének akart megfelelni azzal, hogy szóvá tette a szeretettel befogadott vallás elfogadhatatlan morális és teoretikus hiátusait, amelyek az evangélium, a természetfölötti valódi természetének félreértéséből keletkeztek; ezek a megkeresztelkedés vágyát is felülírták benne. Belső érlelődésének útján azonban eljuthatott addig a felismerésig, hogy ugyanazon becsületesség igénye, amely az egyházi álláspontokat kérdőre vonni kötelezhet, a mellettük szóló érvek felkutatására is ösztökél.

Az intellektuális becsületesség attitűdjével a filozófia kétségtelenül dekonstruál, valamit elvesz a hívőtől, de ad is cserébe: nemcsak kritikabiztos(abb) módszertant, hanem új heuréka!-élmény, Istenre-találás-tapasztalat esélyét is.

Fotó: Wikipédia; Merényi Zita (nyitókép)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 2-i számában jelent meg.