Fogadj örökbe egy infúziót! – Magyar doktornő életmentő steril vizet küldött a munkácsi kórházba

Az akció bizonyítja, milyen nagy ereje van a személyes kezdeményezéseknek és az összefogásnak. „Kérlek, ha módodban áll, fogadj örökbe egy palack infúziót, mely a Munkácson levő kórház altatógépeibe és parenteralis (tápcsatornán kívül, infúzióval vagy injekcióval beadott –  a szerk.) készítmények vivőanyagának kell. Kifogytak belőle, és megsemmisült az a gyár, ahonnét rendelték” – így szólt a felhívás, amelyre napokon, sőt inkább órákon belül összegyűlt a kért mennyiség. Tájékoztatta a potenciális adományozókat, hogy 500 ml-es palackokból 200 kellett azonnal, 600 pedig az optimális mennyiség, amíg másik ellátóláncot találnak. Ő maga és egy önkéntes segítője 50-50 palackot vállalt, a többit 71 jószándékú ember adta össze pillanatok alatt.

Szerkesztőségünknek elmondta, hogy a felhívást közlő poszt megírása után hosszú autóútra indult, Szicíliában vezetett az autópályán, szólt a gyűjtést segítő kis munkacsoportnak, hogy pár órán át nem lesz elérhető. Kénytelen volt azonban leállni egy pihenőhelyen, mert folyamatosan jelezte a telefonja, hogy utalások érkeznek, és pillanatok alatt túlszaladtak a kért összegen. „Álmomban sem gondoltam, hogy néhány óra alatt fű-fa-virág összerakja! SOS állítottam le az utalásokat, és közben bőgtem a meghatottságtól” – mondta.

A Református Szeretetszolgálat mindkét országban jelen lévő szervezetei vállalták a szállítást, a rakományt a határon pakolták át az egyik járműből a másikba.

A doktornő sajátos, kreatív szóhasználatával írt köszönetnyilvánítása sem maradt el a 71 adományozó és mindazok felé, akik megszervezték a fuvart, a gyógyszertári munkát: „Kedves Infúzió-örökbefogadók! Ma megérkezett Munkácsra a kórházba 60 doboz félliteres palack, vagyis 600 palack… Mit mondhatnék?

Jó embernek lenni, ha néha megadatik, hogy ennek ezt a katartikus összekötő formáját is átélhetjük. Együtt. Mi.

Nekem mostanában kevésbé süt a Nap, úgyhogy külön köszönöm a meleget, amit adtatok.”

Előzmények: mentőautók az ukrajnai sebesülteknek

Gloviczki Eszter kezdeményezése nem volt előzmény nélküli. A háború kitörése óta  a szervezésében nyolc mentőautót vittek a frontvonalra. A nyolcadiknál ezt írta: „Ki kerül bele? Aki nem lát a törmeléktől, a szemébe folyó vértől. Aki nem hall a robbanás okozta nyomástól. Akinek nem kell többé cipő vagy kesztyű, mert nem volt elég idő, hogy úgy mentsék ki a romokból, mielőtt dől a ház, hogy mindene megmaradjon. A sokkos vagy sikoltva zokogó gyermek, akinek az anyja még benn van. »Majd ő is jön utánad (csak nem most és nem ebbe a világba, gyermek).« Bárkit visz a mentő, akiből dől a vér, aki megsebesült, aki segítségre szorul. Amíg valaki sír, fél, fázik, éhezik, földönfutó, gyászoló, beteg, addig nem úgy jár a földgolyó, ahogy kellene. Megy a nyolcadik mentő.

Amíg valaki sír, mi együtt küzdünk.”

Segítségnyújtás a háború első napjaiban

Amikor kitört a háború, a Gloviczki család sok menekültet befogadott. Ahogy Eszter meséli: „A menekültekkel a közös vacsorán egy asztalnál ült nálunk ukrán család, orosz család, indiai vendégmunkások, nigériai egyetemisták – akik éhesek, traumatizáltak, hontalanok voltak és át voltak fagyva. Ez nem politika. Ha ukrán jött, azt fektettük le, ha orosz, annak kerítettünk még valahonnét matracot, a muszlim a kis szőnyegén imádkozott, az ortodox az asztalnál..., de evés előtt kézen fogva, közösen. Ez nem politika, nem állásfoglalás, ez az, amit Jézus kért.”

Forrás és fotó: Gloviczki Eszter Facebook-oldala

Magyar Kurír
(tzs)