Fókuszban az ember lelkének gyógyítása – Bővül a Sapientia képzési kínálata

– A több lehetséges évszám közül melyiket tartják a tényleges alapítás évének?

– Többéves előkészítő munka után 1999. január 7-én írta alá a Magyar Bencés Kongregáció prézes apátja, a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány tartományfőnöke és a Kegyes Tanítórend Magyar Tartományának tartományfőnöke (Várszegi Asztrik OSB főapát, Várnai Jakab OFM és Kállay Emil SchP tartományfőnök) azt az okiratot, amellyel addig különálló rendi főiskoláik egyesítésével létrehozták a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolai Szövetséget. 2000. január 1-jétől a fenti intézményekből egy új, önálló jogi személyiséggel rendelkező főiskola, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola jött létre. Az 1999/2000-es tanév volt az első év, azonban az ünnepélyes Veni Sanctéra csak az alapítás után, 2000. január 8-án került sor, tulajdonképpen így számoljuk a huszonötöt. Pannonhalmán a kezdetektől volt teológiai stúdium, mondhatjuk azt, hogy az akkori kolostori iskola Magyarország legrégibb felsőoktatási intézménye, ha a jogfolytonosságot nézzük.

A szerzetesnővérek számára létrehozott Sophia, mint a Pannonhalmi Szent Gellért Hittudományi Főiskola kihelyezett tagozata, volt az első sikeres próbálkozás szerzetesek módszeres közös teológiai képzésre; ugyanakkor a piaristák főiskoláján 1991-től otthonra találtak hat-nyolc különböző szerzetesrend növendékei, a csornai és jászóvári premontrei fiatalok pedig Pannonhalmán, a bencéseknél tanultak teológiát. Amikor látszott, hogy az állami előírásoknak külön-külön ezek a pici főiskolák nem tudnak megfelelni, és a csökkenő növendéklétszám sem indokolja a létüket, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy egyesíteni kell az erőinket. Ez történt meg 1999–2000-ben. Voltunk a Ferenciek terén, majd a Ward Mária Gimnáziumban, és aztán amikor felújították ezt a piarista épületet világbanki hitelből, akkor költözött ide a Sapientia.

– Egyre színesedik a Sapientia képzési palettája, idén indul számos új szakirányú továbbképzés, illetve tanfolyam jellegű képzés – hogyan szövődnek bele ezek a szerzetesi főiskola arculatába?

– Egyrészt ez beleilleszkedik abba a stratégiába, hogy szeretnénk a képzéseinket kinyitni a felnőtt társadalom felé, már csak azért is, mert a demográfiai indikátorok nem túl kedvezőek. Ha az adatokra tekintve gondolkodunk, hogy hányan fognak a hitéleti alap- és mesterképzéseinkre jelentkezni, akkor örülünk, hogyha a jelenlegi hallgatólétszámot fenn tudjuk tartani. Ugyanakkor nem minden a hallgatói létszám: küldetésünknek tekintjük, hogy a segítő szakmákban és a pedagóguspályán dolgozóknak – különösen a szerzetesi-egyházi intézményrendszer munkatársainak – hasznos, éltető, gyakorlatias támogatást adjunk, hiszen ők gyakran a legkitettebb munkahelyeken állnak helyt. Ugyanakkor az eredeti küldetésünkhöz ragaszkodunk: hittudományok, ezen belül szerzetesi teológia művelése, teológia, katekéta- és lelkipásztorimunkatárs-képzés, valamint hittanárképzés.

Érdemes a fejünkben különválasztani azt, ami specifikusan felsőoktatási tevékenység, akkreditált alap- vagy mesterképzés, bolognai nyelvre lefordítva: BA vagy MA, amivel hivatalos egyetemi diplomát adunk a hallgatóink kezébe. Ilyen a katekéta-lelkipásztorimunkatárs-, a teológus-, a hittanár-, illetve a tanárképzésünk, az ELTE-vel közösen, és a pasztorális tanácsadás mesterképzés. Pillanatnyilag ez a négy, akkreditált felsőoktatási diplomát adó képzésünk van. Ez a mi egyetemi lábunk; a másik láb nem idegen ettől: ez már a szakirányú továbbképzések, tanfolyamok világa.

– Hogyan kerülnek kapcsolatba ezekkel az új irányokkal?

– Általában úgy, hogy figyelünk az igényekre, illetve megjelennek energiák – a semmiből való teremtés a Jóisten képessége, mi ilyet nem tudunk csinálni, hanem általában olyan kezdeményezéseket vállalunk fel, ami mögött erőt, fantáziát érzünk, és önazonosnak gondoljuk a küldetésünkkel. És ez az erő általában személyekhez kötődik. Így a szupervíziós képzés úgy jött be, hogy a rektorhelyettesem, Guba András SchP ebben működött, végzettsége és gyakorlata van a területen, van egy csapat, akivel azt érezték elhivatottságuknak, hogy ezt a szupervíziós szemléletet meghonosítsák egyházi környezetben is.

A Sapientia örömmel fogadta be ezt, annál is inkább, mert a szupervízió mint műfaj nagyon erősen szerzetesi veretű, amennyiben az önreflexión alapszik, a csoportban működésre való reflektáláson, a hatalomhoz való személyes viszonyon, az egymásra hatáson – ezek egy közösségben élő vagy dolgozó embernek az alapkérdései. És a szupervízió pont abban segít eligazodni, hogy munkahelyi helyzetekben, közösségi helyzetekben hogyan működünk.

Maga az, hogy az emberi lélekkel foglalkozunk, az szerintem a hittudományból egyenesen következik. Amikor azt mondjuk, hogy az ember belső mozdulásain, illetve a közösségi viszonyulásain keresztül valósul meg a spiritualitás, ölt testet a hit, akkor egyszerűen nem tehetjük azt meg, hogy a lélektan és a modern embertudomány ismereteivel nem lépünk párbeszédbe. Persze tiszteletben tartva mindegyik regiszter saját területeit.

– Az új képzéseik között van művészetterápia, közösségi színjátszás, vallásismeret, meseterápia...

– A művészetterápia, Istennek a szépségen keresztüli akár indirekt keresése annyira egyházias és katolikus dolog – az Egyházban, az egyházi közösségekben mindig élt az a vágy, hogy ingyenesen, haszonmentesen valami szépet teremtsenek. Biblia pauperumnak nevezik a középkori templomok figurális, narratív művészetét, ez a szegények bibliája; de ezek gyakran elképesztő ráfordítással készített üvegablakok, faragványok vagy freskók voltak – mondhatták volna azt, hogy ezt a pénzt a szegényeknek kellett volna adni, és biztos lett volna benne racionalitás... Az Egyházban mindig megvolt az a vágy, nem is vágy: az a természetes mozgás, hogy a szépségen keresztül kapcsolatba hozza az Istent az emberrel és a lélek gyógyulását keresse.

Mindig feltesszük a kérdést, hogy mi az, ami önazonos, mi az, ami nem. De mindig valami személyes kezdeményezés, indíttatás nyomán találnak meg minket ezek az új szálak. Meskó Zsolt a maga profizmusával mentorálja Pasaréten a passiójátékokat, illetve az amatőr színházat, és ugyanakkor evangelizációs küldetésének is tekinti, hogy ennek az egyházközségi színjátszásnak a háború előtt virágzó kultúráját teremtsük meg újra. Számára ferences kötődése folytán is természetes volt, hogy minket keres meg, számunkra pedig, többek között a szerzetesi iskolák nagy színjátszó hagyományaira is tekintettel, természetes volt, hogy befogadjuk ezt az inspirációt.

Amíg befogadunk egy új képzést, az egy komoly folyamat az ötlet megjelenése után: megbízott oktatóink utánajárnak, hogy szakmai, lélektani szempontból, illetve a katolikus tanítás szempontjából mennyire kompatibilis velünk a javasolt képzés, mit lehetne, kellene még alakítani rajta; nem csak úgy beemelünk egy képzést, és elindítjuk, hanem az ízesüljön a mi tudományos-spirituális profilunkhoz, küldetésünkhöz.

– Van kitűzött célcsoport? Mentálhigiéné iránt érdeklődők, segítő szakmák, pedagógusok?

– Igen, mivel pedagógusokat képzünk, segítő szakmákban dolgozókat, olyanokat, akik emberekkel fognak foglalkozni, ezért ezekben a továbbképzéseinkben is ugyanezt a réteget szeretnénk megcélozni. Van egy nem titkolt vágyunk, hogy ezen belül szeretnénk a szerzetesi intézményrendszer oktatási és szociális intézményeiben dolgozók számára képzési támogatást nyújtani. Olyan embereket támogatunk, akik egyébként embertpróbáló, odaadást igénylő szakmájukban általában alacsonyabb anyagi megbecsülésben részesülnek, noha tevékenységük társadalmi megítélése nagyon pozitív.

– Még nem ejtettünk szót a gyermekvédelemről és az emberi méltóság projektről. Végül is van egy gyermek- és ifjúságvédelem képzés, és mellette egy emberi méltóság továbbképzés?

– Igen, az előbbi kifejezetten gyermek- és ifjúságvédelmi szakembereket képez, akik a gyermekvédelmi rendszerben tudnak majd szakképesítéssel dolgozni. Az emberi méltóság projektre inkább azt mondanám, hogy szemléletet formál és érzékenyít.

Az emberi méltóság képzésnek, amit a római Gergely Egyetemmel együttműködésben valósítunk meg, már egy évfolyama kifutott, csak akkor még nem akkreditálták pedagógus-továbbképzésként, de mostanra ez is megtörtént. Erre nagyon büszkék vagyunk, ez is egy hosszú folyamat volt, mire a Gergely Egyetemmel lezongoráztuk, mire a magyar viszonyokra alkalmaztuk, mire kialakultak a különböző együttműködések keretei... Óriási segítség volt ebben és a szupervíziós képzésünkben az indításukhoz nyújtott Renovabis-támogatás.

– Nem beszéltünk most a vallásismeret képzésről, amit egy egész külön interjúban mutattunk be a Magyar Kuríron...

– Azzal kapcsolatban is hangsúlyoznám, mert nagyon fontos, hogy a Szegedi Tudományegyetemmel együttműködésben valósul meg. Ez is egy „forró krumpli”, olyan téma, amiről nagyon jó, hogy szó esik, és ilyen rendszeres tudást nyújtva, a vallásról mint jelenségről objektív, tudományos módon tudunk ismereteket átadni. Tudásalapú képzés, nem ideológiai jellegű, tehát nem vallások követésére próbáljuk rábírni a résztvevőket, hanem leíró módon közelítünk ahhoz, hogy mi is a vallás – ezzel az előítéletek felől a megértés irányába tudjuk mi is a világot vinni a magunk léptékében.

– És a meseterápia?

– A Bibliából élő ember történetekben él, Istent történetekből ismerjük meg, történetekben vesz részt, épp ez az egyik lényege a zsidó-keresztény istenképnek, hogy ő a mi történeteinknek az Istene. A történetmesélés és az, hogy így jelenítünk meg akár vallásos, akár mély emberi tartalmakat, a szavakkal bíbelődünk, és azoknak a hatását keressük – azt gondolom, ez is nagyon szépen kötődik a mi hagyományunkhoz. Mennyi történetünk van, akár a Bibliában, akár a Biblián kívül – és a Katolikus Egyház megint csak nagyon otthonos ebben –, ahol nem az a lényeg, hogy megtörtént-e, abban a formában, történetileg, hanem az, hogy mit pendít meg az olvasóban, hallgatóban, és hogy milyen olyan üzenete van, amihez nekünk hívő, kereső embereknek közünk van – akár a lelkünknek, akár az Istennel való kapcsolatunknak, akár a belső folyamatainknak, akár az emberi közösségben elfoglalt helyünknek, társas létünknek.

Nemrég került egy könyv a kezembe a sivatagi atyákról, a kármelita nővérek fordították le franciából, nem tudományos, de nagyon izgalmas: arról szól, hogy a sivatagi atyák milyen remek terapeuták voltak. A sivatagi atyák mondásait, amelyek gyakran egy megoldást kereső tanítvány és egy tapasztalt mester közötti párbeszéd párlatai, remekül összekapcsolja az úgynevezett rövid terápiák módszereivel, ami a pszichológián belül egy sajátos irány: nem hosszú, évekig tartó analitikus folyamatokon viszi végig az embert, hanem célzottan, fókuszáltan, néha meglepő, provokatív módon mozdítja ki a megoldást kereső embert. A sivatagi atyákat, akik böjtöltek, imádkoztak, egymást elviselték, megküzdöttek magukkal, elbuktak és újra meg újra felálltak, életmódjuk avatta lélekgyógyászokká.

Az ember lelkének gyógyítása mint a keresztény spiritualitásból és az istenkapcsolatból fakadó tevékenység – ez olyan idős, mint maga a kereszténység.

Fotó: Merényi Zita; SSZHF

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír