Süvít a golyó, cseng a kard – Forradalom és szabadságharc a képzőművészetben

A festmény a biedermeier korának egyik legszebb példája; a puha ecsetkezelés, a finom kidolgozás különösen jellemző Barabás Miklós képeire, de kortársa, Borsos József alkotásaira is. A Nemzetőr 1848-ban készült, amikor még jól alakultak a dolgok, még nem volt kiszámítható a forradalom és szabadságharc végső kimenetele. A hősies kezdet, Petőfiék bátor fellépése március 15-én, mint tudjuk, eredményes volt. Az események azonban továbbgördültek, és a vértelen forradalomból szabadságharc lett. Petőfi szavaival élve, egy rabláncaitól szabadulni akaró nép küzdelme bontakozott ki az elnyomó osztrák rendszerrel szemben. Mindezt persze tudjuk a történelem lapjairól, könyvekből, korabeli emlékezésekből.

A negyvennyolcas forradalom és szabadságharc nemcsak az írókat, történészeket, hanem a képzőművészeket is megihlette. A Nemzeti Galéria jó néhány ilyen témájú alkotást őriz, érdemes legalább párat megnéznünk közülük. Tizenkét pontba foglalt követeléseiket a fiatal forradalmárok a Pilvax kávéház kör alakú asztalánál fogalmazták meg (egy hasonló asztal látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban). A tizedik pontban azt kívánták, hogy magyar katonákat ne vigyenek külföldre, ne kelljen idegen érdekekért harcolniuk.

A katonai szolgálat akkoriban több évig, adott esetben akár nyolc-tíz esztendeig is eltarthatott. Ezzel a témával foglalkozik Than Mór az Újoncozás az 1848 előtti időből (1861) című nagy méretű festményén. A kép – amint a cím is utal rá – visszatekintés a szabadságharc előtti időkre. Festője érzelmektől hevítve, romantikus formában mutatja be a katonai toborzást. A helyszín a magyar vidék valamelyik faluja. Sivalkodó menyasszonyok, feleségek és anyák fájdalmasan búcsúztatják a fiatal férfiakat, akikről nem tudni, visszatérnek-e még otthonukba. Than Mór, a nemzeti romantika korának egyik sokat foglalkoztatott, nagyszerű képviselője ugyanolyan élvonalbeli festő volt, mint Madarász Viktor vagy Székely Bertalan, nevét mégis kevesebben ismerik. A Nemzeti Múzeum lépcsőházában elhelyezett falképek egy részét is ő festette. Legismertebb képe az Attila lakomája című, szintén nagy méretű vászna.

Maradjunk még a szabadságharc kezdeteinél, amikor Kossuth azt üzente: veszélyben a haza! Spiró Ede Toborzási jelenet 1848–49-ből (1851) című csoda szép, romantikus képe ezt az időszakot örökíti meg. A festmény sejteti, hogy a lelkesedés mögött ott a valóság, s nem messze lángokban áll a határ. Prágai Adrienn, a kép kutatója azt írja: Spiró Ede Milánóban és Rómában tanult, majd szülővárosában, Pozsonyban, illetve Bécsben dolgozott. Életművében portrék, életképek, bibliai és történelmi jelenetek maradtak fenn. Terveket készített az esztergomi főszékesegyház szentélyének kifestésére is, ám a falképek a megbízó, Rudnay Sándor esztergomi érsek halála miatt végül nem valósultak meg. Spiró festménye eredetileg egy képóra része volt, a kép ma is működő, felhúzható zeneszerkezete szabadságharcos dallamokat játszik.

Kovács Mihály alkotása, a Csatajelenet (1848) szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy milyen vérre menő küzdelmet folytatnak a magyar huszárok, amikor egy-egy ütközetben szembekerülnek az ellenséggel. Szinte hallható az ordítás, a sérülések miatti jajveszékelés, a lovak patáinak dobogása. August von Pettenkofen Jelenet a szegedi csatából (1849. augusztus 5.) című festménye szintén magyar huszárok és osztrák vasasok összecsapását ábrázolja. A képen egy huszárt éppen nyaktájon szúr a kardjával az osztrák lovas katona. Az osztrákok ellen vívott, szőregi vagy szegedi csata néven ismert ütközet számunkra vereséggel végződött.

Most pedig nézzünk egy másik Borsos József-művet, A levél (Katonasors, 1852) címűt! A festményt tavaly restaurálták, s a közönség most láthatta először a Biedermeier mindennapok című kiállításon. Korábban valószínűleg a Nemzeti Galéria raktárában pihent. A feleség aléltan ül a barokkos, díszes fotelban, kezében gyászkeretes levél, amelyből férje haláláról értesül. Balra fenn, a falon egy férfiportré: a ferencjóskás szakállat és osztrák császári egyenruhát viselő néhai családfő képe. A katonaözvegy drámáját tovább fokozza a földön ülő gyermek alakja, aki karddal és ágyúval maga is katonásdit játszik. A kép kidolgozása nagyon szép; az anyagszerűen megfestett, finom részletek emlékeztetnek a mester legismertebb művére, a Lányok bál után című festményre. Prágai Adrienn ezt írja erről az alkotásról: „Borsos bravúros festéstechnikájának – akár vászonra, akár fára festett – a tükörsima alapozóréteg volt a kulcsa, amihez a festő előszeretettel használt gyári alapozású hordozókat. A Levél mellett a legismertebb képeit, a már említett Lányok bál után, Az elégedetlen festő és A művész álma című festményeket is tökéletesen lecsiszolt fafelületre festette. A fahordozó állapotának függvényében mozgó, változó, feszülő képek megőrzése az utókor nagy feladata.”

Muszáj szót ejtenünk még egy Borsos József-műről, Az özvegy (1853) című festményről. Egy régebbi lapszámunkban már részletesen írtunk róla.  A képen ábrázolt fiatalasszony osztrák özvegy, az asztalon látható katonaköpeny, csákó és kard a császári seregben volt használatos. Érdekes, hogyan fér meg egymás mellett a magyar nemzetőr portréja és az egykori osztrák császári tiszt feleségének képe. Borsos József a Bach-korszak idején a Bécsi Műegyletben mutatta be az utóbbi festményt. Ebből is látszik: áldozatok, özvegyek és veszteségek mindenhol vannak, ahol háború dúl.

A szabadságharc eseményei Munkácsy Mihály életére is hatással voltak. A Tépéscsinálók című nagy méretű festménye a gyerekkorában átélt élményei és az akkor hallott történetek alapján készülhetett. A képen egy kimerült, sebesült katona meséli el harctéri élményeit a fiatal, fekete ruhás nőnek. A körülöttük ülők arcán döbbent figyelem tükröződik, mintha megállt volna a levegő… A katona valószínűleg rossz hírt hozott a fiatalasszonynak.

Tudjuk, hogy a világosi fegyverletétel után kegyetlen megtorlás következett. Ahogyan a mondás tartja: jaj a legyőzötteknek. Erről szól egy, a Nemzeti Galéria gyűjteményében található, kevésbé ismert kép, Mezei József Kegyelem a végső pillanatban (1857) című alkotása. A sziklás, dombos tájban egy rémült család tagjai a kivégzés előtti utolsó pillanatban értesülnek fiuk életben maradásáról. A kép jobb oldalán kalapot lenget a hírvivő, aki tudatja a hozzátartozókkal a hírt a megmenekülésről. A háttérben még ott térdel az elítélt, sorfalat áll a kivégzőosztag. Lovas katona viszi a döntésről szóló parancsot, fehér zászló lobog a kezében.

A Nemzeti Galéria állandó kiállításán láthatjuk Madarász Viktor A bujdosó álma (1856) című, kissé bizarr, szokatlan festményét. A tizennégy éves Thököly Imre 1670-ben titokban menekült el az osztrák hadsereg által ostromlott Árva várából, amelyet apja, Thököly István, a Habsburg-ellenes Wesselényi-felkelés egyik vezetője védett. A képen az ifjú Thököly Imrét látjuk, aki a menekülés viszontagságaitól meggyötörve az út szélén elalszik, s álmában megjelenik neki az ostrom alatt elhunyt apja szelleme. A Thököly-téma az 1848–49-es forradalom leverését követő önkényuralom időszakában tabunak számított, ezért a Pesti Műegylet 1856-os állandó tárlatán a művet A bujdosó álma a magyar–török harcból címmel állították ki. A drámai festményt romantikus szorongás hatja át, a szimbolikus üzenetet a megfelelő kompozíciós alakítás közvetíti. A képen egyszerre érződik az 1850-es évek osztrákellenes nemzeti ellenállása, fojtott légköre, illetve a romantika hátborzongató, kísértetekkel benépesített világa.

Ahogy teltek az évek, a szabadságharcot és a megtorlást túlélt egykori katonák szép lassan megöregedtek, s 1867-ben létrejött a kiegyezés az Osztrák Császársággal. László Fülöp Hulló falevelek (1895) című képén egy idős, fehér szakállú honvédet láthatunk, amint egyedül ül a késő őszi parkban, sorsába belenyugodva. Ez a festmény nem a Nemzeti Galéria tulajdona, úgy tudjuk, magánkézben van.

Vizsgálódásaink során eljutottunk az 1800-as évek végéig, amikor már nem sokan élhettek azok közül, akik részt vettek az 1848–49-es szabadságharcban. Ezt az időszakot idézi meg Réti István komor színekkel megfestett, nagy méretű képe, a Honvédtemetés (1899). Az alkonyi tájban dobpergés mellett kísérik utolsó útjára az egykori katonát. Ez a festmény a Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható.

Végezetül idézzünk néhány sort lánglelkű költőnk, Petőfi Sándor Csatadal című verséből: „Trombita harsog, dob pereg, / Kész a csatára a sereg. / Előre! / Süvít a golyó, cseng a kard, / Ez lelkesíti a magyart. / Előre!” 

Szöveg és kép: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.