François Varillon: Jézus üzenete Lelkigyakorlatos elmélkedések az evangéliumról

Ezek az elmélkedések a Szent Ignác-i Lelkigyakorlatok második hetének felelnek meg, nem elméleti bibliamagyarázatot találunk a kötet lapjain. Varillon elsősorban arra törekszik, hogy megértsük a szöveget, a szó egzisztenciális értelmében: „azért kell szemlélni, hogy krisztusivá váljunk. Azzá kell válnunk, amit szemlélünk.”

A szemlélődés ebben a felfogásban azt jelenti, hogy a szerző sokszor arra buzdít, képzeljük magunk elé az adott jelenetet. Például azt a jól ismert eseményt, amikor Mária elindul Erzsébethez. Ahogyan megjelenik mindez lelki szemeink előtt, úgy bontakozik ki egy másik, rejtettebb értelem. Az elindulás és az elválás mélyebb vonatkozása, mely elszakadást is jelent. Mert csak úgy érkezhetünk meg, ha képesek vagyunk a valódi „kivonulásra”.

Az első elmélkedés Jézus otthonának, Názáret falujának a szemlélése. Itt nincs semmi kiemelkedő, lakói földművesek. Jézus sem tett mást harminc éven keresztül, mint, ami mindennapi dolga volt. Erre az időszakra nem szoktunk figyelmet fordítani, érthetően, hiszen tulajdonképpen „nem történt semmi”. Varillon arra hív bennünket, hogy fedezzük fel ebben a „mindennapi erényeket” és jussunk el általa a „névtelenség szeretetéhez”. Názáret hétköznapisága azonban tanít még valami fontosat. E harminc esztendő alatt a nagyobb mindvégig engedelmeskedett a kisebbnek. Mária Józsefnek és Jézus mind a kettőnek. Milyen legyen a mi engedelmességünk? Ne abból a gyermeki fajtából legyen, melynek az a lényege, hogy egy napon majd nem kell már engedelmeskedni. Legyen kötelezettségvállalás, legyen választás, melynek következtében meghalunk önmagunk számára.

Jézus nyilvános működésére térve a szerző a hit és a követés szintjeire irányítja figyelmünket. Jézus követéséhez az első, elengedhetetlenül szükséges lépés, hogy tisztában legyünk azzal, kicsoda ő. Noé, Ábrahám és Mózes jelképezik a hit fokozatait, melyeknél Keresztelő Szent János még egy szinttel feljebb állt. Ám a követésnek is van két szintje, hiszen voltak, akik csak ideig-óráig tartottak Jézussal, míg az apostolok „mindent elhagyva nyomába szegődtek”. Varillon felteszi a kérdést: Vajon mi hol tartunk a Krisztushoz való csatlakozás folyamatában?

A hegyi beszédre térve a szerző egy kicsit eltér az addig követett módszertől. Jézus életének jelenetei után a példabeszédek következnek, melyek már komolyabb értelmezésre szorulnak. Ám itt sem elvont fejtegetéseket olvashatunk, Varillon távol tartja magát a spiritualizáló megközelítési módtól is. Amikor csak lehet, igyekszik a kétezer évvel ezelőtt elhangzottakkal kapcsolatban megmutatni azt, hogy ezek minden időben, hétköznapi szinten is használható útmutatásokat tartalmaznak. A Máténál megtalálható „ne aggódjatok megélhetésetek miatt” szöveg magyarázatánál jól látja, hogy könnyű ezt mondani, ha jómódban élünk. Ám a szegények, éhezők számára ez a felszólítás szinte már kegyetlenség. Akkor mit is jelent? „Hinnünk kell, hogy az Atya velünk van a harcunkban” – bármilyen körülmények között élünk is.

A Miatyánk elemzése, a magvetőt vagy a farizeus és a vámos magatartását bemutató példabeszéd értelmezése után egy olyan perikópa kerül terítékre, melyről talán azt gondoljuk, ránk biztosan nem vonatkozik. Jézus a vízen jár, a tanítványok megijednek tőle, de ő magához hívja Pétert, aki nem sokkal később elmerül. Itt Varillon ismét szemlélésre hív bennünket.

Tapasztaljuk meg a tanítványok félelmét, Péter vállalkozását majd kudarcát és Jézus megmentő tettét. Ez a jelenet a hit állapotait mutatja meg. Talán az szorul a leginkább magyarázatra, hogy az apostolok miért ijednek meg Jézustól. A szerző szerint a hit eljuthat egy olyan fázisba, amikor bár van hitünk, irreális elvárásaink eltorzítják számunkra azt is, ami a hit tárgya – vagyis Krisztust. Péter cselekedete azt mutatja, hogy a hit kockázatvállalást is jelent. De akármit is teszünk, nem vehetjük le a szemünket Jézusról, mert akkor elmerülünk a magunk kisszerű világában. Ám ekkor sem vagyunk magunkra hagyva, csak kiáltanunk kell: „Uram, ments meg engem!”

A jezsuita szerző „evangéliumi merülése” végén Jézus szabadságának bemutatásával arra bátorít bennünket, hogy tegyük meg azt, ami talán a legnehezebb: megkötöttségeink feladásával legyünk valóban szabadok.

Baranyai Béla/Magyar Kurír
a szerző az Új Ember munkatársa