Francois Varillon: Jézus passiója

Varillon kiemeli, hogy a húsvét azt jelenti: „átkelés, halál általi átkelés, a halál küszöbén való átkelés”. A történelemben három húsvét van: a zsidók húsvétja, Krisztus húsvétja és a mi saját húsvétunk. 

A zsidók húsvétja, negyvenévi vándorlásuk, viszontagságaik, Isten és Mózes elleni örökös lázongásuk azt jelképezi, hogy nem lehet kisebbé tenni a pusztát. „Nem lehet kikerülni a halált mint az igazi élet küszöbét. Ez a puszta mondanivalója, ami alapvető az életben. Ez az első húsvét a történelemben, a jelen lévő élet első istenivé átalakulása.”

Krisztus húsvétjáról elmélkedve a szerző hangsúlyozza, hogy a szolgai élet és Isten által felmagasztalt élet között ott volt a puszta, ami a Kálvária. „Jézus csak úgy tud isteni életet ölteni és a Szentháromság szívébe lépni, ha felmegy a Kálváriára”, vállalva a szenvedést. Ez a fájdalmas, kereszthalállal végződő felmenetel egyúttal „az igazi életre való felmenetelt jelenti, az istenivé válást.”

Végül a harmadik húsvét a mi húsvétunk. „Annyi húsvét van, ahány szabad cselekedet, választás…, döntések, amikor meghalunk az önzésünknek.” Meg kell halnunk az önzésünknek, hogy ne csak magunkkal, hanem mással is képesek legyünk foglalkozni. Bár azt hisszük, hogy kiváltságosak vagyunk, ez egyáltalán nincs így. Az evangélium üzenete: „amikor megtagadjuk magunkat, Krisztusban alakulunk át, magának Krisztusnak az életét éljük, Krisztusban megigazulunk, megszentelődünk”. Ez a hit kell erőt adjon nekünk ahhoz, hogy mindig az első sorokban legyünk, „amikor meg kell halnunk magunknak, hogy egy kicsivel több igazságot és egy kicsivel több boldogságot teremtsünk a földön”. A botrány viszont az, hogy a hitünk, amely a feltámadás hite, „nem elég erős ahhoz, hogy mindig azok első soraiban legyünk, akik az emberi testvériségért küzdenek”. Ehhez arra lenne szükség, hogy feltétlenül higgyünk abban, minden halál feltámadás, „és nem akármilyen feltámadás, hanem átalakulás magában Krisztusban, az életben, hogy örök életünk legyen”.

A jezsuita szerző szerint az igazi dráma nem Jézus szenvedése, hanem az, hogy kínzói és a fölötte ítélkezők a szenvedést szándékosan, tudatosan okozták neki. Rámutat: nem ugyanazt jelenti, ha egyszerűen éhesek vagyunk, mint az, hogy nem adnak nekünk enni. A passió legfontosabb tartalma: „ezt tették Jézussal, azt akarták, hogy szenvedjen, és hogy meghaljon”. Ám Jézus kitartott, végig az maradt, aki volt, „egy pillanatra sem adta fel, hogy egy az Atyával és állandóan a hóhérjaiért imádkozott, a kapcsolatot nem lazította meg”.

Varillon azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy Jézus szenvedését „a világ szenvedése jelenti. Nem kell a kettőt szétválasztani. A világ szenvedései és a világ bűnei. Jézus számára a bűn a legnagyobb rossz.” Nem lehet elválasztani Krisztus fájdalmát és a világ fájdalmát, mert Krisztusét a világ szenvedése okozza. Mi pedig nem érezhetünk együtt Krisztus fájdalmával, ha nem érezzük át az emberek gyötrelmeit. Ezért Krisztus szenvedése a legnagyobb mértékben át kell hassa tetteinket. „Csak akkor tudjuk megérteni, hogy a saját tetteink nem lehetnek közömbösek a szenvedés iránt. Ha valóban az életünkre a legnagyobb hatást Krisztus szenvedése teszi, akkor cselekedeteinkben is benne lesz a szenvedés.”

A kötet szerzője hangsúlyozza: Jézus nem azért ment fel a Kálváriára, mert a szenvedés önmagában érték. Nem az, sőt érték elleni. A szenvedés rossz, de a bűn világában lehetetlen úgy teljesíteni a feladatunkat, hogy ne kerüljünk szembe a halállal. Ez nem szükségszerűen véres halál, nem feltétlenül az a halál, amikor visszaadjuk lelkünket a Teremtőnek. „Ez lehet az is, hogy meghalunk mindennek, amihez ragaszkodunk.” Jézus elfogadta a halált, mert ez a küldetéséhez tartozott. „Tehát, ha hűségesek vagyunk, szenvedni fogunk.” Ez elkerülhetetlen, szervesen hozzátartozik az életünkhöz, nem kell se keresni, se megfutamodni tőle. „Atyánkra kell összpontosítanunk, aki a mennyekben van.” Teljesítenünk kell a feladatainkat, emberi dolgainkat, hordanunk kell a keresztünket. „Krisztus nem küld szenvedést és nem mentesít a szenvedéstől. Nem teszi se az egyiket, se a másikat. Elmélyíti a szenvedésünket.” Ám Krisztus áldozatához mindenkinek szabadon kell csatlakoznia, Krisztus áldozata nem helyettesíti a miénket. „Ez a szeretet hiányát jelentené. A helyünket foglalná el, helyettünk cselekedne, helyettünk áldozná fel magát.”

Jézus feltámadását a szerző hitjelenségnek nevezi, ami történelmi tényt hordoz magában. „Krisztus feltámadása olyan rendszer végének a kezdete, ahol a halál együtt jár az élettel.” A feltámadás „Krisztus igazi jelenléte bennünk.” Isten transzcendens, minden határt meghalad, nem ismer korlátokat. „Márpedig, mivel Isten a szeretet, így a szeretet minden korlátja megszűnt.”

Az, hogy Krisztus transzcendens, azt jelenti: „ő nála jobban, mint én, mint én magam, és a földön egyetlen jelenlét sem, nem közelíti meg a feltámadt Krisztus jelenlétét bennem.” S így Szent Pál apostollal együtt elmondhatjuk: „élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Ezért tehát nem az égben kell keresnünk Krisztust. Ez nem azt jelenti, hogy ne imádkozzunk, csupán azt, hogy „nem kell ott keresni Jézus Krisztust, ahol nincs. Jézus Krisztus ott van a feladatunkban. Ott van a különböző közösségekben.”

„Mert ahol ketten vagy hárman összegyűltök a nevemben, ott vagyok közöttetek” (Mt 18,20). A mennybemenetel nem azt jelenti, hogy Krisztus eltávozott tőlünk, hiszen ő maga ígérte meg búcsúzóul tanítványainak: „én veletek vagyok mindenkor a világ végéig” (uo. 28,20). 

(Korda Kiadó, 2014)

Bodnár Dániel/ Magyar Kurír