František Trstenský szepesi püspök Esztergomban: „A hitet nem vitrinbe kaptuk, hanem élő lángként”

A püspök három kulcsszó – a hit, a közösség és a küldetés – köré építette gondolatait.

„Ma zarándokként érkeztünk Esztergomba. Nem azért jöttünk, hogy a múltat csodáljuk. Azért jöttünk, hogy hálát adjunk a gyökereinkért”. Ezekkel a szavakkal kezdte homíliáját Trstenský František szepesi püspök a Szepesi Egyházmegye fennállásának 250. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi szentmisén az esztergomi bazilikában, melyen koncelebrált Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök és Ján Kuboš, a Szepesi Egyházmegye segédpüspöke. 

A püspök felidézte, hogy a mai Szepesi Egyházmegye évszázadokon át az Esztergomi Főegyházmegye része volt, ezért különleges jelentőségű, hogy a jubileumi zarándoklat éppen Esztergomba vezetett vissza. Hangsúlyozta: „az Egyház története nem elsősorban emberek műve, hanem Isten kegyelmének és hűségének története.”

František Trstenský köszönetet mondott Erdő Péter bíborosnak és vendéglátóiknak a megtapasztalt szívélyességükért és a vendégszeretetükért.

„Bár különböző nyelveken beszélünk, ma mégis ugyanannál az oltárnál állunk – testvérként Krisztusban”

– fogalmazott.

Homíliáját három kulcsszó köré építette: hit, közösség, küldetés. A hitről szólva a püspök a napi evangéliumot idézte, amelyben Jézus megkérdezi tanítványait: „Ti kinek tartotok engem?” Rámutatott: Krisztus ma is ugyanezt a kérdést teszi fel minden embernek. „Az Egyház jövője nem a számoknál kezdődik.

Az Egyház jövője mindig annak a kérdésnek a megválaszolásával kezdődik: Ki számomra Jézus Krisztus?”

– fogalmazott. A jubileum szerinte nem csupán hálára hív a múltért, hanem önvizsgálatra is. „Egyházmegyénk legmélyebbre nyúló gyökerei azoknak az embereknek a szívében vannak, akik hittek Krisztusban. Őseink hite plébániákat alapított, templomokat épített, szent papokat, szerzeteseket és szerzetesnőket nevelt, önfeláldozó szülőket formált, és számtalan egyszerű hívőt, akik Isten iránti csendes hűségben élték le életüket.”

A püspök hangsúlyozta: nem elég csodálni elődeink hitét. Minden nemzedéknek saját válaszát kell megadnia Krisztus hívására. „Sokan ismerik Krisztust a hagyományból, de kevésbé ismerik az élő kapcsolatból. Sokan hallottak Jézusról, de kevesebben élnek Jézussal. Ezért van ma az Egyháznak minden eddiginél nagyobb szüksége tanítványokra.” Arra is figyelmeztetett, hogy a jövő azon múlik, mit adnak tovább a mai keresztények: „A Szepesi Egyházmegye jövője nemcsak attól függ, mit örököltünk, hanem attól is, mit adunk tovább. És

csak azt tudjuk továbbadni, amit mi magunk is megélünk.” 

A jubileum legfontosabb ajándékának nem az emlékeket nevezte, hanem a Krisztus melletti megújult döntést. „A legszebb ajándék, amelyet ma magunkkal vihetünk, nem a szép emlékek gyűjteménye, hanem a megújult elhatározás, hogy követjük Krisztust” – mondta a püspök.

Homíliája második részében a közösségről beszélt. Emlékeztetett arra, hogy az Egyház nem pusztán szervezet, hanem Isten családja. „Fizikailag közel vagyunk egymáshoz, mégis sokszor távol élünk egymástól. Ismerjük egymás nevét, de ritkán ismerjük egymás történetét. Krisztus evangéliuma éppen ebbe a helyzetbe érkezik.” Kiemelte: Krisztus azért jött, hogy lebontsa az embereket elválasztó falakat. 

„Krisztus le akarja bontani a közöny, a meg nem értés, a kölcsönös bizalmatlanság és az önmagunkba zárkózás falait. Az evangélium mindig az elszigeteltségből a közösségbe, a magányból a testvériség felé vezet.” 

A püspök szerint az Egyház jövője azon múlik, hogy plébániái valódi közösségekké válnak-e. „Arra van szükségünk, hogy plébániáinkat élő emberi kapcsolatok töltsék meg. Nem elég, hogy az emberek hetente egyszer eljönnek a szentmisére, majd újra eltűnnek a hétköznapokban.” Hozzátette: a nagy plébániák csak akkor maradhatnak élők, ha bennük sok kisebb, imádkozó és egymás terhét hordozó közösség születik.

A harmadik kulcsszó a küldetés volt. A püspök rámutatott: az Egyház soha nem önmagáért létezik. „Ahogyan a gyertya sem önmagának világít, ugyanúgy az Egyház sem önmagáért él. Azért van, hogy Krisztushoz vezesse az embereket.” Ezután ünnepi beszédének egyik legerősebb gondolatát fogalmazta meg:

„Őseink nem azért adták tovább nekünk a hitet, hogy egy vitrinben őrzött értékes tárgyként vigyázzunk rá. Élő lángként adták át nekünk. A lángnak csak addig van értelme, amíg tovább ég és fényt ad másoknak.” 

Figyelmeztetett arra is, hogy az Egyház egyik legnagyobb kísértése megelégedni azokkal, akik még jelen vannak, miközben megfeledkezik azokról, akik eltávolodtak. „Jézus soha nem maradt azok között bezárkózva, akik már követték őt. Mindig újra elindult mások felé. Kereste az elveszetteket. Közeledett a távol lévőkhöz. Észrevette azokat, akiket senki sem vett észre.”

Különösen megrendítően szólt azokról, akik ugyan megkeresztelkedtek, de ma már távol élnek az Egyháztól. „Nem idegenek. Ők a mi fiaink és lányaink. Az unokáink. A munkatársaink. A szomszédaink.” Ezért hangsúlyozta:

„A misszió nem a világ túlsó végén kezdődik. A misszió ott kezdődik, ahol véget ér a közöny. Akkor kezdődik, amikor észreveszem a mellettem élő embert. Amikor érdekel az élete. Amikor nem félek közeledni hozzá.” 

Homíliája végén bizalomra és reményre buzdította a zarándokokat. Krisztus ígéretét idézte: „Én felépítem Egyházamat.” Ezt követően arra kérte a híveket, hogy ne félelemmel, hanem örömmel térjenek haza: „Térjünk haza úgy, mint Krisztus tanítványai, akik hittek benne. Mint testvérek, akik egyetlen isteni családhoz tartoznak. Mint misszionáriusok, akik világosságot akarnak vinni oda, ahol élnek. Lelkesedéssel haladjunk tovább az Úr világosságában.”

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye/Zsuffa Tünde

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír