Franz Werfel: Bernadette

Elragadtatásba esett, egy emberi szóval ki nem fejezhető, gyönyörű hölgyet látott, aki a következőket mondta neki: „Imádkozz a bűnösökért!” „Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!” „Mondd meg a papoknak, azt akarom, hogy itt kápolnát építsenek nekem.” „Körmenetben jöjjetek ide.” „Menj, igyál a forrásból, és mosdj meg a vizében!” Ez utóbbi fölszólításra a kis látnoklány kezével kaparni kezdett a barlang alján, amelyből fölfakadt egy forrás, amely máig nem apadt el.

A zsidó származású prágai német író, Franz Werfel (1890-1945) 1940 júniusában feleségével együtt a megszálló németek elől a francia Pireneusok hegyláncai között rejtőzött, s a Gondviselés Lourdes-ba vezette őket. Itt először hallottak a városkát híressé tevő Mária-jelenésekről, s a látnokról, Bernadette-ről. Az író megfogadta: „Ha Isten kivezet ebből a kétségbeesett helyzetből és megengedi, hogy elérjem Amerika menedéket nyújtó partjait, akkor minden más munkám előtt Bernadette történetét fogom elmondani, amennyire tőlem telik.” Werfel a szabadulásuk után megtartotta fogadalmát, s 1941 júniusára már el is készült Bernadette-ről szóló regényével. Könyvében az író ragaszkodott a történeti hitelességhez, de a költői szabadság jegyében természetesen tág teret engedett a fantáziájának is.

Máté evangéliuma szerint miután Jézus ítéletet mond a tanítását elutasító városok fölött, így dicsőíti az Atyát: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek.” (11,25) Mindez eszünkbe juthat a Subirous család sorsát megismerve. Bernadette apja jónevű molnár, de a gazdasági válság miatt elveszti állását, így kénytelen alkalmi munkákat vállalni, siralmasan alacsony fizetségért. Az anya jómódú családoknál vállal mosást. A négygyermekes család az egykori városi börtön egyik helyiségében lakik, a falak izzadnak a nedvességtől, a hasadékokban kiüt a penész. Bernadette tizennégy éves, a legidősebb a testvérei közül, kiskorától kezdve kínozza az asztma. Az apa, Francois Subirous kilátástalannak, reménytennek látja a sorsát. Reggel, mielőtt elindulna munkát keresni, így tűnődik: „Újra kezdődik egy nap, minden terhével és csalódásával. Egy nap, hasonló a tegnapihoz és a holnapihoz.”

Bernadette-ben semmi különlegeség nincsen. Az iskolában ő a legidősebb, de egyben a legéretlenebb is. Ismeretanayaga a nullával egyenlő, így a hittanórán sem tud válaszolni a kérdésre, hogy mi a Szentháromság. Nem izgatja magát emiatt különösebben, beletörődik abba, hogy mindenki azt mondja róla, buta, nincs feje a tanuláshoz.

Amiben Bernadette mégis más talán, mint a többi gyerek, az az, hogy szorongások üldözik, „nemcsak az éjszaka szörnyű álmai. Isten megáldotta szemét a ritka adománnyal, hogy fényes nappal is mindenben meglásson valamit, mint képet a keretben. A Cachon falain szinte tolakodnak a nagy, nedves foltok. Ha sarokban kuporog, vagy regelenként álmatlanul bámul a falra, a foltok gyors változásban a legelképzelhetetlenebb formákat öltik. Ezek a formák a torz és esztelenül összeillesztett árnyak démonikus világából kelnek életre.”

Emellett Bernadette tiszta lélek, nincs benne semmi alakoskodás, vagy ellenséges indulat senki iránt, szemben például osztálytársával, az eminens Jeanne Abadie-vel, aki mélységesen lenézi őt a tudatlanságáért. Bernadette soha nem tűnődik el azon, hogy családja nyomorúságos helyzete miatt vigasztalásra vagy könyörületességre lenne szükségük. Ez csak akkor jut eszébe, amikor először megjelenik neki a „csoda-csodaszép Hölgy.” Werfel költőien írja le a jelenést, érzékeltetve annak megfejthetetlen misztériumát: „… Bernadette elragadtatott lelkében egymás után törnek fel az ébrenlét pillanatai, a kutató, a mérlegelő öntudat apró, tűhegyes szúrásai. Honnan jött vajon a Hölgy? A föld mélyéből? Lehetséges, hogy a föld mélyéből valami jó jöjjön ki? A jóságos, az égi onnan fentről jön. Felhőkön és napsugarakon keresztül ereszkedik le, mint ahogy a templomi képeken ábrázolják. De bárki legyen is a fiatal Hölgy, bárhonnan is jött meztelen lábával, akár természetes, akár természetfölötti úton, egyvalami örökre érthetetlen marad: miért választotta ki éppen Massabielle-t, a mocskos sziklabarlangot, amelyet időnként elönt az áradat, ahová csontokat, köveket mos ki a víz, ahol disznók és kígyók tanyáznak – éppen azt a zugot, amelyet mindenki megvet és lenéz?” Bernadette soha nem tapasztalt boldogságot érez a jelenés közben, amikor pedig a szép Hölgy eltűnik, mintha megszűnne számára minden, s egy másik dimenzióba emelkedne: „… egyre csak néz és néz. Többi érzékének élete mind megszűnik. Nem érzi térde alatt az éles köveket. Nem érzi a körülötte lengő fagyos hideget. Meleg, boldog álmosság fogja körül. Milyen jó is nekem, Istenem, milyen jó…”

Werfel a regényében nagy hangsúlyt helyez arra, hogy bemutassa, hogyan és hányféleképpen fogadták Bernadette látomásait. Eleinte mindenki hitetlenkedik, így még a saját szülei is, anyja egyenesen Isten büntetésének tekinti, hogy hazug leánnyal „áldotta” meg. A szülők képtelenek hinni az égi jelenés valóságában, még az sem tűnik fel nekik, hogy helyzetük ezt követően, ha alig észrevehetően is, de könnyebbé válik, legalább a nyomasztó kenyérgondok megszűnnek. Ellenségesen fogadja a jelenésekről szóló híreket a rendőrfőnök és a polgármester, érdeklődő kíváncsisággal a jómódú hölgyek, jóindulatúan a lourdes-i orvos, a gyógyíthatatlannak látszó betegségekből való gyógyulás reményében a béna kisfiú, Justin Bouhouhorts édesanyja. Az egyházi személyek megosztottak a kérdésben: van közöttük, aki azonnal hitelt ad Bernadette szavainak, mondván, hogy a lányból annyi szeretet, jóság, tisztaság sugárzik, hogy az nem takarhat hazug szívet, mások viszont óvatosan kezelik a jelenéseket.

Külön kategóriába tartozik a lourdes-i egyházközség vezetője, Dominique Peyramale plébános, aki számára legfontosabb az alázat, s kezdetben kételkedik abban, hogy Bernadette valóban látta a Szent Szüzet. Utal arra, hogy a látnokok mennyire elszaporodtak az utóbbi időben, s döntő többségük hamisnak bizonyult. Attól fél, hogy ezúttal is ez a helyzet, s az egyház hitelessége csorbát szenved. Werfel kiválóan érzékelteti azt a történelmi tényt, hogy a XIX. század második felében Franciaországban már kevés hitele van az egyháznak, a társadalom jelentős része kifejezetten ellenséges a klérussal szemben. Permayale plébános afféle hitetlen Tamásként bizonyosságot akar, csodát, ezért felszólítja Bernadette-et, kérdezze meg a szép hölgy nevét, s kérje meg, hogy virágozzék ki a barlang közelében a vadrózsabokor. Amikor a lány közli vele, hogy a szép hölgy azt mondta – „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás” –, a plébános mélyen megdöbben. S bár a vadrózsabokor kivirágzása elmarad, ettől kezdve a legfőbb támogatója és védelmezője lesz Bernadette-nek, felismeri annak gyönyörű igazságát, hogy Isten gyakran a legszegényebbet és a legtudatlanabbat tünteti ki különleges kegyelmével.

Bernadette – akárcsak a valóságban – soha nem díszíti, nem színezi elbeszéléseit a látomásokról. Először nem is azt állítja, hogy a Szent Szüzet látta, csak miután a szép Hölgy közli vele, hogy ő a Szeplőtelen Fogantatás. (Ismeretes, hogy IX. Piusz pápa 1854. december 8-án hirdette ki a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, amely szerint Isten ingyenes kegyelemként választotta ki Máriát öröktől fogva, hogy Fiának anyja legyen, s hogy e feladatot teljesíthesse, fogantatása szeplőtelen lett. Ez azt jelenti, hogy Isten a maga kegyelméből és Jézus Krisztus érdemeit előre látva, Máriát fogantatásától kezdve megőrizte az eredeti bűntől – a szerk.) Bernadette-nek a hatóságok csapdákat állítanak fel, igyekeznek meghamisítani amit mond, de ő mindig nyílt egyszerűséggel és őszinteséggel válaszol az őt faggatók gyakran rosszindulatú kérdéseire. Akibe pedig akár csak egy szemernyi jókarat is szorult, az elismeri: „Bernadette olyan világosan, olyan pontosan beszél a jelenésről, ahogyan mások a legbiztosabb valóságról sem beszélnének. Aki őt hallgatja, önkéntelenül is elhiszi a hitetlent.”

A regény bemutatja Bernadette-nek a neversi kolostorban 1866 júniusától 1879 áprilisában bekövetkezett haláláig eltöltött tizenkét esztendejét is. Werfel itt kiemelten fókuszál arra a súlyos ellentétre, ami feszül az immár szerzetesnővér Marie-Bernadette és Marie-Thérése novícia mesternő között, aki annak idején a tanárnője volt Lourdes-ban. Mivel naponta szembesült a kis Bernadette tudatlanságával, „tudatlan pogánynak” tartotta, hitetlenkedve fogadta a csodás jelenésekről szóló híreket, csalónak és őrültnek tekintette őt. Ettől az érzéstől sokáig nem tud teljesen megszabadulni, még ha néha el is ismeri, hogy „Bernadette Subirous valóban rendkívüli kegyelmekben részesült és csodatevő…” Marie-Thérése számára egyértelmű jel kell, ahogy Tamás sem hitte el apostol társainak, hogy Jézus feltámadt, amíg meg nem látta a kezén a szegek helyét és Krisztus oldalába nem helyezte a saját kezét (Jn 20,24-29). Marie-Thérése számára a megvilágosodás pillanata akkor érkezik el, amikor Marie-Bernard megmutatja neki bal térdén a gyermekfej nagyságú tumort, a csonttuberkulózis egyérelmű jelét. S ekkor, a betegségben mutatkozik meg legjobban Bernadette Istentől kapott képessége, hogy meg tudja változtatni a lelkeket. A mindig büszke, vezetésre és parancsolásra termett Marie-Thérése nővér, „Miután Bernadette legyőzte, miután úgy látja, hogy a maga akareterejére felépített útja az üdvösséghez összeomlott, feláldozza egyéniségét és a legyegyszerűbb, lényétől annyira idegen alázatra törekszik. A tábornok lánya mindenki előtt vállalja, hogy éjjel és nappal szolgálja a nép egyszerű, örökké fölébe kerekedő gyermekét. Õ, a parancsoló, kérlelhetetlenül magáhotz ragadja a beteg egész ápolását.”

A regény szerint Marie-Bernard hatalmas lelkierővel viseli a betegsége okozta állandó szenvedést, visszaemlékezve, hogy a szép Hölgy azt mondta neki: „Nem ígérhetem meg, hogy boldoggá teszem ezen a világon, hanem majd a túlvilágon.” S amikor nővértársai, látva a szörnyű testi fájdalmait, azt kérdezik tőle, miért ne vehetné igénybe a maga számára is a jótéteményt, amelyet az Úr kegyelméből általa kapott a világ, azt feleli: „… ez lehetetlen… nem nekem fakadt az a forrás…”

Franz Werfelnek Szent Bernadetette-ről írt regényében sikerült maximálisan megvalósítania azt, amit művének előszavában így fogalmazott meg: „Meg merészeltem Bernadette történetét, jóllehet nem vagyok katolikus, hanem zsidó… mert tollammal mindenkor és mindenütt az isteni titkot és az emberi szentséget fogom dicsőíteni; nem hederítve a korra, amely gúnyosan, gyűlölködve és közömbösen fordul el életünknek ezektől a végső értékeitől.” (Szent István Társulat, 2008)

Magyar Kurír