Carl Frederick Buechner: A születés

Azon a vidéken pásztorok tanyáztak, és őrizték nyájukat az éjszakában. Egyszer csak ott termett mellettük az Úr angyala, és az Úr fényessége körülragyogta őket (Lk 2,8).

„Leszállóban volt az éjszaka, és hidegre fordult – mondta a pásztor –, és szörnyen éhes voltam. Már nem maradt a kenyeremből, és a gyomrom egyre csak csikart. Észrevettem, hogy egy másik pásztor elhajítani készül egy héjdarabot, ami már nem kell neki. »Hajítsd csak ide, barátom!«, kiáltottam neki, és felém is dobta, de nem elég erősen, így a sárban kötött ki, amit összedagonyáztak a bárányok. De azért a számba tömtem, a sárral együtt. És ahogyan rágtam, hirtelen megláttam – magamat. Mintha nemcsak kenyeret rágó ember lettem volna, hanem a kenyeret rágó embert figyelő ember is. És arra gondoltam: »Ez vagyok én. Sáros kenyeret evő ember.« […] De odakurjantottam a többieknek: »Istenemre, de jó, testvérek!« Azt hitték, bolond vagyok, de tudták, mire gondolok. Mindent láttunk azon az éjszakán, mindent. Mindent!”

„Hogyan magyarázzam el? Megesett már veled ilyesmi? Az ember egész nap keményen dolgozik. Kimegy belőle minden erő, összeesik a fáradságtól. Azt gondolja hát, elég lesz most már. Lerogy egy fa tövébe vagy sziklának veti a hátát, s kábultan üldögél fél óráig vagy több ezer évig, nem tudom, s közben nyitva a szeme, egyenesen maga elé bámul valamire, de annyira fáradt, hogy nem lát semmit. Semmit. Annyira semmit, hogy akár halott is lehetne. Aztán apránként magához tér, a szeme is magához tér, s hirtelen ráébred, hogy mindig is nézett valamit, csak éppen most veszi észre először igazán – talán az egyik nőstény bárányt, amelynek a lába szikla alá szorult, vagy a holdat, amint rést hasít a felhőkön. Mindig is ott volt, amit lát, és mindig is nézte, amit most meglát, de korábban nem vette észre.”

„Mindenesetre így történt ezen az éjszakán. Mintha végre magamhoz tértem volna – nem olyan dolgok tűntek elő a semmiből, akik korábban nem voltak jelen, hanem olyan dolgok váltak láthatóvá, amik mindig is ott voltak. És micsoda dolgok! A levegő nem volt üresség többé. Életre kelt. Mindenütt ragyogás, hullámzó, áradó ragyogás, akár valami madárcsapat. És amit mindig néma csendnek tartottam, nem volt néma többé, hanem szárnyverdesés töltötte be, ezernyi, tízezernyi szárny. És nemcsak szárnyak, vette észre az ember, de hangok is – erős, éles hangok, mint a harsonáé. Hogy mi hangzott el, arra később nem emlékeztem pontosan, de olyan volt, mint amikor tele szájjal kiáltottam. »Istenemre, de jó, testvérek! Minden. Minden!«”

„Hát jó. Ha azt hiszitek, hogy eszünket vesztettük, nem tévedtek. És tudjátok, olyan érzés volt, mintha börtönből szabadultunk volna. Ma is látom magunkat. A kancsalt, aki mindig lábfájásra panaszkodott. A kis törpét, akinek mosdatlanabb volt a szája, mint a rómaiaknak. A kölyköt, aki úgy pirult el, mint a lányok. Úgy tántorogtunk át a sáros mezőn, mint a részegek a vásáron, s ittasak is voltunk, eszelősen ittasak, ahogy átgázoltunk a szárnyak tengerén, a holdfényen, a bárányok ezüstös gyapjúján. Éjjel volt? Vagy nappal? Érte-e lábuk a földet?”

„»Csitt, csitt, felköltitek a vendégeket«, mondta a fogadós, aki éppen másfelé tartott, karjában fával. És amikor elértünk a csűrhöz, már ott volt három idegen, s az egyik a szájához emelte az ujját.”

„»A vihar közepén, tudjátok, nem fúj a szél – semmi sem mozdul – semmi sem harsog – még a csend is csendes. Csitt hát. Csitt. Ott van. Látjátok? Látjátok?”

„A Mindenható Istenre, testvérek. Nyissátok ki a szemetek. Figyeljetek.”

A teljes írás a Vigilia decemberi számában olvasható.

Forrás és illusztráció: Vigilia szerkesztőségének Facebook-oldala

Magyar Kurír