Frenyó Zoltán: Fogalomharc

A változatos témájú és magas színvonalon megírt esszék közül mindenképpen kiemelendő Giambattista Vico (1668–1744) olasz történész és jogtudós vallásfilozófiai munkáinak elemzése, azon belül is a theologia tripartita vicói koncepciójának vizsgálata.

Frenyó Zoltán emlékeztet: az olasz gondolkodó munkásságának értelmezéstörténete számos egymást kiegészítő Vico-portrét mutat fel. Ezek egyike „Vico, a keresztény filozófus”. A szerző korábban Vico és Szent Ágoston összehasonlítása során már tárgyalta kapcsolatuk egyes elemeit, érintve ezt a témát is.

A hármas teológia, az úgynevezett theologia tripartita az antik vallásfilozófia alapvető nézőpontja. Tartalmát, tárgyát, terjedelmét tekintve az elv az alábbi összefüggéseket jelenti: a theologia fabulosa tárgya a mítosz, a költők művelik, s a színházban jelentkezik; a theologia civilis tárgya a polgári, politikai közösség, az állami, társadalmi, nyilvános kultuszban áll fenn, színtere a város és a templom; a theologia naturalis tárgya a „fizika”, vagyis a természetfilozófia, a filozófusok művelik, érvénye az univerzumban van.

Szent Ágoston vallja: a theologia tripartita nem három egyenrangú elem egysége, soha nem is volt az, mindig a theologia naturalis biztosította mindegyik igazságértékét.

Sérelmezte, hogy ennek ellenére épp a theologia naturalis eszméit akarták a nyilvánosságtól távol tartani. A theologia civilis és a theologia fabulosa merőben emberi alkotások, amelyekkel szemben a theologia naturalisnak elsőbbsége van. Ágoston helyteleníti, hogy Varro (Kr.e. 116–27, római költő, polihisztor, az ókor legtermékenyebb írója – B.D.) és rajta kívül sokan mások, így pélául Cicero is a theologia civilis talaján áll.

Szent Ágoston számára azonban a theologia naturalis sem jelent végső értéket, ami egy racionalitásában korlátozott diszciplína, nem lehet azonos a keresztény szellem lényegével, a theologia naturalis sem tekinthető végső elvnek a keresztény tanítás szempontjából. Így tehát a theologia tripartita mindhárom elve relatív érvényűvé válik, és nem forrása, csak megnyilvánulása az igazságnak. Szent Ágoston vallotta:

az igazi vallás, vagyis a kereszténység természetes adomány az ember számára, s Krisztus előtt is létezett az emberi nem történetében.

Így ír erről: „Mármost maga az, amit most keresztény vallásnak nevezünk, megvolt a régieknél is, kezdettől nem hiányzott az emberi fajból, Krisztus testben való eljöveteléig, amitől fogva az igazi vallást, amely már korábban megvolt, elkezdték kereszténynek hívni.”

Fra Angelico: Szent Ágoston megtérése (1430–1435)

Vico átszabja az összefüggéseket. Rokonítja a költői és a társadalmi (vagy politikai) teológiát. Nála is tisztán áll a theologia naturalis. Szent Ágoston szellemében vallja:

a kereszténység egyesíti szerencsésen a három elemet, ez adja értékét és erejét. Az emberi érzékek számára jogos a költői, valamint a társadalmi forma, az értelem számára jogos a természeti teológia.

Vico itt „érzéki–értelmi–hitbéli hármasságot állít fejlődésként: ezek a költői/politikai, a természeti és a kinyilatkoztatott teológia. Ez önálló séma, és egyébként nem illeszkedik Vico ismert és nevezetes isteni-heroikus-emberi alapsémájához”. Frenyó professzor szerint Vicónál a költői és politikai elv annyiban jogos, hogy mindkettő az érzéki, testi, fizikai szférában van jelen, a költői kép és a gyakorlati élet (kultusz, társadalom, állam) egyaránt, továbbá mindkettő rendeltetése társadalmi: az ember nevelése erkölcsre és rendre. Szent Ágostonnál viszont a költői és a politikai ember általi képződmény, míg a theologia naturalis tárgya nem ember alkotta. Ám természetesen nála is megjelenik a kinyilatkoztatás hozzájárulása, így a keresztény filozófia nála is szintézis. A theologia naturalis egyéni, értelmi, absztrakt mivolta, önállósága és különállósága végig mindkettőjüknél megjelenik.

A béke filozófiája című fejezetben a könyv szerzője szomorú tényként állapítja meg, hogy az emberiség hosszú történelmében elvétve találunk olyan rövid időszakot vagy akár évet, amikor az egész földi világban béke honolt. Emlékeztet rá: Szent Ágoston megkülönbözteti az igazságos és az igazságtalan háborút, és arra is kitér: mindenki békét akar, de sokan alávetés utáni diadalmas békét, ami nem az igazi béke. Figyelmeztet: „A gonoszok békéjét nem lehet békének nevezni.”

Létezik még az igazak földi békéje és az igazak mennyei békéje. Amire törekedhetünk: az igazak békéjére, ami tökéletlen, mulandó, de reális.

Aquinói Szent Tamás szerint három eset lehetséges: látszólagos és valódi, azon belül tökéletes és tökéletlen béke. Az első a háborúzó saját érdeke szerinti békéje. A többiről ezt írja: „Mivel a valódi béke csak valódi jóban lehetséges, ahogy kétféleképpen lehet birtokolni a valódi jót: tökéletesen és tökéletlenül, ugyanúgy kétféle a valódi béke. Az egyik a tökéletes béke, amely a legfőbb jó tökéletes élvezetében áll… Ez minden eszes teremtmény végső célja… A másik a tökéletlen béke, amely itt e földön lehetséges.” Ez utóbbira törekedhetünk. Szent Tamás hozzáteszi: e tökéletlen békéhez a kegyelem, a jóakarat és az igazságosság szükséges, de nagyon sok földi dolog zavarja megvalósulását.

A kötetben Frenyó Zoltánnal készített beszélgetéseket és általa elmondott laudációkat is olvashatunk. Az egyikben hivatkozik Jacques Maritainra, a kiváló francia neotomista filozófusra, aki hangoztatta: a társadalom nem nélkülözheti a filozófust. Van persze rossz filozófia, amely „pestis a közösségnek, de van jó filozófia is, amely áldás a társadalomnak”. Frenyó Zoltán szerint: „A filozófus éppúgy, mint az államférfi, a közjóért cselekszik, s így mindkettő egyaránt fontos a társadalom számára.

A filozófus kiemelkedő küldetése a helyes morálfilozófia, valamint a helyes politikai filozófia kidolgozása. Az igazi filozófus az igazság kutatója, s az értelmi bölcsesség és az Isten adta bölcsesség szolgálója.

Innen pedig beláthatjuk a keresztény filozófia páratlan jelentőségét.”

Frenyó Zoltán: Fogalomharc
Kairosz Kiadó, 2023

Bodnár Dániel/Magyar Kurír