Frenyó Zoltán: Szent Ágoston társadalom- és történelemelmélete

Szent Ágoston (354–430) Szent Ambrussal, Szent Jeromossal és I. Nagy Szent Gergellyel együtt egyike a négy kiemelkedő nyugati egyházatyának. A világirodalom és az egyháztörténelem egyik legjelentősebb, mindmáig meghatározó alakja. Vallomások című önéletírása több mint 1600 éve a konfesszió irodalom mintája, benne ezekkel a sorokkal:

Magadnak teremtettél engem, s nyugtalan a lelkem, míg benned meg nem nyugszik.”

Frenyó Zoltán kiemeli: Aurelius Augustus, az észak-afrikai Hippo Regius püspöke az európai keresztény kultúra egyik legnagyobb hatású és hírű alkotója, a keresztény tanítás kiteljesítője, egyben korszakok határán álló s korszakokon átívelő szellem. Szent Ágoston hatása a kereszténységre és az európai gondolkodásra „beláthatatlanul nagy és sokrétű, amely a teológiától a filozófiáig, Egyházon belül és kívül rengeteg eszmét, tant, irányzatot érint. Alig akad olyan gondolkodó, kivéve a néhány legnagyobbat, aki a különböző filozófiai és teológiai diszciplínákban, oly sok saját tantételt és terminust alkotott volna, mint Ágoston”.

Könyvében a tudós kiemelten foglalkozik Ágoston Isten városáról című, monumentális monográfiájával, amelyet 413–427 között írt; „időskori összegző alkotása, történelemteológiai és történeti-apológiai mű”. Megírásának közvetlen kiváltó oka, hogy I. Alarik, a nyugati gótok királya 410-ben megtámadta, bevette és kifosztotta Rómát. E borzalmas esemény nyomán a pogány rómaiak azzal vádolták a kereszténységet, hogy uralomra kerülésével gyengévé és védtelenné tette a birodalmat, szemben a régi római kultusszal, amelynek idején, Juppiter oltalma alatt Róma erős és győzedelmes volt. Ez késztette Szent Ágostont arra, hogy az Isten városáról című könyvében kidolgozza a keresztény történelemfelfogást és államelméletet. A vádakkal szemben rámutatott: kudarcot Róma korábban is többször elszenvedett, másfelől a keresztény Róma is ért el sikereket, továbbá értékei ellenére sem volt a régi római állam eszményi intézmény.

Ágoston azt is megvilágította, hogy a földi Egyház nem a tiszták gyülekezete, hanem egyetemes (katolikus) és az igazak és a bűnösök együttes társasága. Ő alkotta meg a világtörténelem első rendszeres teológiai-üdvtörténeti értelmezését, amely alapvetően meghatározta az utókor történelemről és az államról szóló filozófiai elmélkedéseit. Az emberi közösséget két elvre, az önszeretetre (önzés) és az önzetlen szeretetre (istenszeretet és felebaráti szeretet) vezeti vissza. E két elv két közösséget, úgynevezett várost (civitas) létesít, a földi és a mennyei civitast, amelyek azonban a történelemben összekeveredve léteznek. E két tézis és ezeknek a harca alkotja a történelem tartalmát és értelmét, amely lineárisan mozog a kezdettől a vég felé.

Isten országának azok a tagjai, akiket Isten öröktől kezdve kiválasztott az örök üdvösségre, maga a két város viszont „egymásba fonódva és egymással összekeveredve van a világban”.

A földi civitasból kerülnek ki azok „az ellenségek, akikkel szemben Isten országát meg kell védenünk. Mindazonáltal sokan Isten országának nagyon is alkalmas polgárai lesznek, miután istentelen tévelygéseikkel fölhagytak”. „Arra is kell gondolni, hogy az ellenfél között rejtőzködnek olyanok is, akik majd e város polgáraivá válnak… Valamint a hitvallók között is vannak olyanok a földön zarándokló Isten városában, akik ugyanazon szentségek által ugyan hozzákapcsolódnak, de mégsem részsülnek a szentek örök boldogságában… Ez a két város valóban egybe van fonódva ebben a világban, és egymással összekeveredve marad mindaddig, míg az utolsó ítélet szét nem választja.”

Szent Ágoston történelemteológiáját vizsgálva Frenyó Zoltán kifejti: Ágostonnál a történelemnek az ember cselekvő alakítója a maga törekvésével, akaratával és autonóm társadalmi világával. A történelemnek azonban „a mindenekfelett álló isteni Gondviselés a döntő ereje, végső meghatározása”. A szerző leszögezi: Szent Ágostonnak „a történelemről alkotott felfogása a keresztény szemlélet adekvát mintája és típusa, egyben pedig a történelemelmélet egyetlen helyes nézőpontja”. Frenyó Zoltán hozzáteszi: ez a tézis nem idealizálást jelent, éppen ellenkezőleg, „az összes lehetséges és valóságos történelemfelfogásból logikailag és történetileg levonható konzekvenciát”. Az, ami van: a világ, az abszolútum és az ember. E dimenziókat három világnézet reprezentálja, s ezek három korban érvényesülnek. „Az antikvitást dominánsan kozmocentrikus, a kereszténységet teocentrikus, a modern kort pedig antropocentrikus világlátás jellemzi.” Más alapfelfogás nincs.

Az antik ember a kozmoszhoz igazodik, a keresztény Istenhez, a modern személy önmagát tételezi.

Ágoston civitas-tanát elemezve Frenyó professzor kiemeli: a történeti időt Jézus strukturálja. A történelem középpontjában Krisztus áll, aki egyfelől értelmet ad a történelemnek, másfelől rajta keresztül megérthető és megismerhető a történelem. Ahogy Ágoston írja: „A századok úgy rakódtak volna egymásra, mint üres cserépedények, ha nem lett volna feladatuk, hogy megjósolják Krisztus eljövetelét.” Ágoston civitas-tana tehát „mind a szubsztanciális (lényeges, fontos), mind pedig az episztemológiai (ismeretelmélet) történetfilozófia ismérveinek megfelel”. A történelemnek megvan a maga területe, egyrészt van értelme, másrészt megismerhető, s mindkettő ugyanazon az egy Krisztuson keresztül. A könyv írója leszögezi: „Ágoston koncepciója „az egész keresztény filozófiának megadta az alapsémáját. Mondhatni ezek alapján, hogy Szent Ágoston létrehozta az első történetfilozófiát.” Ám az általa felrajzolt szemlélet „egyrészt olyan egységben tartja a történetfilozófia szubsztanciális és ismeretelméleti vetületét, amely később felbomlik, másrészt mint történetfilozófia tartalmazza az időbelit, a mulandót, a fejlődőt, de az örök, az időn kívüli, a változatlan kereteibe foglalva”. Ágoston civitas-tana „tehát ebben a kettős, egyszerre metafizikai és ismeretelméleti értelemben történetfilozófia, és egyúttal több mint történetfilozófia”.

Frenyó Zoltán idézi a XX. század kiemelkedő történelemfilozófusát, Arnold J. Toynbeet, aki 1939-ben, A civilizációk összeomlása című könyvének megjelenéséhez írt előszavában utal Róma 410-es ostromára, amelynek nyomán Ágoston megírta az Isten városáról című könyvét, s 430-ra is, Ágoston halálára, amikor már a vandálok ostromolták Hippo városát. Toynbee így zárja előszavát: „A könyv fennmaradt, hogy tudósítsa az elméket, és ösztökélje a keresztény lelkeket attól az időtől fogva mindmáig, olyan korokban és helyeken, amelyek már messze távol esnek az V. századi afrikai egyházatya világi látókörétől. A két civitas tanának szerzője az e világot meghaladó látomások olyan sorával rendelkezett, amelytől a földi terek és idők ezernyi adata nemigen tud eltérést felmutatni; s egy pillantás erre a látásmódra olyan adomány, amelyért a jelen sorok írója a legmélyebb hálával tartozik a De civitate Dei írójának.”

Frenyó Zoltán: Szent Ágoston társadalom- és történelemelmélete
Kairosz Kiadó, 2024

Bodnár Dániel/Magyar Kurír