Gájer László: Titok és Eucharisztia

Az alábbi gondolatokat Jean-Luc Marion (1946) katolikus filozófus, a fenomenológia ma élő legjelentősebb művelőjének meglátásai alapján vetettem papírra. Az Eucharisztia eseménye közben feltáruló jelenséget általában a kép, a festmény, a műalkotás mibenlétének bemutatása által közelítettem meg. Miközben pedig a képi jelenségre és annak hatására figyeltem, az ikon felé fordultam, amely már a Szent áttetsző eszköze, hogy aztán ezáltal, az ikon jelentésének és eleven történésének megértésén át értelmezzem az Eucharisztia titkát, az abban közvetített Jelenlétet és annak befogadását.

1. A kép

A kép csatorna, amely elővezet valami rajta kívül valót. A festmény megjelenít, láthatóvá teszi a látatlant, előhívja azt. Az alkotó mintegy a teremtés előtti sötét káoszban – az ég alatti és az ég feletti vizek elválasztása előtti állapotban – él, abban alkot, miközben a semmiből hív életre egy képet. A kép növeli a meglévő látható tartalmak terét, növeli a valóságot. A festő óvja a létbe lépés pillanatát, teremtő esemény tanúja. Munkája közben a kép mélyéről feltör a látatlan. A festő mintegy jegyzőkönyvet készít erről az eseményről, tanúja annak, ezért az a feladata, hogy aszkézis által háttérbe szorítva megnyissa önmagát arra, ami – a várakozásaival gyakran összemérhetetlenül – történik vele, eljön hozzá. A kép – minden festmény – ilyen értelemben a feltámadás részese, hiszen a festő a látatlant a fényre hozva Krisztust utánozza.

A képalkotás létrehozás, életbe hívás. Már ebben a folyamatban is megmutatkozik az a tapasztalat, hogy sokkal több bukkan fel a képen, mint amit az alkotó előre látott, várt vagy akart volna.

Van azonban a képnek egy bizonyos zsarnoksága, ami abban nyilvánul meg, hogy amikor megjelenít valamit, akkor uralja a teret és a tudatot. Szorosan összefügg a tudattal, és nem enged túllépni azon. A kép ilyen hatásával vagy a hatásának ilyen magyarázatával nem is volna probléma, egyfajta hívő értelmezés azonban ennél messzebbre mutat. Lehetségesnek kell ugyanis lennie annak, hogy jóllehet a megalkotott kép egyszerű valóságdarab marad, mégis előre mutat arra, ami a hit várakozása: a többre, a végtelenre, a titokra; arra, ami a szubjektív tudaton túl van. Talán valahol itt, e várakozás értelmezésekor érkezünk meg az ikonhoz.

2. Az ikon

Az ikon olyan kép, amelynek középpontjában egy tekintet áll, de ennél sokkal fontosabb, hogy – a képzőművészetben szokatlan módon – az ikon egy olyan tekintetet mutat meg, amely nem ábrázolható.

Az ikon felületén megfestett szent tekintet sokkal inkább néz, mint nézve van. Az ikon olyan kép, amely néz bennünket, miközben ahhoz szoktunk, hogy mi nézzük a képet.

Ekkor, az ikon esetében a látható (kép, fatábla, festék és anyag) a láthatatlan szolgálatába áll, a mögöttes Szent útja és eszköze lesz. Önmagán keresztül lehetőséget ad arra, hogy tőle teljesen függetlenül kiteljesedjen a láthatatlan. Az ikon egy soha meg nem rajzolt, soha meg nem rajzolható láthatatlan jelenlét látható foglalata, miközben a tekintetünket – a test és a lélek tekintetét – önmagán túlra irányítja. Nem egyszerűen reprezentál valamit, nem utánoz, nem megjelenít, hanem prezentál: bemutat és elővezet. Az egyedül Szent számára ajándékoz tovább minden szentséget. Ezért amikor az ikont szemléljük, akkor tekintetünket az Örökkévaló tekintete keresztezi. Az ikon esetében – és itt nemcsak a szoros értelemben vett bizánci festményre gondolok, hanem minden szentképre és szent alkotásra, amely Istenre mutat, a gótikus szobroktól a szulpiciánus szentképekig – a kép mint tárgy és a szemlélő tekintetének kettőssége mellett ott van egy másik tekintet is: Isten tekintete. Miközben tehát látó vagyok, egyben látott is. Az ikon a tekintetek találkozása.

Szent Iréneusz írja: „Invisibile etenim Filii, Pater – visibile autem Patris, Filius”. Ami a Fiúban láthatatlan, az az Atya, és ami az Atyában látható, az a Fiú. Jézus Krisztus a láthatatlan Isten képmása, ikonja (Kol 1,15). Ha Krisztusra tekintünk, nem egyedül őt látjuk, hanem látjuk az Atyát is. Krisztus az, aki az Atyából, mintegy az Atya helyett látható. Krisztus nem pusztán a láthatatlan Atya látható képe, hanem felkínálja számunkra a láthatatlant láthatóként. Krisztus minden ikon előképe és hordozója. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, akkor már az ikont sem a kép logikája szerint képzeljük el. Éppen a kép zsarnokságának jelensége miatt.

A kép ekkor már nem eltakar, de nem is csak visszatükröz valamit, hanem a tekintetünket Isten tekintetére irányítja. Olyan közeggé válik, amely önmagát áttetszővé téve lehetővé teszi e két tekintet találkozását.

Az ikon legyengíti a benne lévő képet, hogy minden önkifejezést és önelégültéget elhárítson, és arra törekszik, hogy átengedje a fényt az ellentétes tekintet számára. Az ikon legyengített, átszúrt kép, ahol felbukkan a másik tekintet. Mint Jahve Szenvedő Szolgája, aki hagyja, hogy elcsúfítsák az arcát, hogy így megvalósuljon Isten akarata. Feláldozza a saját arcát (vö. Iz 52,14). Az ikonban a kép lemond önmagáról. Krisztus alakjában egy olyan szentség születik meg az ő arcán, amely éppen arcának elcsúfításával válik láthatóvá. A kép kudarcából – Krisztus arcának elcsúfításából – születik az első ikon is: Veronika kendője, amely maga a kenózis, az önkiüresítés képe. Az ikon a kép kenózisa, mely folyamatban feltárul a titok.

3. Az Eucharisztia

Ezen alaptapasztalat mintázata par excellence módon mutatkozik meg az Eucharisztiában, ahol fel kell emelnünk a tekintetünket Isten tekintetéhez. A kenyér nem csupán transzparens eszköz, nem csupán kifejező médium, hanem valós jelenlét. Krisztus jelenvalóvá válik, engedi, hogy érintsék, magukhoz vegyék őt az emberek. Eközben a pap az ő személyében cselekszik. Eltűnik, önmagát az Úr rendelkezésére bocsátja. A liturgiában megtörténik a látható és a láthatatlan kereszteződése. Az imában engedjük, hogy a Másik tekintet ránk irányuljon, és ez ragyogó módon valósul meg az Eucharisztia liturgiájában. Az ima által a Szent áthatol a (liturgikus) cselekvésen, az ima tudatja velünk, hogy mindaz, amit látunk titok, a láthatatlan kapuja.

Az Eucharisztia az, ami Istenből ezen a világon látható, hitünk szent titka.

Az Eucharisztia jelensége – mint ahogy a szenttel kapcsolatos jelenség általában – úgymond túltelített fenomén. Olyan jelenség, amely nem engedi visszavezetni magát az énre, hanem éppen ő maga vezeti vissza magára az ént. Nem a szubjektum lehetőségein belül értékelhető, nem az én szintjén nyeri el az értelmét, és nem ezen a horizonton értelmezhető. Az én csak meghajolhat előtte, engedheti megjelenni, anélkül, hogy értelmezési sémákba zárhatná. Ez a jelenség nem írható le a véges jelenségek között, mert túlmutat azok horizontján. Krisztus más. Ennek a világnak a jelenségeként értelmezhetetlen. Az Eucharisztia kenyere sem evilági lét tanúja. Az anyag átengedi magán az örökkévalót. Az anyag átlényegül.

A képben mint alkotásban mindig valami új születik. Az ikon átengedi magán a titkot, így minden képnél nagyobb kifejezőerővel bír, hiszen a megmutatott tartalom nem belőle fakad, hanem messze meghaladja azt mint megjelenítő közeget. Az ikon kiüresedik, hogy ragyogjon általa az isteni.

Az Eucharisztiában az anyag nem visszavonul, hanem éppen önmagát adja: a kenyér átlényegül, és benne Krisztus jelenik meg lényegi módon.

Így az Eucharisztia közege minden evilági közegnél hatékonyabb közvetítője Istennek. Már nem értelmezhető a kenyér jelenségében, hiszen az átadta a helyét a titoknak, Krisztus valóságos jelenlétének.