Gallagher érsek a Szent István-bazilikában: A „távoli országból” a szeretet az igazi hazaút

A latinul és magyarul folyó szentmisén koncelebrált Michael W. Banach érsek, Magyarország apostoli nunciusa; Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek; Kovács Zoltán, a Szent István-bazilika helyettes plébánosa, valamint a jelen lévő paptestvérek.

„Vigadozzál, Jeruzsálem, gyűljetek egybe, kik szeretitek őt, vigaszának tejével, hogy beteljetek” – hangzott fel a bevonuláskor a Laetare-vasárnap kezdő éneke. Nagyböjt negyedik vasárnapja húsvét örömének megelőlegezése, és ezúttal a Szent István-bazilika szokásos, vasárnap 10 órakor kezdődő szentmiséje különösen is ünnepi volt.

A szertartás elején Erdő Péter bíboros köszöntötte a főcelebránst és szónokot, Paul Richard Gallagher érseket, megköszönve neki, hogy ezen a vasárnapon „homíliájával erősíti lelkünket és vezet minket a nagyböjti úton”.

Az evangéliumban Jézus talán legismertebb példabeszédét, a tékozló fiú történetét (Lk 15,1–3.11–32) olvasták fel.

Gallagher érsek szentbeszédének bevezetőjét, majd a záró gondolatokat anyanyelvén, angolul mondta el; a teljes elmélkedésének magyar fordítását Lápossy Péter, a Szentszék Magyarországi Nagykövetségének titkára olvasta fel.

Az alábbiakban közöljük a teljes homília magyar fordítását.

Ferenc pápa nevében köszöntelek benneteket, aki lelki közelségéről és imáiról biztosít mindnyájatokat.

Őszentsége hálás azokért az imákért is, amelyeket a szenvedés és a kórházi kezelés idején felajánlottatok és továbbra is felajánlotok érte. Lábadozása közben a Szentatya atyai áldását küldi nektek.

Köszönetemet fejezem ki Őeminenciája Erdő Péter bíborosnak is, amiért meghívott, hogy veletek együtt ünnepeljem az Eucharisztiát.

Az imént hallottuk Jézus leghosszabb példázatát, amelyet általában a tékozló fiú példázataként ismerünk.

Hazám híres írója, Charles Dickens állítólag „a valaha írt legnagyobb novellának” nevezte.

Mégis azon tűnődöm, hogy a kisebbik fiú meglepődött-e, amikor apja átadta neki az örökségét. Ez nem olyan, mint előleget kérni a zsebpénzünkből. A fiú kérésének valódi jelentősége van. A fiú azt mondja apjának: „Meghaltál számomra. Nincs szükségem rád. Csak a pénzedet és a vagyonodat akarom.” A fiú elvált apjától. Most már más a kapcsolatuk.

A fiú nemcsak apját, hanem az egész falut is elutasította és meggyalázta. Megbántotta, megszégyenítette és megtagadta őket. Így most a falu lakói is mindannyian okai annak, hogy a fiú nem térhet vissza. Ha visszatérne, harag fogadná. Veszélyben lenne. Mindenki – a fiú, a testvére, a rabszolgák és a béresek, és az összes falusi – azt hitte, hogy a fiú útja egy egyirányú út. Vagyis mindenki, kivéve az apát. Mindezek alatt az apa hallgat. Nem tesz fel kérdéseket, például, hogy miért megy el a fiú, vagy hová megy. Nem vitatkozik és nem haragszik. Nem korlátozza a mozgását, és nem szab határokat. Egyszerűen felosztotta vagyonát a két fiú között.

Oly sokáig úgy hallgattuk és úgy értelmeztük ezt a történetet, mint egy a bűnről szóló történetet. A két fiút állítjuk példaként: a fiatalabb fiú, a rossz fiú, elszökik, és még rosszabb dolgokat tesz. Az idősebb fiú, a jó fiú, mindig otthon volt. Soha nem volt engedetlen. A következtetés nyilvánvaló. Légy engedelmes gyermeke mennyei Atyádnak. A nehézség az, hogy az egész jó és rossz kettősség, illetve ennek hangsúlyozása, ritkán változtat meg életeket. A szeretet azonban képes, és át is alakítja az emberek életét.

Légy jó és engedelmes gyermek. Tényleg ennyit mond ez a történet?

Tényleg a fiúkról szól ez a történet? Talán ez a történet inkább az apáról szól, mint a fiúkról. Talán ez a történet inkább a szeretetről és a kegyelemről szól, mint a bűnről.

Lukács így vezeti be a történetet: „Egy embernek két fia volt.” (11. vers) A kezdetektől fogva az apa áll a középpontban. Bár hallunk a fiú utazásáról, az is végig az apával kapcsolatos. Az apa az, aki még a fiú távozását is lehetővé tette. Amennyiben mégis a fiúkról szól, elsősorban úgy szól róluk, mint az apa szeretetének címzettjeiről.

Az apa szeretete olyan erős és olyan nagy, hogy nem birtokolja a másikat, hanem hajlandó elengedni. Szeretete olyan erős és nagy, hogy nem követel, hanem hajlandó türelmesen várni. Ez egy olyan szeretet, amely megbocsát és hazafogad.

Az Ő szeretete nem fog kiszabadítani minket a „távoli országból”, illetve nem akadályoz meg minket abban, hogy a „távoli országba” menjünk (13. vers). Ehelyett megváltást hoz az ott eltöltött időre és az ott megélt életre. Ez jó hír azoknak, akik a „távoli országba” utaznak; és valamikor életünk során mindannyian elmegyünk oda.

Vannak, akik elszöknek otthonról, vannak, akik kikérik és elpazarolják örökségüket, és vannak, akik néma neheztelésben füstölögnek, mint az idősebb fiú. A bánat, a gyász és a veszteség egyeseket a „távoli országba” visz, másokat pedig a félelem, a szégyen visz oda. Néhányan függőségek és önpusztító viselkedés révén utaznak a „távoli országba”. Mások számára a bűntudat, az önítélet vagy akár az öngyűlölet útja ér véget a „távoli országban”.

Akárhogy is jutunk oda, a „távoli ország” az a hely, ahol elveszettnek, halottnak érezzük magunkat, és éhesek vagyunk. A „távoli országban” elveszettek vagyunk önmagunk számára, nem találunk értelmet az életünkben, és éhezünk az életre, a szeretetre és a reményre. Egyszerűen a „távoli országban” nem vagyunk önmagunk, legalábbis nem az igazi énünk. A „távoli országban” az élet szó szerint bűzlik: „Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket.” (15. vers)

Mégis, ez a „távoli ország” kegyelme. Bár elmegyünk oda, végül magunkhoz térünk, és rájövünk, hogy ez nem az a hely, ahol maradni akarunk.

Függetlenül attól, hogy miért megyünk oda, mit csináltunk ott, és mennyi időt töltöttünk a távoli országban, mindig hazamehetünk. Ha hazamegyünk, szembe kell néznünk a falusiakkal. Találkozni fogunk azzal a sok hanggal, amely bennünk él. – „Nem gondolod komolyan, hogy hazamehetsz, ugye? Mi után ezt tetted? Nem akarják, hogy ott legyél. Bűzlesz a disznószagtól. Nem fognak visszafogadni. Nem vagy méltó rá. Soha nem voltál az.” Úgy tűnik, az egyetlen hazaút az, ha letagadjuk, hogy apánk gyermekei vagyunk. „Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó, hogy a fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.” (8-19. vers)

Az apa azonban tudja, hogy a szeretet az igazi hazaút. Ezért fut az apa a fiához.

Azért van ott, hogy megvédje őt a falusiaktól, hogy biztonságban hazavigye. Az apa a fia és a falusiak közé áll. A legjobb ruha. Saru. Egy gyűrű. A lakoma. Az apa újra és újra elkötelezi magát a hazatért szökevény mellett.

Ferenc pápa szavaival élve:

Az Atya alakja a példázatban Isten szívét tárja fel. Ő az irgalmas Atya, aki Jézusban mérhetetlenül szeret minket, mindig várja megtérésünket minden alkalommal, amikor hibázunk; várja a visszatérésünket, amikor elfordulunk tőle, és azt gondoljuk, hogy nélküle is megvagyunk; mindig készen áll arra, hogy kitárja a karjait, bármi is történjen. Az evangélium atyjaként Isten továbbra is gyermekeinek tekint minket, még akkor is, ha eltévedünk, és gyengéden jön hozzánk, amikor visszatérünk hozzá. Olyan kedvesen szól hozzánk, amikor azt hisszük, hogy igazunk van. Az általunk elkövetett hibák, még ha rosszak is, nem koptatják ki szeretetének hűségét. A kiengesztelődés szentségében mindig újrakezdhetjük: befogad minket, megadja nekünk azt a méltóságot, hogy gyermekei legyünk, és azt mondja: „Hajrá! Élj békében! Kelj fel, hajrá!” (Angelus, 2016. március 6.).

Hol vagy? Éppen elhagytad az otthont? Az apa szabadságot kínál, és szeretve vagy. Az élet disznóóljaiban? Az apa türelmesen vár, és szeretve vagy. Hazatérnél? Az atya meg fog védeni, és szeretve vagy. Végre haza érkeztél?

Az apa lakomát készített neked, és szeretve vagy. Nem számít, hol tartunk ezen az úton.

Az apa mindig jobban bízik gyermekei iránti szeretetében, mint gyermekei szavaiban, döntéseiben és tetteiben.

Hogyan érhetnénk be mi kevesebbel?

*

You are loved, szeretve vagy – visszahangzott a jelenlévőkben a szentbeszéd talán legfontosabb üzenete.

Erdő Péter bíboros is ehhez kapcsolódva köszönte meg a záró áldás előtt Gallagher érsek szolgálatát: a bátorítást, „hogy mindig, bárhová sodorjon is az élet, lehetőségünk van arra, hogy visszatérjünk az Atyához, aki szeretettel vár és fogad minket”.

Fotó: Merényi Zita

Szalontai Anikó/Magyar Kurír