Gálos László néhai pécsi egyházmegyés pap írása Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére

„Mikor a 70 éves szomorú fogság után a zsidók Babilonból Jeruzsálembe visszatértek, első dolguk volt a szétdúlt salamoni templom helyén új szentély fölépítése. Mikor a munka haladtával az épület arányai lassankint kibontakoztak, az öregek – kik gyermekkorukban még látták Salamon templomának csodás méreteit, nagyszerű pompáját – zokogni kezdtek látva az új templom alacsonyságát, szegénységét, a régitől elütő nagy különbségét. Ekkor emelte föl vigasztaló szavát Aggeus próféta hirdetve: »Nagyobb lesz e templom dicsősége, mint az elsőé volt, mert eljő falai közé Az, akire a nemzetek várakoznak és betölti e házat dicsőségével az Úr.« (Vö. Agg 2,9)

E jövendölés az első Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén teljesült, amikor a kisded Jézust a boldogságos Szűz Mária bemutatta a templomban. Az agg Simeon fölismerte a kisdedben az emberiség megváltóját, karjaira vette és a világ világosságának nevezte. Ezért tart az Anyaszentegyház e napon gyertyaszentelést.

A boldogságos Szűz Mária elvitte kisded Jézusát a templomba és bemutatta, fölajánlotta Istennek. Azt hozta, ami neki a legdrágább volt, tudta, hogy az isteni gyermeknek azokban kell lennie, amik az ő Atyjáéi. Ő tudta, hogy a gyermek nemcsak az övé, hanem elsősorban az Istennek Báránya, aki elveszi a világ bűneit. De ő odaadja Krisztusát a megváltás nagy munkájára, ha ez az édesanya szívének hét tört jelent is (Jn 1,29). Tisztaságos szívében sohasem támadt ellentét ama két szeretet között, amellyel Jézusát szerette: mint teremtmény az ő Teremtőjét, és mint édesanya az ő gyermekét.

Mindegyikünknek van valami különös kincse, ami nekünk a legnagyobb földi érték. Tegyünk vele úgy, mint a Boldogasszony tett Jézussal: ajánljuk fel Istennek, tegyük az Isten oltárára. Akkor lesz az leginkább a mienk, ha Istené lesz.

Hogy kicsoda a világnak Krisztus, az agg Simeon úgy fejezi ki: világosság a pogányoknak és dicsőség a zsidóknak. Az ószövetségi emberiség két nagy csoportja: a pogányság és a zsidóság egyformán átokban nyögött; a pogányság a tudatlanság sötétségében, a zsidóság pedig a megvetés gyalázatában. A pogányok bölcsesség után kutattak, de Mester híján sötétben vakoskodtak útmutató fény, csillag nélkül vaktában botorkáltak, tapogatóztak.

A zsidók pedig uralomra, Salamon dicsőségére vágytak és mi jutott nekik? Deportáció, fogság, idumeai, római iga, megvettetés. Krisztus a pogányoknak világosság: az értelem kutatásainak fényt gyújt, a pogányság képviseletében a háromkirályok az égi csillag fényétől vezetve jutottak eléje, szent feje körül ott ragyog a mennyei fény, amely belevilágít az élet legnagyobb titkainak: a kezdetnek és a végnek sötétségébe. A zsidóságnak pedig Krisztus dicsőség: ő a választott nép reménységének nagy igazolása, a próféták jövendölésének beteljesedése, Mózes törvényeinek, a tíz parancsnak nem felbontója, hanem tökéletesítője, Isten országának kiszélesítője, a babiloninál is nagyobb fogságnak: a bűnnek megváltója.

Simeon szerint tehát Krisztus világosság és dicsőség. Szent Pál apostol pedig igehirdető körútjaiban akad pogányokra, akiknek Krisztus keresztje ostobaság és zsidókra, akiknek az ő evangéliuma botránykő (1Kor 1,23). Kicsoda nekem, kicsoda környezetemnek Krisztus?

Az agg Simeon karjaiba öleli Jézust és énekli: »Most bocsásd el, Uram, a te szolgádat békességben« (Lk 2,29). Annyira értékelte a Krisztussal való találkozást, hogy egész további életét fölöslegesnek tartotta, egész életének célját elérve látta. Mikor szent áldozáskor nem karjaimra, hanem szívemre veszem a kenyér színének pólyájába takart Jézust, el kell, hogy áradjon rajtam az agg Simeon boldogságának reszkető érzése, legyen Jézus teljesülése vágyaimnak, dala ajkaimnak, ifjúsága öregségemnek, célja életemnek.

A cikk a Pécsi Katolikus Tudósító 1930. február 1., VIII. évfolyam, 2. számában jelent meg.

Szöveg: Pécsi Egyházmegyei Levéltár

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír