Aki utánam akar jönni, vegye fel nap mint nap bakancsát – Gérecz Imre OSB az Országos Kéktúráról

– 2018. április 1-jén indult el, majd az elmúlt két évben minden szabadnapján felvette a bakancsát, és ott folytatta az utat, ahol abbahagyta. Hogyan állt össze a kéktúrája? 

– Ahogy az ember megy előre tájegységről tájegységre, csúcs jön csúcs után.

Minden egyes csúcsról letekinthetünk, fentről belátjuk, amit teljesítettünk, és azt is, hogy merre megyünk tovább. Érzékelhetővé, átélhetővé válik, amit a térkép mutat, megjelenik a tájban az út, testet ölt Magyarország.

Nekem ez jelentette a Trianonról való megemlékezést. Ez a nemzeti túraút gazdag keresztmetszetét adta Magyarországnak. Az 1168 kilométert 17 szakaszra osztva 49 túranap alatt tettem meg. Általában az egy-, két- és háromnapos menetek voltak többségben, a leghosszabb szakaszt, 200 kilométert, kilenc nap alatt tettem meg Zádorfalvától Hollóházáig. Amint volt egy szabadnapom, menni kellett, ami egy sok munkakörben – magiszterként, hittanárként, diákok lelki kísérőjeként, főapáti tanácstagként, lelkigyakorlat-vezetőként és idegenvezetőként – dolgozó, teljesítményorientált ember esetében komoly elhatározást igényel. Nevelő hatással volt rám, hogy valóban minden alkalommal elindultam, akár esett, akár fújt. Úgy álltam hozzá, hogy olyan az időjárás, amilyennek lennie kell.

Nagy teljességélményt adott, hogy mindig más arcát mutatta a természet, két éven át követni tudtam az évszakok változását. Mentem hőségben, téli fagyban, esőben, szélben, verőfényben.

Barátságot kötöttem az időjárással. Megértettem: nem díszlet, amit jól megválogatunk, hanem benne élünk.

– Hogyan született meg Önben a döntés, hogy bejárja ezt az utat? Mi inspirálta?

– Sok minden. Például a gyerekkorom. Ózdon születtem, és egy, a városhoz csatolt kis gömöri faluban, Urajon, a domboldalban nevelkedtem. Gyakran feljártam a Szent Mihály magasára, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Bükkre. Pannonhalmán körpanorámás dombtetőn lakom. A hegyek hozzátartoznak az életemhez. Az inspirációk között volt továbbá a Másfélmillió lépés Magyarországon című televíziós sorozat is, amely már gyerekként lebilincselt. Fontosak emellett az elődök példái: a bencések hagyományosan nagy túrázók. Polán Hildebrand atya ötvenéves korában járta végig a kéktúrát. Mégis eltartott egy darabig, amíg a döntést meghoztam. Éppen 35 éves lettem, amikor elindultam az úton, és a szerzetesi közösségünkben is új szakaszt kezdődött ekkor az új főapát megválasztásával.

– Mit visz magával az útra a túrázó?

– Ahogy nőtt a megtett kilométerek száma, úgy tisztult le bennem, mi mindenre van szükség az úton. Megtanultam, hogy csak a legszükségesebbet vigyem magammal, akkor is, ha nem tudom, mi vár rám. Az első túraszakasz harmadik estéjén az ismerős vendéglátómnál hagytam a csomagom majdnem felét. Minden dekát érzek a hátamon, a vádlimban. Ezért ma már meggondolom, mi az, ami valóban szükséges, mi nélkülözhető, és mi felesleges.

A ráhagyatkozást kell erősítenie magában az embernek, nem pedig a magával cipelt holmi súlyát növelnie.

– Akkor is, ha így kevesebb ennivalót visz magával, és nincs száraz zoknija?

– Akkor is. Annál nagyobb a kaland. Annál többet élünk, minél inkább teret engedünk az ajándéknak. Egy hatnapos túrával kezdtem. A leghosszabb távolság, amit egy nap alatt megjártam, 37 kilométer volt Türje környékén. Egy 15 kilométeres szakaszt minden településtől távoli tájon kellett megtennem. Erre nem voltam felkészülve. A hóolvadás után voltunk, sokszor bokáig érő víztengereken gázoltam át. Vaddisznók jártak a közelben. A nap vége felé teljesen kifogytam a vízből és az ennivalóból, már szédelegtem. Naplementekor érkeztem meg a szálláshelyemre teljesen kitikkadva, de ritka örömmel. Ez a nap megtanított arra, hogy vannak határaim, és ezeket tisztelnem kell. Nem vagyok kivételesen sportos alkat, nekem napi 30 kilométer a határ. Perfekcionizmusra hajlamos személyiségnek ismerem magam, de

tisztelnem kell a nekem ajándékozott kereteket. Ha ezt megtanulom, bizonyos lemondásokkal sokkal nagyobb békére, teljességre és boldogságra jutok.

– Mit várt az úttól? Mennyire volt ez teljesítménytúra és mennyire zarándoklat?

– Nagy kalandot vártam. És azt, hogy imádságosan járjam végig az utat, s közben közelebb kerüljek Istenhez és önmagamhoz. A gyaloglás tapasztalata segít, hogy testileg és lelkileg jelen legyek. Isten ugyanis mindig jelen van. A kérdés az, hogy én jelen tudok-e lenni Isten számára. Nehezen szánom rá magam arra, hogy kimozduljak. A hétköznapokban hajt a teljesítési vágy. Tudtam, hogy a kéktúra le fogja kötni a teljesítménykényszeremet, és felszabadít arra, hogy járjam az erdőt. Az út számomra mindvégig imádságos egyedüllét volt. Újra és újra megéltem a kiszakadást a hétköznapokból és a megtisztulást. Egy-egy túrán eleinte még kísérnek a folyamatban lévő ügyek, a teendők, amik nyomasztanak, amik még várnak rám. Ezekre időt kell szánni, hogy leülepedjenek, hogy Isten előtt kibeszéljem őket. Így rá tudok lelni valami nagy egységre, békére Istennel és belső önazonosságra. Ez lehetővé teszi, hogy arra koncentráljak, ami körülvesz, és megújult figyelemmel járjak az úton, majd letisztultan érkezzem haza. Minden út testi-lelki tisztítókúra volt számomra. Kiizzadtam magamból a sok belső mérget, fáradtságot, gyulladást, ami a szervezetemben volt. A túrázás helyretette az étvágyamat, az alvásritmusomat, a vérnyomásomat.

– Egyedül járt?

– Szigorúan. Itthon mindig emberekkel foglalkozom, így kikapcsolódás, ha néhány napot fák, őzek, madarak között tölthetek. A szálláshelyeken emlékezetes találkozásokat éltem meg, de

az úton a hátizsák és a bakancs volt a két társam, lelkigyakorlatos vezetőm. Rájuk bíztam magam, ők tanítottak.

A bakancs először törte a lábam, neki is fájt, nekem is. Aztán elmúlt. Összeszoktunk, sok-sok pocsolyán mentünk át együtt, megvédett. Később elszakadt, varratni is kellett, és az újabb túrákon újabb szakadások keletkeztek rajta. De újra és újra fel kell venni, este letisztogatni, megszárítani. Szeretjük a szépet, az újat, de ami igazán sokat mond rólunk, az a viseltes ruhadarab. Ami igénybe van véve, amiben sok időt töltöttünk. Számomra szimbólummá vált a bakancs. Mi az, ami az életemben szorít, amit a nap elején nehéz felvenni, amit nehéz folytatni? Jézus azt mondja, aki utánam akar jönni, vegye fel a keresztjét. Bennem így hangzott ez a mondat a túrák hatására:

aki utánam akar jönni, vegye fel naponta a bakancsát, és kövessen engem.

Amikor panaszkodom, hogy mennyi minden szorít, rengeteg energiát emészt fel a belső őrlődés. Ám amint igent tudok mondani a bakancsra és a nehéz kilométerekre, amik előttem vannak, már attól könnyebb lesz az út.

– Emlékezetes találkozásokat említett.

– Igen, kettőt el is mesélek. Keszthelyen egy bencés öregdiák szüleinél kaptam helyet. Egy nyolcvan körüli házaspár fogadott be, a fiaik után most már az unokáik a diákjaink Pannonhalmán. Kicsit tartottam attól, hogy nem leszek-e terhükre. De olyan volt, mintha hosszú évek óta ismernénk egymást. Szelestei Tamással este alig tudtuk abbahagyni a beszélgetést. Ajándék volt, hogy megismerhettem. Egy másik feledhetetlen találkozásra a Bakony egyik kis falujában, Bakonykútiban került sor. Ebédidőben a buszmegállóban éppen a szendvicsemet ettem, amikor három furcsa alak köszönt rám. Kérdezgettek, aztán meghívtak magukhoz meleg ebédre. Elfogadtam a felajánlásukat. Kiderült, hogy a szellemi fogyatékossággal élők otthonában laknak, a gondozójukkal sétáltak a faluban. Leültettek az asztalukhoz, és teljes nyitottsággal figyeltek, ahogy ettem. Azzal a spontaneitással és őszinteséggel vettek körül, ahogyan a fogyatékossággal élő felnőttek tudnak jelen lenni. Megajándékozottnak éreztem magam. Ismerősnek éltem meg a jelenetet. Már újra úton voltam, amikor eszembe jutott Rubljov Szentháromság-ikonja. A három isteni alak asztalhoz hívja a vendéget.

– Úgy fogalmazott, hogy a kéktúra során „testet öltött Magyarország”, és említette, hogy az inspirációi között ott volt Rockenbauer Pál legendás országjáró filmje is. Az utat bejárva milyen változásokat tapasztalt a 40 évvel korábban készült országjáró televíziós sorozatban bemutatott településeken, vidékeken?

– A kéktúra egyes szakaszaira készülve újra megnéztem a filmet. Útközben pedig figyeltem, miben lett más az ország a Másfélmillió lépés forgatása óta eltelt évtizedek alatt. Sokfélét tapasztaltam. Vannak helyek, ahol szinte semmi sem változott, megállt az idő. És olyan települések is akadnak, ahol minden megváltozott, a falu turistaközponttá alakult. Láttam nehéz szociális helyzetben tengődő településeket is, ahol még bolt sincs. De élet mindenütt van. Tanulságos, hogy Kőszegtől a Balaton-felvidékig, a budai lakónegyedeken át Borsod-Abaúj-Zemplén megyéig társadalmilag is teljes keresztmetszeti képet kaptam az országról. A népies romantika mára teljesen eltűnt, de sok érték megőrződött.

– Hol voltak azok a helyek, ahol szívesen ott maradt volna?

– Úgy gondoltam, addig kell mennem az úton, amíg megtalálom azt a helyet, ahonnan már nem kívánkozom el, ahol nem érzem többé a szükségét, hogy újabb és újabb helyeket keressek fel. Ha ráakadok, persze nem maradhatok, de abban a tudatban folytathatom az utam, hogy már megtaláltam azt a helyet, amiért el kellett indulnom. Zsigeri élmény, amikor ráérzünk erre. Sok szép helyen jártam, amit nagyon megszeretettem, de olyan, ahol azt éreztem, hogy itt most nyugodtan lekötözhetnek, nem sok. A Csobánc teteje volt az egyik ilyen, ahonnan teljes körpanorámában szinte érinteni lehetett a csúcsokat. A másik feledhetetlen élményt egy kora reggel éltem át a badacsonyi mólón, egy következőt a Gaja-szurdok bejáratánál, végül pedig a Gömörszőlős és Zádorfalva közötti dombokon.

Ezeken a helyek mélységes otthonossággal töltöttek el, úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok, és amit itt megélek, ahhoz nem kell hozzátenni semmit.

– Gyűjtött emlékeket?

– Ezt tudatosan elengedtem. Sokszor esünk abba a hibába, hogy végigfényképezzük az utat, emléktárgyakat vásárolunk, és nem vagyunk jelen, nem feledkezünk bele abba, amit éppen átélünk. Igyekeztem ezt elkerülni. A bélyegzőfüzet, a rojtosra lapozott térkép örök emlék marad. Van néhány fotóm is, a legfontosabb pedig a naplóm. Kedvenc krimiszerzőm, Akunyin nyomán három részből álló bejegyzést írtam mindennap. Egyrészt arról, hogy mit látok, mi vesz körül. Másrészt arról, mi történt velem, kikkel találkoztam, végül pedig arról, hogy mit tanultam, mi járt a fejemben, mi volt az adott nap szellemi hozadéka. A naplóm mellett a túra szellemi gyümölcse lett egy könyv is. Tevékeny jelenlét címmel jelent meg a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve. Krisztus valóságos jelenlétéről írtam.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. augusztus 9-i számában jelent meg.