Gerhard Lohfink: Nem a halálé az utolsó szó

A bibliatudóst évtizedekig foglalkoztatta a kérdés: korunkban is léteznek-e még megtapasztalások, amelyek megfelelnek az első tanúk – így az emmauszi tanítványok – húsvéti tapasztalásainak? Elmélkedése kiterjed Jézus mennybemenetelére is, amelyről Lukács evangéliumában, illetve az ugyancsak általa írt Apostolok cselekedeteiben olvashatunk. Gerhard Lohfink szerint ebben a történetben emberi egzisztenciánk alapkérdése jut szóhoz:

világunk és életünk története végső értelmességbe, vagy végső értelmetlenségbe torkollik-e?

A választ erre a könyv harmadik része próbálja megadni.

A szerző határozott véleménye, hogy keresztény hívőként szabad és kell kérdeznünk: mi történik velünk a halálban? Mi történik életünkkel, énünkkel, tudatunkkal, létünkkel, ha meghalunk? Azután mindennek vége? Jön a nagy éjszaka, az az örök alvás, a semmi? Örökre megszűnünk, vagy csak ezután jön a tulajdonképpeni igazi élet, amelyet mi, keresztények olyan megkopott, de mégsem pótolható szóval örök boldogságnak nevezünk?

Gerhard Lohfink felidézi, hogy a nagy német költő, Jean Paul 1795-ben A halott Krisztus beszéde a világmindenségből, hogy nincs Isten címmel írt egy borzalmasan nyomasztó elbeszélést, amely a bibliai mennybemenetel-történet ellentétpárja. Jean Paul egy rémisztő álmát jegyezte le: a halott Krisztus jelenik meg a mennyben, és kénytelen azt felelni a föld halottjainak kérdésére: „Nincs Isten!” Kereste az Atyát a végtelen térben, de nem találta; csak a határtalan kozmosz bámulta őt „üres, feneketlen szemgödörrel, és az örökkévalóság nyugodott a káoszon és szétmarcangolta azt és felkérődzte”.

A bibliatudós szerint minden keresztényt elfog egyszer a kísértés, amikor felteszi a kérdést: mi lenne, ha halálunk után mindennek vége lenne, ha utána csak a semmi jönne, a vég nélküli és felébredés nélküli örök alvás; ha az összes reményünk, egész hitünk hiábavaló lenne. Van-e végső célja az életünknek, vagy nincs? Ennek a kérdésnek a megválaszolását senki sem veheti el tőlünk. Magunknak kell döntenünk: a látomás, ahogyan azt Jean Paul próbaképpen felvázolja, és a kép között, ahogyan azt Lukács megrajzolja a mennybemenetellel –

egy végső cél és az egész történelem végső céltalansága között. Ez elé a döntés elé állít minket Krisztus mennybemenetelének ünnepe. Ez elé a döntéshozatal elé állít minket húsvét és az egész életünk.

Mi jön a halál után? Jogunk és kötelességünk így kérdezni – írja Gerhard Lohfink. Felvetődik azonban, lehet-e választ adni erre a kérdésre. A könyv írója szerint teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a hiten kívül semmilyen válasz nincsen. „Ami a halál után történik velünk, azt csak a hitből tudjuk és arról csak a hit alapján beszélhetünk.” Ám a „csak a hitből” alatt nem szabad valami negatívumot értenünk, amit akkor mondunk, amikor semmi biztosat nem tudunk. A hit teológiai értelemben nem ezt jelenti.

A hit személyes ismeret.

„Hinni annyit jelent, hogy egészen ráhagyatkozunk a másikra, és éppen ezáltal ismerjük meg. Ebben az értelemben az emberi élet összes nagy dolgait is csak akkor ismerjük meg, ha hiszünk és bízunk.” Abban is hinnünk kell, hogy a halálunkban életünk célja és titka van elrejtve. „Sőt, a halálban egy végtelen horizont nyílik meg számunkra, mivel

nem a semmibe, hanem az Istenbe halunk bele…

Halálunkban az Istennel végérvényesen és örökre fogunk találkozni.”

Gerhard Lohfink nem tartja jónak és szerencsésnek az „örök nyugalom” fogalmát, amelyet olyan szívesen használunk az Istennel való életre. Az Istennel való találkozás ugyanis nem örök nyugalom, „hanem egy lélegzetelállító élet, a boldogság folyama, amely elragad bennünket, de nem valahová, hanem egyre mélyebben az Isten szeretetébe és boldogságába. Halálunkban az Istennel fogunk találkozni végérvényesen és örökre. Ez a találkozás ítélet lesz számunkra.”

A tudós szerző állítja: éppen akkor, amikor az Istennel való végérvényes találkozásban megtapasztaljuk a jóság és a szeretet teljes nagyságát, amellyel Isten egész életünkön át szeretett, megnyílik a szemünk önmagunkról. „Félelmetes rémületben ismerjük fel önteltségünket, kemény szívűségünket, minden egoizmusunkat. Minden önámításunk és illúziónk, amit életünkben felépítettünk önmagunkról, egy csapásra szertefoszlik. Minden álarc, amely mögé elrejtőztünk, lehullik rólunk. Minden szerepet, amellyel ámítottuk önmagunkat és másokat, fel kell majd adnunk.” Ez végtelenül fájdalmas lesz, „és úgy vonul rajtunk végig, mint a tűz. Amikor Isten felragyog előttünk, egyszerre megértjük, hogy kik lehettünk volna és kik voltunk a valóságban. Ez, és semmi más az ítélet.”

A könyv írójának hite szerint az egész ember érkezik Isten elé, lelkével és testével együtt. Az ember ugyanis test és lélek, sőt, egy egész világ. A személyhez tartoznak örömei és fájdalmai, szenvedései, sikerei, boldogsága és szomorúsága, jó és rossz tettei, minden cselekedete, amelyet egész életében véghez vitt, minden dolog, amit alkotott, minden elképzelés, személyes történetei, melyeket átélt – mindez együtt az ember. Ha nem a testével és lelkével, személyes világával és életének teljes, felcserélhetetlen történetével jelenne meg Isten előtt, úgy életének egész történetét sem vihetné az Úr elé.

Gerhard Lohfink arra is kitér, hogy az ember személyes világába rengeteg személy tartozik bele: édesanya, édesapa, testvérek, rokonok, barátok, munkatársak, házastárs, mindazok, akikért az egyes személy felelősséget érzett, és sok más ember is. Ők mindnyájan formáltak minket, és mindnyájan hozzátartoznak életünk történetéhez. Emberi létünk nem gondolható el ezen ezer szál nélkül, amelyek a körülöttünk lévő emberekkel összekötnek minket. Ha igaz, hogy egész világunkkal járulunk Isten elé, akkor ezek az emberek is ott lesznek velünk. Vagyis nem beszélhetünk csak az egyes ember Istennel való találkozásáról, „hanem egyúttal minden ember találkozásáról, sőt az egész emberiség és az egész történelem Istennel való találkozásáról is mindig beszélnünk kell… Sajátos, személyes világunkkal elválaszthatatlanul össze van kötve a hátralévő világ és az egész történelem. A halálban ezért önmagunkkal együtt az egész hátralévő történelem járul az Isten elé.”

Gerhard Lohfink megvilágítja: Isten sokszor és sokféle módon szólt hozzánk, a végső, végérvényes és felülmúlhatatlan szavát azonban Jézus Krisztusban mondta ki. „A világban Benne jelent meg Isten végső őszintesége és végső jelenléte. Benne kötődött Isten véglegesen a világhoz… Aki őt látja, az Atyát látja. Aki vele találkozik, az az Istennel találkozik. Jézus az a hely, ahol Istennek a világgal való szabadító és megváltó cselekvése elérte a maga végső mélységét.” Isten annyira elfogadott bennünket embereket, olyan nagyon szeretett minket, hogy mi az egész örökkévalóságban Istennel „nem másképp, mint az ember Jézusban fogunk találkozni, hogy magát az Istent egy ember szívében találjuk meg, és ott vezessen be Isten végtelen szeretetébe.”

Gerhard Lohfink: Nem a halálé az utolsó szó
Kairosz Kiadó, 2026

Fotó: Kairosz Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír