Giulio Michelini: Együtt Jézussal, együtt Péterrel

A ferences atya elmélkedéseinek középpontjában Máté evangéliuma áll. Az evangélium elemzése egyfajta kulturális szentírás-magyarázat is, néhány, nem feltétlenül hívő író – többek között Amos Oz és Franz Kafka – egyes művei hangján ragyogtatja fel az evangéliumot.

Giulio Michelini kiemeli, hogy a betániai megkenéssel megjelenik a szenvedéstörténet első női alakja. A szinoptikus evangéliumokban egy névtelen asszonyról, míg Jánosnál Máriáról, Márta és Lázár nővéréről van szó. A négy változatban közös, hogy Jézus megvédi az asszonyt a zúgolódó tanítványoktól. Befogadja annak alázatos tettét, és a jelenlévők közül csak ő érti meg ennek az értelmét és utólagos következményeit. Jézus szavai: „Bizony, mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett” (Mt 26,13). Jézus az asszony védelmében visszautasítja a tanítványoknak a kenet eladására vonatkozó lehetséges érveléseiket, hogy a bevételt a szegényeknek adják, és így szól: „Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek” (uo. 26,11). Giulio Michelini kétféle értelmezést fűz ehhez: az egyik szerint most a haldokló Jézust kell szolgálni, jobban, mint a szegényeket, mert rájuk mindig lesz idő. A másik felfogás szerint: Jézus halála és feltámadása, majd mennybemenetele után a szegények lesznek a mi kincseink. Jézus itt kimondja, hogy az ő léte nem fejeződik be történeti létezésével, és minden szegény felé – beleértve magunkat is – megnyilvánul a hívő közösség elkötelezettsége. Giulio atya szerint mindannyian szegények vagyunk, és mindannyiunknak gondoskodnunk kell másokról, a hozzánk hasonló szegényekről.

Jézus a Getszemáni-kertben való szenvedésével kapcsolatban a kötet szerzője rámutat: tanúi vagyunk szomorúságának és gyötrelmének. „Felebarátunk gyötrődésének.” Fölteszi a kérdést: „Hogyan állunk eléje? Nyitva tartjuk a szemünket, imádkozunk, vagy elalszunk?” Ezután kérdezzük meg magunktól, hogy meg tudjuk-e érteni Isten jóakaratát, mely „igaz számunkra és a világ számára, vagy pedig egy kezdetleges gondolatunk van erről az akaratról, mely a pogány istenekéhez hasonlóan szeszélyes?” Végül azt a kérdést is feltehetjük: „Hogyan lehet, hogy Isten Egyháza nem változik, hogyan vagyunk képesek rögzülni merevségeinkben?”

Az áruló Júdás alakját elemezve Giulio Michelini idézi Romano Guardinit, aki szerint a tanítványok az idő múlásával „moralizálókká lettek mindnyájan”, de Júdás még jobban, mint a többiek. Nem tudta elviselni Jézus személyét, a Szenttel való kapcsolatát, és ez az „arcátlanság” eltávolodásának utolsó szakasza. Guardini azonban arra is figyelmeztet: ne higgyük, hogy Júdás egyszerűen „rajtunk kívül álló”, aki rosszabb nálunk vagy a tizenkettőnél, valójában mindenki elhagyta Jézust, sőt Péter meg is tagadta. A regényíró Amos Oz szerint pedig Júdás abban bízott, hogy Jézust nem érheti el a halál, az utolsó, végső csoda bekövetkezte után eljött volna a mennyek országa, és a világon egyedül a szeretet uralkodott volna. Jézus azonban meghalt a kereszten, Júdás csalódása elviselhetetlen. Ezzel együtt jár hite elvesztése és öngyilkossága.

Jézus halálával és eltemetésével kapcsolatban a könyv írója két kérdést tesz fel: imával töltjük-e várakozásunkat, vagy azt hisszük, hogy egyszerűen itt nincs már mit tenni, és még jobban eltávolodunk ettől a kereszttől? A másik kérdés a halálról való gondolkodásunkhoz kapcsolódik: félelemmel és kétségbeeséssel, magunktól eltávolítva éljük-e meg, vagy rábízzuk magunkat Jézus Krisztus Istenére, aki feltámasztotta őt a halálból, és így „halandó testünket is életre kelti?” (Róm 8,11).

Jézus feltámadásáról elmélkedve Giulio Michelini kifejti: az evangéliumok Tábor-hegyi jelenete elővételezi Jézus feltámadását, Krisztus megmutatta magát három tanítványának, olyannak, ahogyan majd megjelenik Feltámadottként. Látni engedte magát, ami ő volt rejtett és mély valóságában. A lelkigyakorlatok írója rámutat: Jézus feltámadása „még mondhat valamit nekem és a mai, a múltbelinél jobban megsebzett emberiségnek, de új, húsvéti képzelőerőre van szükség, ha a mai Egyház értelmes párbeszédet akar folytatni a modern világgal”. Meg kell kísérelni áthidalni az Újszövetség és a mai ember közötti szakadékot, és ehhez szükség van a kereszténység teremtő újraértelmezésére. Az egyik lehetséges út, hogy jobban tanulmányozzuk a Bibliát, ahogy Ferenc pápa buzdít minket az Evangelii gaudiumban, és egy külön vasárnap alapítására ösztönöz „a Szentírás terjesztésével, megismerésével és elmélyítésével”. A Szentatya vallja: kétségeink legyőzéséhez szükséges meghallgatnunk Isten Szavát, és megérteni, mit tanít nekünk. Ne tegyük a hitet elvont elméletté, ahol a kétségek megsokszorozódnak, éljük inkább hittel az életünket. „Próbáljuk meg gyakorolni a testvérek szolgálatában, különösen a legrászorultabbak felé. És akkor sok kétség megszűnik, mert érezzük Isten jelenlétét és az evangélium igazságát abban a szeretetben, amely érdemeink nélkül él bennünk, és megosztjuk másokkal.”

Utunk csak a szeretet útja lehet. Giulio atya ezzel összefüggésben emlékeztet rá: ha Gregor Samsának, Kafka féreggé változott novellahősének „ahelyett, hogy koszos szobájában, igazi sírban hagyták, valaki a segítségére sietett volna, és felfedezték volna emberségét, a borzalmas féreglétből visszatérhetett volna az emberi állapotba”.

Az Egyház legnagyobb kincse pedig Jézus Krisztusnak tanítványaihoz intézett ígérete, mennybemenetele előtt: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Ez azt is jelenti többek között, hogy

a Feltámadt Krisztus megvilágítja korlátainkat, melyeket lehetőséggé tud változtatni, ha nyitottak vagyunk rá.

A könyvet Kránitz Mihály fordította.

Szent István Társulat, 2021

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír