Gondolatait felkínálta vitára másoknak – Gárdonyi Máté egyháztörténész XVI. Benedekről

– Milyen események, tapasztalatok formálták az ifjú Joseph Ratzinger személyiségét? Ha végigtekintünk az életén, azonnal szembetűnik: ellentétben elődjével, Szent II. János Pál pápával, illetve utódjával, Ferenc pápával, ő már egészen fiatalon pap akart lenni.

– Így van. Jámbor katolikus családba született, hárman voltak testvérek, két fiú és egy lány. A bátyja, Georg is pap lett. Négy mozzanatot emelek ki a gyermek- és az ifjúkorából. Az egyik a bajor katolicizmus mint háttér. A másik a náci uralom, az, hogy miként viszonyult ehhez az a közeg, amelyben a gyermek és ifjú Joseph Ratzinger nevelkedett, felnőtt. A harmadik a teológiai érés időszaka – a freisingi főiskolán és a müncheni egyetemen tanult, doktorált. A negyedik pedig a liturgikus megújulási mozgalommal való kapcsolata.

– Vegyük sorra ezeket!

– A bajor vallásosság és kultúra, de úgy is mondhatjuk, hogy a dunai barokk vallási kultúra az, ami meghatározta a katolikus identitást a bajoroknál, Ausztriában és Magyarországon is. Ez nagyon fontos volt és maradt Benedek pápa számára.

A vallásosság párosul az esztétikum iránti fogékonysággal.

Gondolhatunk itt a zenére: bátyja, Georg egyházzenész lett, de maga is erősen vonzódott a zenéhez. Sajátos miliő jellemezte a helyet, ahonnan Joseph Ratzinger származott, vonzotta őt az a környezet. Még bíboros korában is gyakran visszatért a bajor bencés apátságokba; a liturgia, a táj, a művészetek összhangját találta meg itt.

– Hogyan hatott a nácizmus erre a vidékre, különös tekintettel arra, hogy Hitler politikai pályafutása a bajor fővárosból, Münchenből indult? 

– Az a délnémet, katolikus közeg, ahol Ratzinger nevelkedett, maga a család és a szűkebb környezete megpróbált távolságot tartani a nácizmustól. Ez nem nyílt ellenállásban mutatkozott meg, hanem abban, hogy nem lelkesedtek azért, amit Hitler uralma hozott a németeknek. Amikor kötelező lett belépni a Hitlerjugendbe, és részt venni a katonai szolgálatban, ez elől nem tért ki az ifjú Ratzinger sem. Hatvan évvel később, a pápává választása után ezt felemlegették neki olyanok, akik nem ismerik ezt a hátteret.

– Hogyan alakult a háború után Joseph Ratzinger sorsa?

– Megkezdte a teológiai tanulmányait. Hamar kitűnt a rendkívüli képességeivel, egészen fiatalon egyetemi oktató lett. Németországban akkor nagyon magas színvonalon folyt a teológiai képzés, és ez, valamint az érvekre épülő, akadémiai keretek között zajló vitakultúra vonzó volt számára. Ebben az időszakban elsősorban a patrisztikus teológiára irányult a figyelme, doktorátusát is Szent Ágostonból írta.

Egész életében foglalkozott az egyházatyákkal, a visszatérés a forráshoz számára elsősorban az egyházatyákhoz való visszatérést jelentette.

Pápaként a szerdai kihallgatásokon két éven keresztül katekéziseket tartott az egyházatyákról.

– Amint említette, a liturgikus megújulás ugyancsak fontos volt Joseph Ratzinger számára.

– Fiatal papként pozitívan ítélte meg azt a főleg Németországban zajló folyamatot, ami a régi, tridenti szertartás keretei között megpróbálta a híveket jobban bevonni a liturgiába, például magyarázatokkal. 1960-ban Münchenben rendezték meg a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, és utána megjelent egy könyv, amely értékelte, összegezte a tapasztalatokat. A fiatal Joseph Ratzinger, aki akkor bonni egyetemi tanár volt, azt emelte ki, hogy az eucharisztikus kongresszusokon sem a tömegdemonstrációkra kellene helyezni a hangsúlyt, hanem arra, hogy minél többen elmélyüljenek a liturgiában, annak szépségében, és táplálkozzanak belőle az életükben. Később A liturgia szelleme címmel írt is erről egy könyvet.

– Joseph Ratzingert többen teológiai csodagyereknek is nevezték, mivel alig harmincöt évesen aktív résztvevője volt a II. Vatikáni Zsinatnak.

– Igen, és sokaknak a zsinaton tűnt fel, hogy egy kiválóan érvelő, a patrisztikus és a középkori teológiát is magabiztosan értelmező ifjú teológussal állnak szemben, aki nyitott a vitákra és a párbeszédre, az imént említett akadémiai vitakultúra révén. Akkoriban még nem volt püspök. Josef Frings kölni bíboros érsek teológiai tanácsadójaként vett részt a zsinaton, aki igényelte, hogy Ratzinger és más teológusok, egyháztörténészek dolgozzanak ki számára előzetes munkaanyagokat, amelyeket aztán ő megosztott a német és a világegyház püspökeivel. Meglepetésként hatott, hogy ez a munkaanyag kritikával illette a zsinati határozattervezetek stílusát, nyelvezetét. Ma már tudjuk, hogy emögött Ratzinger szakvéleménye állt.

A legfőbb kritika az volt, hogy ezek a tervezetek a főbb teológiai tankönyvek stílusában íródtak, a skolasztikus filozófia nyelvezetében, s ehelyett a biblikus és patrisztikus forrásokra kell alapozni őket.

Joseph Ratzinger a híres jezsuita teológussal, Karl Rahnerrel együtt készítette el a német püspököknek azt a kritikai véleményt, ami a kinyilatkoztatás forrásairól szóló határozattervezetre vonatkozott. Ebből a kritikából nőtt ki a Dei Verbum zsinati konstitúció megalkotása. Ami pedig igazán ismertté tette Ratzingert, az az volt, hogy a zsinat minden ülésszaka után gyorsan megírt egy népszerűsítő, tájékoztató könyvet, ami elsősorban a papságnak és az érdeklődő laikusoknak szólt. Ez a zsinat teológusává avatta a nagyközönség szemében.

– Joseph Ratzingert egyházi körökben kezdetben progresszív teológusnak tartották. Milyen események hatására vált konzervatívvá?

– A zsinat után folytatódott az egyetemi karrierje, Bonnból Münsterbe került, majd 1966-ban meghívást kapott Tübingenbe. Itt erősebb volt a protestáns teológiai kar, de az egyetem vezetői fejleszteni akarták a katolikus teológiai kart is. Két, már akkor ismert és jelentős teológus, Hans Küng és Herbert Haag javasolták a meghívását. Három évig tanított Tübingenben. 1968-ban kitörtek a diáklázadások, amelyek közelről érintették. A Tübingeni Egyetemen egy alkalommal a lázongó diákok berontottak a terembe, megszakították Ratzinger óráját, és nem engedték, hogy folytassa az előadását. Ez sokkszerű élmény volt számára.

Ami igazán megdöbbentette, az az volt, hogy a vitakultúrát, amit ő megszokott, egyszer csak felváltja egy ilyen radikális magatartás, ami az Egyházba is beférkőzött.

Később tematizálja is ezt: hogyan lehet korszerűsíteni az Egyházat úgy, hogy nem engedünk a korszellemnek. Ami viszont pozitívum: még a diáklázadások előtt tartott egy előadássorozatot a hallgatóknak Bevezetés a keresztény hit világába címmel.

– Ez könyv alakban is megjelent.

– Igen, nagyon fontos munka, igazi könyvsiker lett. Analízist ad benne arról, hogy a kor embere hogyan viszonyul a hithez, és erre próbál keresztény választ adni. Klasszikus a kötet felépítése, az Apostoli hitvalláson megy végig. A magyarázatok biblikus és patrisztikus hátterűek, és beépíti a könyvbe a huszadik század filozófusainak reflexióit is. Nagyon érdekes, hogy magyarra először Márton Áron gyulafehérvári püspök fordította le. Kéziratban terjesztette, kispapok között.

– Joseph Ratzinger hogyan viszonyult a protestánsokhoz?

– Nyitott volt a párbeszédre, bíboros korában is. Martin Hengel biblikus professzorral annak 2009-ben bekövetkezett haláláig barátok voltak. Visszatérve 1968-hoz: kiderült, hogy Tübingen nem az a hely, ahol Ratzinger szívesen maradna. Elfogadta a Regensburgi Egyetem ajánlatát, ahol újonnan jött létre a teológiai kar. Nagyon érdekes, hogy 1970-ben aláírt egy memorandumot, amely a cölibátus kérdésével foglalkozott. Mérvadó teológusok felszólították a német püspököket, hogy indítsanak vitát a papi cölibátus kötelezettségéről. Ez azért meglepő, mert VI. Pál pápa a zsinat után lezártnak nyilvánította az erről szóló vitát a Sacerdotalis caelibatus című pápai rendelkezéssel. Ami viszont egyértelmű váltás Ratzingernél: a zsinat után az azon részt vevő teológusok rögtön elindították a Concilium című nemzetközi teológiai folyóiratot, ami hamar progresszívvá vált. 1972-ben pedig elindul a Communio című teológiai folyóirat is, amely szintén a zsinat eszméit terjesztette és mélyítette el, de nem progresszív, hanem mérsékelt szemlélettel. Ennek az egyik alapítója Joseph Ratzinger. Számára később, és pápaként is kulcskérdés, hogyan értelmezhetjük helyesen a II. Vatikáni Zsinatot. Kifejlesztett ezzel kapcsolatban egy tézist: nem az a helyes értelmezés, amit sokan képviseltek és képviselnek, hogy a zsinat szakadás a múlt, a jelen és a jövő között, valami végleg lezárult, és valami teljesen új kezdődött.

Ratzinger a kontinuitás hermeneutikáját vallotta, és úgy gondolta, a zsinat határozatait a teológiai fejlődés fényében kell értelmezni.

A zsinaton az atyák a biblikus, a patrisztikus, a középkori teológiára építettek, ezt kell alapnak tekinteni. A szélsőséges értelmezéseket nem lehet levezetni a II. Vatikáni Zsinat megnyilatkozásaiból. Ratzinger számára ez alapvetően fontos, pápaként is beszélt erről. Ilyen értelemben ő a zsinat örökségének őrzője volt, még emeritus pápaként is. Vallotta: a zsinat reformjait meg kell őrizni. Az Egyháznak szüksége van korszerűsítésre – ezt sosem tagadta –, viszont a korszellemnek nem szabad behódolni. Meg kell tartani a katolikus tanításnak azokat az elemeit, amelyek biztos alapot képviselnek, a hitben, a liturgiában, a morális kérdésekben és még a külsőségekben is. A hit alapjait nem igazíthatjuk az aktuális elvárásokhoz.

– XVI. Benedek pápa még bíboros korában nagyon sok könyvet írt, pápaként pedig több enciklikát. Kiemelnék közülük kettőt: A Názáreti Jézus című háromkötetes monográfiáját, valamint első enciklikáját, a Caritas in veritate kezdetűt. Az előbbi munkájában kiemeli, hogy a történeti Krisztus és a hit Krisztusa ugyanaz a személy. Mindkét művéből kiderül: XVI. Benedek nem volt szobatudós, nagyon világosan látta a világ igazságtalanságait, és nyomatékosan figyelmeztetett a szegényekkel, a perifériára sodródott emberekkel való törődésre, irgalomra, szolidaritásra.

– A Názáreti Jézus sok szempontból meglepő mű. Már pápaként fejezte be, de fontosnak tartotta tisztázni: nem pápai tekintéllyel adja ki, még a katolikusoktól sem várja el, hogy úgy értékeljék: minden, ami le van írva benne, az a pápai tévedhetetlenség bizonyítéka, a Tanítóhivatal megnyilatkozása. Ez tipikus értelmiségi attitűd, ami egyházfőként is jellemző maradt Joseph Ratzingerre.

A saját gondolatait felkínálja másoknak, hogy akár vitassák is meg azokat. A pápák korábban nem tettek ilyet.

Figyelemreméltó az is, hogy a könyvében nem csupán katolikus teológusokra hivatkozik pozitív értelemben, hanem az előbb említett Martin Hengel protestáns biblikus professzorra vagy Jacob Neusner amerikai rabbira is.

A Caritas in veritate enciklikát illetően ismét előkerül a családi háttér: Benedek pápa nagyapjának Georg nevű testvére bajor katolikus pap volt és politikus; nagyon erős szociális érzékenység jellemezte, egyik megalapítója volt a német szociálkatolicizmusnak. A korábban már említett, 1960-as müncheni Eucharisztikus Világkongresszus után kiadott könyvecskében az ifjú Ratzinger megfogalmazta, hogy nagyobb teret kell adni az Eucharisztia-tisztelet karitatív forrásainak.

Az Oltáriszentség lényegéből következik a szegényekhez való odafordulás. 

– Szent V. Celesztin 1294-es lemondása óta XVI. Benedek volt az első, aki lemondott pápai tisztségéről. Rengeteg találgatás jelent meg ezzel kapcsolatban. Ön hogyan vélekedik erről?

– Nehéz elhinni, hogy csupán egészségügyi problémák vezettek volna a lemondásához. Felmerült, hogy a pápa körül elfogyott a levegő. Ám azóta eltelt csaknem tíz év, és

az emeritus pápának lett volna lehetősége arra, hogy kényszerítő körülményekről beszéljen, de semmi ilyesmiről nem ejtett szót.

El kell fogadnunk, hogy a döntését maga hozta meg, a maga akaratából. Több mint harminc évet töltött a Vatikánban. Elképzelhető, hogy nem tudta kezelni munkatársai illojalitását. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a Hittani Kongregáció prefektusaként végigkísérte II. János Pál pontifikátusát, és közelről láthatta szenvedéseit. Lehetséges, hogy nem szerette volna, ha a hívek ismét egy egyre rosszabb állapotban lévő pápát látnak, és azt sem, hogy az emberek találgassanak, ki vagy kik irányítanak a háttérben.

– Egyháztörténészként hogyan értékeli XVI. Benedek nyolc éven át tartó pontifikátusát?

– Mindvégig megmaradt értelmiséginek, teológusnak. Bensőséges vallásosság jellemezte, ami visszavezethető a gyermekkorára. Ragaszkodott a II. Vatikáni Zsinat örökségéhez, de egyértelműen elutasította a szélsőségeket.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita (archív) 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 15-i számában jelent meg.