Gondolkodásra nyitott ember volt – Ekler Andrea a 125 éve született Németh Lászlóról

– Mikor találkozott először Németh László nevével, munkásságával? Azonnal megérintette a lelkét, vagy ez egy hosszabb folyamat eredménye volt?

– A szüleimnek köszönhetően könyvek között nőttem fel, így gimnazistaként már a művészet, elsősorban az irodalom, a színház- és filmművészet bűvkörében éltem. Olvastam Németh László drámáit, szépirodalmi alkotásait is. Különleges stílusa mellett a saját út, a fejlődés, a minőség, a „szolgálat” lehetőségének kérdései vonzottak az írásaiban. Később mesterem, Görömbei András professzor úr keltette fel a figyelmemet Németh László tanulmányai, esszéi iránt.

Magával ragadott Németh László lenyűgöző műveltsége, metaforikus nyelvezete, nyitottsága, a nemzeti és emberi sorskérdések iránti elkötelezettsége, igénye a jóra, jobbra törekvésre.

– Németh László hatalmas életművét egy csodálatos katedrálishoz hasonlíthatjuk. Írt regényeket, drámákat, elbeszéléseket, verseket, társadalmi és irodalmi témájú műveket. Ön eddig hat kötetben gyűjtötte össze Németh Lászlónak a magyar és a világirodalommal foglalkozó kritikáit, esszéit, tanulmányait. Hogyan fogalmazódott meg Önben ez az ötlet?

– Mint említettem, Görömbei András professzor úr ébresztett bennem érdeklődést Németh László tanulmányai, esszéi iránt. Ezek mellett aztán számos kritika, színikritika is a látókörömbe került. Gimnazistaként nem tudtam letenni Szerb Antal és Babits Mihály irodalomtörténeteit. Arra gondoltam, hogy a

Németh László írásaiból összeálló szubjektív, rendhagyó irodalomtörténetnek is helye lehetne a könyvespolcokon az előbbiek és az azóta napvilágot látott irodalomtörténeti munkák mellett.

Noha a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó életműkiadásában megjelentek Németh László irodalmi tárgyú írásait egybegyűjtő kötetek – például az Európai utas, Az én katedrám vagy a Két nemzedék –, feltűnt, hogy ezek számos írást nem tartalmaznak. Felvetettem ezt Görömbei Andrásnak, aki meghívott a Németh László Társaság ülésére, s itt az a megtiszteltetés ért, hogy találkozhattam Németh László lányaival és a Németh-életművet kutató irodalomtörténészekkel. Beszélgettünk a kiadás lehetőségeiről is, és támogató közegre találtam. Oláh János, a Magyar Napló Kiadó akkori vezetője felkarolta a kezdeményezést. Úgy vélte, hogy a kötetek az oktatás terén is hasznosak lehetnek, különös tekintettel Németh László rendkívül sikeres tanári gyakorlatára. A gyűjtemények ugyanakkor a kutatók számára is izgalmasnak bizonyultak. A tanulmányok, esszék, kritikák sorából kirajzolódik Németh László esztétikai látásmódja, irodalomszemlélete, olyan alkotástechnikai, alkotáslélektani momentumok, amelyek gazdagíthatják az értelmezési lehetőségeket. Számos verstani, műfajelméleti, fordítástechnikai munkája, irodalmi, filozófiai tendenciákat, világirodalmi hatásokat, magyar és külföldi elméleti írásokat vizsgáló műve elméleti szempontból is eredménnyel kutatható. Tudományos, vallomásos jellegük mellett ezek az alkotások azért is figyelemre méltóak, mert tükröt tartanak kora szellemi vonulatai elé. A nemzetközi irodalmi tendenciákat kutatva Németh László olyan szerzőkre hívta fel a korabeli magyar olvasók figyelmét, mint például Marcel Proust vagy Virginia Woolf. A kötetekben található írások ugyanakkor a mindenkori olvasó számára is különleges utazást jelenthetnek.

– Tanulmányok Szenczi Molnár Albertről, Balassiról, Berzsenyiről, Petőfiről, Aranyról, Adyról, Móriczról, esszék az ókori görög drámákról, a színházról, Shakespeare-ről, Brechtről, Dürrenmattról, továbbá Tolsztojról, Paul Claudelről, André Gide-ről, Proustról, Frans Eemil Sillanpääról, vég nélkül sorolhatnám. Mi volt Németh László vezérlőelve, mi alapján választott ki írókat, műveket?

– Németh László, noha enciklopédista hajlama felkeltette benne ezt az igényt, mégsem írt irodalomtörténetet. A Szophoklész című tanulmányában világosan kifejti, hogy bár vágyakozna egy irodalomtörténet megalkotására, belátja, hogy ez teljesíthetetlen vállalkozás volna. Kifejti, hogy az olvasmányokat, jegyzeteket gyűjtve egyes szerzők, témák anyaga hatalmasra duzzad, másoké háttérbe szorul. Tapasztalatai alapján ráébredt arra, hogy nem lehet arányos, mindent tartalmazó irodalomtörténetet írni; hiába a gondosan megválasztott rendszerező elv, a gyűjtemény óhatatlanul hiányos, aránytalan marad. Irodalmi témájú munkáinak gyűjteményes kötetei azonban szubjektív irodalomtörténetté állnak össze. Képet mutatnak arról, hogy egy lenyűgöző műveltségű, több mint harminc nyelven olvasó lángelme hogyan látott irodalmi kérdéseket, alkotókat.

Németh László mindent olvasott, ami elé került. Fotografikus memóriájának köszönhetően gyorsan tanult nyelveket az olvasáshoz szükséges szinten. Azok a jegyzetfüzetei, amelyek a háborúban nem semmisültek meg, tanúskodnak erről, szószedetekkel, összefoglalókkal, vázlatokkal.

Komplex gondolkodása arra inspirálta, hogy a magyar és a világirodalomban egyaránt összefüggéseket kutasson, összekapcsolja az egyedit a nagyobb tendenciákkal, vizsgálja a változások lehetőségeit, megvalósulási formáit.

A görögségről és a kortárs nemzetközi irodalomról írt tanulmányai, esszéi még bírálói szerint is mind a mai napig megállják a helyüket. Verstani, fordításelméleti írásai benne lehetnének az egyetemi tanszékek által kiadott szakirodalmakban. Önvizsgálatra sarkallhat, hogy Amerikában neves egyetemeken szerepelnek ezek, Magyarországon nem.

– Németh László tanulmányait elolvasva úgy érzem, mindenfajta előítélet nélkül ír a különböző lelkületű és szellemiségű írókról, költőkről. Egyvalamit tart szem előtt: az értéket, amit létrehoznak. Petőfit például „feltörő vulkán”-nak nevezi, Adyt „cikázó varázsvessző”-nek, s amint írja: „Mindkettő bámulnivaló érték.” Ön így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „Szerzői szerepértelmezésében morál és esztétikum egységét vallja, ez azonban nem jelenti azt, hogy személyes kánonjából kizárná azon szerzőket, akik másként gondolkodnak.”

– Egy mindent olvasó ember, aki a magyar szellemi élet organizátora akar lenni, nem lehet kirekesztő. Németh László nem is volt az. Gondolkodó, nyitott embernek bizonyult mindig. Ha egy-egy alkotás nem is nyerte el a tetszését, attól még ugyanolyan alapossággal olvasta, kutatta, értelmezte. Egy önmagával szemben maximalista ember magasra teszi a mércét másokkal szemben is.

Németh László azonban sohasem állította, hogy az ő véleménye az egyedül meghatározó. Ha valaki, ő igazán hitt a szellem szabadságában,

éppen ezért alapította egyszemélyes folyóiratát, a Tanut, amely képletesen is a Napkelet és a Nyugat között foglalt helyet. Erre utal az is, hogy szubjektív irodalomszemléletében egy-egy neki kevéssé tetsző mű nem jelentette a szerző negatív megítélését. Csak néhány példát kiemelve: Petőfi-, Móricz- és Tamási-képe is dinamikusan változott.

– Csoóri Sándor lángelmének nevezi Németh Lászlót, a tanulmányírás Adyjának. Görömbei András pedig azt emeli ki, hogy minden elolvasott művel módosult Németh irodalomszemlélete. Ön hogyan látja ezt?

– Két nagyszerű embert említett, akiknek a talentum, a szorgalom és az emberség mellett az alázat is a jellemzőjük. Az alázat nem megalázkodás; nem alázkodtak meg soha, sőt, alkotásaikkal, munkájukkal lázadók voltak, pedig embert próbáló időben éltek. A tanuláshoz azonban szükséges az alázat. El kell ismerni, hogy mindenkitől tanulni lehet valamit. Egy zsenitől kiváltképpen. Németh László alkotásai rendkívül inspirálóak. Lenyűgöző a műveltsége, emellett pedig gondolkodásra készteti az olvasót, és vitára is persze. A minőség igényére, a szabad értelmiségi létre, nyitottságra, kíváncsiságra, a személyes és egyetemes sorskérdések iránti felelős gondolkodásra ösztönöz. A személyes út és a szűkebb vagy tágabb közösség (a család, a nemzet, az emberiség) kapcsolatának, feladatainak, szabadságának összefüggéseire is ráirányítja a figyelmet. Látásmódjának, értelmezéseinek tág szempontrendszere valóban gazdagítja az irodalomszemléletet, de tágabb értelemben a világszemléletet is. Nem didaktikus módon arra is tanít, hogy ha kirekesztően gondolkodunk, azzal tudástól és esztétikai élményektől fosztjuk meg magunkat, s ezáltal másokat is. A gondolkodás szabadsága a művészet, a tudomány szabadsága is. Nincsenek határai. Ha a művészet, a tudomány nem szabad, az sokat elárul egy-egy társadalomról, a világról.

– Németh László az olvasóvá nevelést alkotói feladatnak tartotta. Kifogásolta, ha az olvasót együgyűnek nézve a lektorok egyszerűsítettek, magyaráztak kifejezéseket, gondolatokat, megcsonkítva ezáltal a műveket. Sajnos az utóbbi időben is vannak erre kísérletek, egyes irodalmárok „zanzásítanak” könyveket, mondván: a fiataloknak ma már nincs türelmük elmélyedni a remekművekben. Hogyan vélekedik erről?

– Németh László elképzelésével értek egyet: a kínálatnak kellene meghatároznia a keresletet, nem pedig fordítva. Ez a nehezebb út, dolgozni kell érte. Tapasztalatból tudom, hogy megszerethető a „kötelező irodalom”, hogy a fiatalok nyitottak lehetnek egy nehezebben értelmezhető műre is. Nem értek egyet azzal, hogy a könnyebb befogadhatóság érdekében lejjebb kell vinni a szintet. Nem véletlen, hogy már Németh László is tanulmányozta az alternatív pedagógiai módszereket, ismerte a kortárs elméleteket, kísérleteket. Nemcsak lányai nevelésében, hanem az osztályában és elméleti szinten is foglalkozott a tanítási módszerek megújításával. Nem rövidebb órákra, összefoglalókra, rontott nyelvezetű, irodalomnak minősített írásokra van szükség. A nehezen értelmezhető szavak közös feltérképezésével, értelmező órák beiktatásával megszerettethető a fiatalokkal az olvasás. Gondoljuk csak el: nem ugyanezt tesszük-e, amikor az újszülöttet a nyelvre tanítjuk? Aki autót szeretne vezetni, annak is meg kell tanulnia a közlekedési szabályokat. Tanulni persze sokféleképpen lehet. A fiatalok figyelmét szétszórja a villámgyorsan, hatalmas mennyiségben fogyasztott információ. Nehéz ezzel szemben egy elmélyültebb világ felé vezetni őket, de egyáltalán nem lehetetlen.

Németh László szerint „az igazi olvasó” az alkotó társa a gondolkodásban. Együtt keresnek választ a maguk és a világ kérdéseire. A fiatalok pedig tele vannak kérdésekkel.

– Németh László egyik leghíresebb műve A minőség forradalma című tanulmány, amely 1940-ben jelent meg. Alapgondolata: a magyarság szellemi megújítása érdekében a sekélyesség elleni küzdelemre és egy új, minőségre törekvő értelmiségi rétegre van szükség. Valóra válhat ez az álma, különösen ma, az influnszerek korában? Ma már sok ember, főként fiatal számára az ő szavuk Isten szava.

– Sokat gondolkodtam azon, hogy mit tenne ma Németh László. A rádió feladatain, a televízió lehetőségein elmélkedve kiváló ötletekkel állt elő, amelyek közül sokat meg is valósítottak, több évtizeddel a halála után is. Ma feltehetően keresné a fiatalok által kedvelt fórumok adta lehetőségeket. Bizonyosan nem adná fel a küzdelmet. Úgy vélem, a helyzet nem reménytelen. Csak aki zajos, az jobban hallatszik. Az erőszakos „ízlésformálás” csupán látszólag könnyebb út, igazából azonban becsapás. Ma gyakran azt harsogják, hogy minden elérhető tanulás, munka nélkül, hogy minden jár. Ami „jár”, az azonban csak a tárgyiasult világot érinti, virtuális elismertséget vagy inkább csak ismertséget. Az éppen aktuális fórumok segítő célok érdekében is megragadhatók, ami az adakozás jó érzését, a szeretet, a tanulás vagy a jól elvégzett munka örömét nyújthatja. Orvosok állítása szerint soha nem volt még ilyen magas a pszichés problémákkal küzdő fiatalok aránya. Gondjaik oka nagyobbrészt a szeretetlenség, az üresség, gyökértelenség, céltalanság, csalódottság, hiszen a rájuk ömlő „neked minden jár”-ral szemben a többség nem kap meg rögtön mindent. Ahogy elődeink sem kaptak meg mindent csak úgy. És sajnos a befektetett munka sem jelenti azt, hogy annak fejében az ember bármit megkaphat. Éppen a célok a megtévesztőek. Hiszen nem csupán anyagi minőség létezik. A mélyszegénységet természetesen fel kell számolni, nem szabad hagyni, hogy emberek éhezzenek, nem erre gondolok. De a művészet, a tudomány éppen egy másik szférában jelent menekvési lehetőséget, adhat sikerélményt, válaszokat, ideákat. Németh László egy osztálytársadalomban is az alulra szorult rétegek oktatásában látta a felemelkedés lehetőségét. Osztálytársadalom már nincs, azonban rendkívül tagozódott társadalmakban élünk világszerte, akár az anyagi, akár a szellemi, kulturális lehetőségekre gondolunk. A tanárokat, az oktatást, a kultúrát, a tudományt kell támogatni, hogy mindenki hozzájuthasson a szellemi táplálékhoz is, s ezáltal „versenyképessé” váljon, esélye legyen javítani a sorsán, ha szeretne. A tananyag lebutítása, az óraszámok csökkentése visszafejlődést jelent, az esély elvesztését. A tehetségek felkarolása, a segítségre szorulók támogatása, fejlesztése elengedhetetlen. Jó tanárokat kellene képezni, és nagyon jó fizetéseket adni nekik a szakképzéstől a különböző tudományokon át az iskolarendszer minden szintjén.

Egyetértek Németh Lászlóval: amelyik társadalom nem helyezi középpontba az oktatás, a kultúra és az egészségügy kérdését, az halálra van ítélve.

–  Németh László már fiatalon, a Tanu című egyszemélyes folyóiratában közölte, hogy a magyar szellemi élet organizátora akar lenni. Szépítés nélkül rámutatott a társadalmi és morális problémákra, s élethivatásának tekintette, hogy elősegítse a különböző társadalmi rétegek szellemi, kulturális fejlődését. A hivatalos irodalmi kánon ezt ma idejétmúlt írói magatartásnak tekinti. Mi a véleménye erről? Akárcsak Németh László, Ön is hisz abban, hogy a jófajta irodalom önismeretre is tanít?

– A társadalom sosem volt egységes, ám úgy látom, most ijesztő módon szakad sokfelé, és kölcsönösen nem halljuk egymás hangját. A közösségért aggódó értelmiségi léthez már-már tradicionálisan hozzátartozott a válságtudat. A rendszerváltozás után, a fogyasztói, jóléti társadalomban nem új keletű morális, kulturális válságról beszélni.

A kultúra válsága társadalmi problémákra utal, jelenleg ez nem magyar, még csak nem is európai, hanem globális probléma.

Az egyéni és a közösségi identitás alapja a kultúra, a nyelv. Ha ezek veszélyeztetettek, maga az emberi lét válik kérdésessé. Aki ismeri a saját kultúráját, akinek van identitása, az könnyebben fogad el bármilyen más kultúrát, identitást, sokkal nyitottabb, mert a magáéban biztos, nem kell féltenie azt. Természetesen kivételt jelent ez alól bármilyen vallási, politikai, nemzeti, nemzetiségi fanatizmus, ami eleve kirekesztő, befogadásra alkalmatlan, mert erőszakon, diktatórikus berendezkedésen, előírásokon alapul. Örök igazság: a szabadságunk addig terjed, amíg nem sértjük azzal mások szabadságát. Ez nem könnyű, de nem is lenne nehéz. Figyelmet, gondolkodást igényel. Ez is tanulási folyamat. Hazánkat tekintve első lépésként Németh László egyik írásának címét lenne érdemes megfontolnunk, megfogadnunk: Magyarok, kibékülni! Persze tágítani szükséges a kört: emberek, kibékülni, megbékélni! Ez sajnos idea, tudom. Ám ha feladjuk ezt az igényt, ha elmulasztjuk a cselekvést, ha nem fogjuk fel a jeleket, azzal felszámoljuk önmagunkat.

Ezért ma mindennél fontosabb a cselekvő szerepvállalás. Mindenki a maga módján tehet lépéseket, ki-ki a maga szakmájában, foglalkozásában, tudományterületén, művészetében, hivatásában. Fontosnak tartom a személyes találkozásokat, a fiatalok közvetlen megszólítását. Felemelő, további munkához erőt adó tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. A hagyomány állandóan változó tartalommal bír, folyamatosan bővül, dinamikusan változik. Megőrzésének, átadásának módját is tanítani kell, elsősorban személyes példával. Az irodalom ebben is segít: ősökkel, hősökkel, mintákkal, amelyeket követni vagy éppen vitatni lehet, a saját és más kultúrák, emberi létkérdésekre adott lehetséges válaszok megismertetésével.

– Szomorú, de azt kell mondanom: Németh László ma nincs benne az irodalmi köztudatban. Lát esélyt arra, hogy ez megváltozzon, és megint elfoglalja a helyét irodalmunk legnagyobbjai között?

– Mint minden területen, a kultúrában is fontos lenne az esélyegyenlőség. Rendkívül gazdagok vagyunk a kultúránkat, benne irodalmunkat tekintve is. Az oktatás, a színházi előadások, a megjelenések terén egyaránt biztosítani kellene az irodalom sok-sok színének megmutatását. Ha az oktatásban nem kerülnek elő Németh László alkotásai, ha a színházak műsorán nem szerepelnek a darabjai, ha nem lehet hozzáférni a műveihez és nincsenek fórumok, ahol róla és az alkotásairól beszélni, írni lehet, akkor az életműve nem jut el a potenciális olvasóhoz, nézőhöz, kutatóhoz. Ez sem az ő, sem mások esetében nem helyes. Nem más ez, mint látszólagos szabadságba burkolt meghatározása a kánonnak, nyilvánvaló kirekesztése az irodalom egy részének.

Így aztán

bárki, aki hozzájárulhat ahhoz, hogy akár egy olvasóval több legyen, aki tehet azért, hogy valamilyen értéket megőrizzen, továbbörökítsen, hogy másoknak örömet szerezzen, az voltaképpen maga kap ajándékot.

Úgy gondolom, egy kritikusnak feladata, hogy az éppen aktuális kánonban – vagy inkább párhuzamosan létező kánonokban – helyet találjon azoknak a szerzőknek és műveknek, akiket, amelyeket jelentősnek tart. A mi felelősségünk, hogy az olvasónak egyáltalán lehetősége legyen választani. Például hogy Németh László vagy Tamási Áron művei így vagy úgy szem előtt legyenek. Ezért fontosak a rendhagyó irodalomórák, a pályázatok, versenyek, színházi előadások, amelyek alkalmával fiatalokkal találkozhatunk és beszélgethetünk.

A mi felelősségünk, hogy Németh László – Hamvas Béla kapcsán megfogalmazott – gondolatát idézve a kultúra egy „emberközösségben kihajtó világlélek” lesz-e, vagy csupán „szellemi javak cserebazárja”.

Fotó: Lambert Attila; Fortepan/Fodor András örökösei

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.