Görföl Tibor: Határtalan élet – Szent II. János Pál és Hans Urs von Balthasar az eucharisztiáról

„A keresztények nem úgy távoznak a szentmiséről, mintha a Feltámadottal találkoztak volna, hanem mintha temetésen vettek volna részt” – jegyezte fel naplójába első pápai lelkigyakorlatán, 1979 márciusában II. János Pál. Az eucharisztiától azonban nem csupán azt várta, hogy erkölcsi tartást alakít ki vagy lelkesültséget szít a keresztényekben, s nemcsak azt remélte, hogy felrázza őket temetési hangulatukból. Második apostoli buzdítását nyomban az eucharisztiának szentelte (Dominicae cenae), és utolsó enciklikájának is az eucharisztia volt a tárgya (Ecclesia de eucharistia). A két írás között eltelt évtizedekben az emberiség nyomorúságainak és problémáinak belső terében élt, mondta róla Jean-Marie Lustiger bíboros, folyamatosan figyelt a világ eseményeire, belsőleg átélte a nagyszabású történelmi átalakulásokat, s úgy igyekezett választ adni mindarra, amit látott, hogy közben egyre mélyebben kívánta megismerni és megérteni Krisztust.

A nagy pápa annak tanúja, hogy az eucharisztikus látás mindig újat és váratlant tud felfedezni, s nem szűnő érdeklődéssel fordul az élet valósága felé, mert a szentségben megnyilvánuló határtalan élet felől érkezik.

II. János Pál számos irányban kitágította az eucharisztia jelentőségének határait, számos olyan valósággal hozta összefüggésbe, amely talán hidegen hagyja azokat, akiknek nincs eucharisztikus látásuk: a történelemmel, a világmindenséggel és főként a másik emberrel. De ezek a kapcsolatok csak azért voltak igazán fontosak számára, mert tudta, hogy az eucharisztia mindenekelőtt Isten „belső” ügye: mielőtt bármi más lenne és bármilyen más célt szolgálna, legelőször is a Fiú Atyának adott ajándéka, Isten belső valóságában lejátszódó esemény. A lengyel pápa nem szűnő szenvedéllyel valóban Jézus Krisztust akarta megismerni, s ezért folyamatosan Isten belső életéből, a Szentháromság belső kapcsolatrendszeréből indult ki, hiszen Krisztus nem helyezhető el máshol. Amit az eucharisztiáról mond, végső soron csak annak szemében lehet érdekes, akiben megvan valami ebből a csillapíthatatlan érdeklődésből. Milyen kár, hogy nem mindannyiunk számára ez a legelső!

Az eucharisztikus látás azonban nem lenne igazi tekintet, ha nem vetülne ki a világ teljes kiterjedésére. 2003 áprilisában, amikor megjelent az Ecclesia de eucharistia, már egy idős és beteg ember készített rövid számvetést az utolsó vacsora, a kereszt és a feltámadás eseménysoráról, és nagyon jellemző, hogy siet kiemelni:

az eucharisztikus jelenlét érzékennyé tesz minket Krisztus jelenlétének más formáira. Sokféle formában és sokféle módon van jelen ugyanis körülöttünk, s látásunk tisztaságának kérdése, hogy hol ismerjük fel.

Nem ő volt az első, aki idézte az eucharisztiában és a szegényekben jelen lévő Krisztus belső kapcsolatáról beszélő Aranyszájú Szent Jánost, de ő is nagyon szerette a konstantinápolyi püspök Máté evangéliumáról mondott egyik beszédének következő szakaszát: „Meg akarod tisztelni Krisztus testét? Ne menj el mellette, ha ruhátlanul látod. Ne itt a templomban tiszteld meg őt selymekkel, hogy azután kívül, ahol ruhátlanul fázik, elmenj mellette. Aki ezt mondta: »Ez az én testem«, ugyanaz, aki azt is mondta, »éheztem és nem adtatok ennem«, és »amit egynek a legkisebb testvéreim közül tettetek, nekem tettétek«. Mire jó, hogy az eucharisztikus asztalon arany kelyheket halmozunk, s közben ő éhen hal? Kezdd el megetetni őt, az éhezőt, s ha marad valamid, ékesítheted az oltárokat is.”

Már 1980-ban, a Dominicae cenae lapjain is arra figyelmeztetett, hogy csak akkor hiteles az eucharisztia iránt tanúsított tiszteletünk, ha egyre mélyebben felismerjük a másik ember, minden ember méltóságát, és lesz szemünk észrevenni, milyen sokféle igazságtalanság uralkodik a világban. Mintha pápasága elején nyomban arra intett volna minket Karol Wojtyła: fontos számotokra az eucharisztia? Majd kiderül abból, mennyi igazságtalanságra figyeltek fel magatok körül!

Szinte napra pontosan két évvel az Ecclesia de eucharistia megjelenése után II. János Pál még visszatért a kórházból a Vatikánba, hogy „Szent Péternél” haljon meg. 2005. április 2-án este hét órakor titkára néhány más lengyel püspökkel és pappal misét kezdett celebrálni betegágyának közelében. Az evangéliumban a feltámadt Krisztus köszöntötte tanítványait („béke veletek”), és Stanisław Dziwisznek még sikerült a haldokló pápa ajkai közé helyeznie Krisztus néhány vércseppjét, mielőtt fél tíz után hét perccel megállt volna a szíve. Egész élete összesűrűsödött ebben a néhány pillanatban. A megelőző évtizedekben az eucharisztiával kapcsolatban is rendszeresen hangsúlyozta, mennyi mindent sűrít magába. Először is az Egyház egész valóságát, hiszen Krisztus teste, amely az oltáron szemlélhető, nem függetleníthető Krisztusnak attól a testétől, amelyet a hívő emberek alkotnak. A saját titkotokat látjátok, ha az oltárra néztek, igyekezett már Szent Ágoston is felrázni korának észak-afrikai keresztényeit, és e szempontból kiváló tanítványra lelt a lengyel pápában.

Az eucharisztia látszólag apró valósága ezen túlmenően az egész történelmet is magába fogadja. Az anyagvilág létrejöttétől az ember színre lépésén át a történelem középpontjáig és végéig az egész folyamatot összesűrítve megjeleníti. Ez az egészen különleges „befogadóképesség” még a halálra készülő egyházfőt is lenyűgözte, ahogyan az is szüntelen ámulásra késztette, hogy az eucharisztiának ily módon kozmikus dimenziója van. „Igen, kozmikus jellege van!” – kiáltott fel II. János Pál még nyolcvanhárom éves korában is, annak tudatában, hogy a kereszt eseménye, amelyet a szentség jelenvalóvá tesz, nemcsak az emberiségre, de az egész teremtett mindenségre is hatással van, s Jézus megdicsőült embersége, amelyet a hívő ember a szentségben magához vesz, az anyag végső sorsára, megdicsőült állapotára mutat, anélkül persze, hogy az anyagvilág átformálódna Jézus emberi anyagiságává.

Az eucharisztia kozmikus funkciójának kiemelése egyrészt az egyházatyák ősi hagyományához kapcsolódik. Szent Irenaeus bámulatos megfogalmazása szerint például a megtestesült Ige az egész teremtésbe bele volt feszítve (in universa conditione infixus), hogy mindent összefogjon önmagába. Másrészt ahhoz a keleti, ortodox gondolkodásmódhoz is kapcsolódni tud, amely annyira fontos volt a szláv pápának. Az ortodox teológusok sokszor beszélnek arról, hogy a liturgián nem egyszerűen „közönséges” kenyér kerül a szent tányérra, a diszkoszra, hanem az egész teremtett valóság jelen van rajta, a talán legismertebb mai ortodox gondolkodónak számító Joannisz Ziziúlasz pedig azt hangsúlyozza, hogy az eucharisztiára egybegyűlő közösségnél jobban senki sem fogadhatja el, akarhatja és nyilváníthatja jónak az anyagi világmindenséget, pontosan azért, mert úgy őrzi meg és úgy szereti, hogy száműz belőle mindent, ami rossz és bűnös.

Nemcsak mi vesszük azonban magunkhoz Krisztust, megdicsőült emberségét és határtalan isteni életét, hanem ő is magához vesz minket,

mondta élete vége felé II. János Pál. Ezen a ponton kiderül, hogy bármennyire egyedülálló és páratlan is az eucharisztia, elválaszthatatlan tőle, hogy helyet ad másoknak, befogad másokat, teret ad mindannyiunknak és Krisztus sorsának részeseivé tesz minket. A nagycsütörtöki vacsora eleve azért közösségben történt, mert előtte álló útjára Jézus társul magával akarta vinni övéit. Ezt már Hans Urs von Balthasar, a nagy teológus mondja, aki különösen nagy tisztelője volt a lengyel pápának, s a tisztelet annyira kölcsönös volt, hogy a pápa bíborossá is kinevezte a svájci tudóst. Azt a történelemmel, az anyagvilággal és minden egyes emberrel vállalt közösséget, amelyet az eucharisztia elénk tár, valószínűleg senki sem mutatta be részletesebben, mint Balthasar, akinek életműve számos meglepő ponton közvetlenül érintkezik II. János Pál tanításával, és forrásul szolgált számára.

Balthasart különösen foglalkoztatta, milyen következményekkel jár az, hogy Jézus a saját életét adja át az eucharisztiában. Az eucharisztia létrehozásában új élet, jézusi vonásokkal rendelkező élet vette birtokba az anyagot, a kenyér és a bor valóságát, olyannyira, hogy annak új lényegévé is vált.

Az új élet, a jézusi élet eucharisztikus átadása pedig arra figyelmeztet, hogy a jézusi élet csak átalakulás árán fogadható be.

Ahogyan az anyagvilágnak egykor majd át kell alakulnia ahhoz, hogy valóban Isten lehessen minden mindenben, magától a hívő embertől is átalakulást kíván, ha ténylegesen be akarja fogadni Jézus életét. Aki nem akar változni és átalakulni, annak adja jelét, hogy semmit nem értett meg a Jézus által kínált életből.

Az eucharisztiáról szóló klasszikus szövegekben többször felbukkan az a gondolat, hogy az eucharisztia egyszerre forrása és célpontja az emberi átalakulásnak: táplálja a folyamatot, ugyanakkor önmagához kívánja eljuttatni. „Ereje legyőzi gyengeségünket, s átalakít minket önmagához, ezért pedig gyengeségünk átformálódik isteni erejébe; így erősek leszünk, nem fogunk elpusztulni, mert megerősít minket az örökkévalóságra”, mondja az oltáriszentségről szóló nagyszabású értekezésében Nagy Szent Albert, és az egyházatyák között olyanok is vannak (például Nüsszai Gergely), akik szerint még az ember testi mivolta is átalakul valamiképpen az Úr testének és vérének vételétől. Hans Urs von Balthasar ehhez az átalakulást sürgető gondolati hagyományhoz illeszkedik, s főként azt próbálja megvilágítani, mi történik, amikor a határtalan isteni élet behatol a határolt emberi valóságba. „Azért lehet életadó”, hangsúlyozza, mert az eucharisztia révén „immár tökéletesen be tud hatolni a lényünkbe, át tud hatni minket, s határainkat be tudja vonni saját határtalanságába”. Mit jelent ez kézzelfoghatóan?

Először is azt, hogy Isten szereti teremtményei határait. Az eucharisztia maga is határolt, konkrét, véges jelenség, amely határtalan életet rejt magában. Ezért nyugodtan kijelenthető, hogy ennek fényében

Isten nem a határok lebontását és a határtalanságba olvadó önmegsemmisítést vár az embertől, hanem azt, hogy határolt létébe fogadja be a határtalan isteni életet.

Megmaradnak a formák, megmaradnak a keretek ott, ahol valóban jelen van Isten, de mérhetetlen életet őriznek magukban.

A második fontos következmény, hogy mivel a határtalant befogadó eucharisztikus határoltság nem elpusztítja, hanem minden remélhetőn túlnyúlóan beteljesíti az emberi végességet, ezért az emberi szeretet véges formáit is igazolja és elfogadhatóvá teszi. Különösképpen igaz ez a házasságra, amely eleve az ember iránti krisztusi szeretet képmása, de éppúgy a barátságra, a rokonszenv minden formájára és a másokat szolgáló cselekvés valamennyi alakjára. E ponton is a teremtményei határait szerető és határoltságát határtalan szeretettel betölteni kívánó Isten megnyugtató és felszabadító képe tárul elénk.

A harmadik következmény az emberi átalakulás közösségi természetével függ össze. „Az eucharisztiában Isten minden egyénnek csak annyiban adja át magát, amennyiben az ember a többi ember közé sorolja magát, mivel az eucharisztikus Úr mindenkiért van” – rendkívül súlyos megállapítás ez a svájci teológus részéről. Az eucharisztia kiiktathatatlan közösségi természete (még az egyedül ünnepelt eucharisztia sem az emberiség egészétől független cselekmény) arra figyelmeztet, hogy az egyéni átalakulás és beteljesedés nem lehet független az egész emberiség sorsától.

Mindezt ugyanolyan jól tudta Hans Urs von Balthasar, mint II. János Pál pápa. Mivel tudták, hogy az eucharisztia csak Isten belső valóságán belül érthető meg, elemi igényük volt, hogy az anyagi, időbeli és emberi valóság teljes kiterjedésével kapcsolatba hozzák. Mert hiszen létezik-e olyasmi, ami független lenne Isten belső életétől, határtalan életétől?

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.