A minőség jegyében – Írások Németh Lászlóról

Számos esszét, tanulmányt írt róla, amelyek egy része olvasható a Nap Kiadónál 2020-ban megjelent, A minőség jegyében című kötetében.

Görömbei professzor fölteszi magának a kérdést: „Mit adott nekem Németh László?” S így válaszol: „ A legtöbbet, amit szellemi és etikai vonatkozásban embernek adhat: példát és ösztönzést. Példát arra, hogy alázattal és lelkiismerettel szüntelenül átgondolva a megtett utat, olykor szomorú tapasztalatok ellenére is reménykedő hittel és töretlenül kell építenünk a jövőt.” Németh László az utat is mutatja: „Kurátor Zsófi önemésztő hűvös tisztaságától Kertész Ágnes másokért élő értelmes áldozatáig. Az út hosszú, de mindvégig fényes csillag ragyog fölötte. A minőség emelt értéke.” Enciklopédikus műveltségét Németh László a magyarság szellemi-erkölcsi minőségének javítása érdekében mozgósította. Munkásságában „a pazarló bőségű elemek belső összefüggését, organikus kultúrává emelő mozgatóját a nemzet önvédelmi ösztönének az ébresztésében, a nemzeti tudat védelmében és teremtésében ismerhetjük fel, mégpedig a minőség forradalmának jegyében”. Az esszéíró rávilágít: az ország szétesésének tragikuma Németh Lászlóból a nemzeti önvizsgálat könyörtelen őszinteségét váltotta ki. Az a szándék vezette, hogy nemzetének új programot teremtsen, hiszen e nemzet tagjaként nem nyugodhatott bele annak folyamatos pusztulásába. Márpedig mind történelmi, mind jelenkori vizsgálódása „a pusztulás, szétszóródás, szellemi, erkölcsi szétesés tényeivel szembesítette”. Németh László azonban a „negatív harc” helyett a „pozitív feladat” megkeresésére vállalkozott. Igyekezett föltárni a bajok forrását, s megszervezni a magyarság új reformkorát, megújulási mozgalmát. Két hazug Magyarország közt egy Harmadik Magyarországot akart életre hívni. Ennek eszközéül pedig a „magunk kiválóságának” megteremtését választotta. A magyar kultúra sznobjait és parasztjait egyaránt élesen bírálta, s a magyar sorsot mélyen átérző, európai műveltségű értelmiségi magatartás lehetőségére adott példát.

Görömbei András elemzésében kifejti: Németh László irodalomtörténeti, történelmi, verstani, tudománytörténeti, filozófiai, pedagógiai tárgyú tanulmányírói munkássága eredeti és gazdag. Ő maga ezt tartotta életműve legfontosabb részének. Az irodalomtörténet viszont szépirodalmi műveit, regényeit, drámáit becsüli többre. Általánosan elfogadottá vált az a – valaha Németh László védelmében elhangzott – nézet is, hogy ideológiájának bírálatát szépírói műveiben ő maga végzi el. Eszméit sorra elbuktatja, amikor az eleven élet közegébe helyezi, s ott vizsgálja meg azokat. Görömbei András szerint azonban egy eszme értékét nem föltétlenül az szabja meg, hogy egy adott közegben megvalósítható-e. Másrészt Németh László legfontosabb eszméi szépirodalmi műveinek értékei alapján a személyesség és az egyetemesség találkozása révén épültek be a magyar kultúra elevenen ható értékei közé. Nem az eszméit buktatta el, hanem azok megvalósításának nehézségeit vette számba – fejtegeti a tudós szerző.

Németh László regényeit vizsgálva az esszéíró kiemeli: a cselekményes realista regényt a gondolati elemzéssel újította meg, s létrehozta a tudatregény sajátos változatát, melyben a hős önelemzése szabja meg az írói szemléletet. Regényei gazdag lélektani elemzést társítanak társadalomrajzzal, s főhősei mögött gyakran föltűnik a görög mitológia egy-egy alakja. E „mítoszi csóva” révén a regény jelentése egyetemes érvényű lesz. Már első regényében, az Emberi színjátékban leírta a kulcsmondatot: „Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön magával.” Görömbei András rámutat: Németh László regényeinek és drámáinak hősei arra tesznek „nagy” kísérletet, hogy a jobb emberi minőség valamiképpen érvényre jusson a világban. Ehhez önnön démonaikkal éppúgy meg kell küzdeniük, mint közegük ellenállásával. A fiatal Németh László szinte kegyetlenül magas mértéket tartott hősei üdvösségkereséséhez. Többször látta meg bennük a szörnyeteget, mint a hőst vagy a szentet. Később sokat humanizálódott ez az emberkép, de minőségeszményét sohasem adta fel, csupán több belátással, megértéssel szemlélte annak lehetőségeit.

A regényeket elemezve a Gyász című kötetről Görömbei András megállapítja: Kurátor Zsófi érzékenysége, büszkesége, erkölcsisége következtében merevül bele a gyászba. Egy erény eltúlzása, öncélúvá válása lett romboló erővé a korábban oly vonzó, életrevaló asszonyban. „Elektrai alkat”, „archaikus istennő-torzó”, az élettel szembeforduló aszketikus hősiesség ez, mely az őrültséghez közelít. Az Iszonyban, két, egymáshoz nem illő ember tragikus kimenetelű házasságának mélylélektani hitelességű rajzában az egymástól elidegenedés lelki folyamatát mutatja be az író. Kárász Nelliben egy darab emberiség, az emberi világ egyik természete védi a maga integritását. Ám ez az „emberi metafora” valóságos életanyagban jelenik meg a regényben, gazdag társadalomrajz is motiválja. A késői regényekről, az Égető Eszterről és az Irgalomról Görömbei professzor kifejti: ezek a már öregedő író világot megértő bölcsességével, oldottabb szemléletével formálják meg az emberi lét „sorsmetaforáit”; hősei már nem „szörnyetegek”, hanem inkább „szentek”. Németh László magánmitológiájában a szent az életet értelmesen élő, küldetését elvégző ember megnevezése.

Németh László több mint harminc drámát írt. A tanulmányíró szerint jellemző ezekre a gondolatilag sűrű, esszészerű nyelv, s az is, hogy a jobbra törekvő hősöknek nincs egyszemélyes ellenfelük, hanem többnyire maga a közeg, a sors buktatja el őket. Nem dramaturgiai megfontolásból származik ez a koncepció, hanem Németh László élettapasztalatából.

Társadalmi drámáiban (Villámfénynél, Cseresnyés) a cselekvés lehetőségétől megfosztott 20. századi ember kelepcehelyzeteit mutatja meg. Dramaturgiájában a sorsot a minőség, az életalakító nagy eszmék iránt érzéketlen közeg helyettesíti. Történelmi színműveiben a nagy eszmét a hős bukása ellenére igazolja a történelem. Németh László hősei rendkívüli erkölcsi erejű emberek, akik ellen összefog a sors, a közeg, s pusztulásba kergeti őket (VII. Gergely, Bethlen Kata, Széchenyi). Ami a társadalmi színműben a megvalósíthatatlanság miatt utópiának bizonyul, az a történelmi drámában az idő által igazolást nyer. VII. Gergely az igazság megszállottja, az Egyházon belül akarja megvalósítani az emberi szellem „köztársaságát”. Elbukik, de „bukva győző” hős, mert eszméi a halála után diadalmaskodni fognak. A Galilei összetettségével emelkedik ki a történelmi drámák sorából, hőse nemcsak az inkvizícióval kerül szembe, hanem önmagával is. Az erőszak hatására megtagadja felfedezését, s azzal áltatja magát, hogy erkölcsileg felmenti a tudománya, mellyel az emberiséget szolgálja, kár lenne elbuknia. Lelkiismeretileg azonban nem tud megbocsátani magának, erkölcsileg megsemmisültnek érzi magát. Németh László életműve az emberi üdvösségkeresés nagy kísérlete – írja Görömbei András, s egyúttal idéz az író 1965-ös önéletrajzi tanulmányából: „Albert Schweitzer okolja meg Bach-könyvében a környező közöny, meg nem értés s a bámulatos, boldog termékenység szomszédságát azzal, hogy Bach nem embereknek, hanem Istennek komponált. Annak, aki már nem hisz, mint ő, a lipcsei karnagy, a személyes Istenben, ez nehezebben megy majd, később is fogott hozzá. De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult s bennünk is a megvalósulásért küzdő lehetőséget tekintjük, akkor a világtól elhagyva, de lelkünkben meg nem törve, amíg bírjuk: ennek a lehetőségnek tömjénezni, mégiscsak olyasvalami lesz, mint a karthauzi imája Istenéhez.”

Görömbei András leszögezi: Németh László grandiózus életművének középpontjában az üdvösségügy, az embert önmaga fölé emelő magatartás, minőség kimunkálása áll. A róla könyvet író Sándor Iván szerint „Németh László számára az élet az idea őrzése, a mű: az idea formába öntése. A kettő együtt: az üdvtan valóra váltása”. Görömbei András hozzáteszi: egész életműve az emberlét magasabb értelméért, hivatásának betöltéséért, üdvösségéért való küzdelem nagy vallomása. Nem véletlen, hogy történelmi drámáiban sokszor választott vallásos hősöket, így a már említett VII. Gergelyt, vagy a Négy próféta című drámájában Hóseást, Izaiást, Jeremiást és Ezékielt. Könnyen azonosult velük, mert vallotta: a maga korában ő is azt a közösség- és emberformáló erőt védte, amelynek hősei életében „a vallás volt a páncélzata”.

Elkészült művei mellett tervezett, de megvalósítani már nem tudott művei is telítve voltak a keresztény kultúra ösztönzéseivel. Jézus küldetéstudatának kialakulásáról készült regényt írni, melynek középpontjában ugyancsak a világjavító szándék állt volna. József és testvéreinek történetét önvallomásos regénytervvel forgatta. A gyötretésekre adandó szelíd válasz ragadta meg a történetben, amely igazából „Jézus előrevetülése a sötétebb századokra” (Józsefről és testvéreiről végül drámát írt – B. D.). A hagyományos értelemben vett vallásos emberekről írt művei is sugározzák a szentség szellemiségét; Boda Zoltántól Égető Eszterig, Kertész Ágnesig sok olyan embert ábrázolt, akiket akár szenteknek is lehet tekinteni.

Görömbei András szerint Németh László hőseiben olyan mélyen és egyértelműen mutatkozik meg az önfeláldozás miatt méltán krisztusinak is nevezhető üdvösségügy, hogy oszthatjuk Hegedűs Loránt református püspök véleményét: „A Négy próféta, Gandhi, az ószövetségi és a 20. századi krisztusi üdvösségügy emberei, valamint a történelmi drámák hősei garantálják, hogy csak az írhat róluk ilyen hitelesen és életművét betetőzően, akiben magában is ott van az üdvösség.”

Az irodalomtörténész szerző kifejti: minőségről szólva Németh László mindig magasba törésről, a teljesség vágyáról, a magaslat lehetőségeiről beszél. Így kapcsolódik össze az ő vallásossága a minőség fogalmával. „Isten: ragaszkodás lelkünk magaslataihoz” – fogalmazza meg a maga különleges, személyes Isten nélküli vallásosságát. Ez az ő korokhoz kötött világnézeti elemektől megtisztított, tettekben megnyilatkozott néma vallása, mely a lelkiismeret belső hangját követi, igazolását is önmagában, a személyiség belső harmóniájában nyeri el.  Görömbei András kifejti: Németh László belső tapasztalatából és az egyetemes kultúra üzenetéből alakított ki életművében egy olyan magatartásethoszt, amely által – hite szerint – a 20. század embere is eljuthat életminőségének emelésére, mind egyéni, mind közösségi szinten. „Ez az ő üdvösségharca. Ez az ő üdvössége. Ez az ő személyes Isten nélküli istenhite. Profán szentsége, néma vallása.”

A kötet szerzője leszögezi: Németh László egész életművét a magyarság szellemi-erkölcsi fölegyenesedésének szolgálatába kívánta állítani, a magyar szellemi erők organizátora akart lenni. Sütő András irodalmunk Odüsszeuszának nevezte őt, aki minden magyarok közül a leggazdagabb tarsollyal tért meg nagy szellemi utazásairól: „Úgy hozta madárlátta kenyérként a század tápláló üzenetét, ahogyan egy Széchenyi tért meg Nyugatról, hunyt pillái alatt lánchidak körvonalaival, egy Misztótfalusi a Gutenberg-galaxis fényözönével (…). A szellem óceáni kikötőit nyitotta meg a magyar írás számára.”

A kötetet Ekler Andrea és Petrik Béla állította össze és szerkesztette.

Fotó: Fortepan/Németh László Társaság; Nap Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.