Gyere haza! Gyónj meg! – Reisz Péter Pál OFM a pesti ferencesek plakátkampányáról

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíróképzésének hallgatója, akinek a publikált interjú a vizsgamunkája.

– Milyen volt a plakát visszhangja? Volt esetleg, aki visszatetszőnek találta?

– Nem tudok különösebb konkrétumokkal szolgálni. Egy-két ismerős szólt, hogy látta a plakáton az arcomat, és eszébe jutott, „adóssága” van, ezért eljött gyónni. Ami azt illeti, kicsit riasztónak találom, hogy rendtársaim épp egy ilyen idős papot találtak alkalmasnak a plakátra; gondolkoztam is rajta, mennyire tesszük vonzóvá a gyónást, vagy éppen elriasztjuk tőle az embereket. Nem tudom megmondani, a kampány kit milyen módon befolyásolt. Annyi biztos, hogy szép számmal jönnek az emberek, de ez azelőtt is így volt. A pandémiás időkben meglehetős visszaesés mutatkozott a szentgyónás, egyáltalán a templomlátogatás terén, de aztán a hívek kezdtek visszatérni.

– A gyónásra való buzdítást a szlogen összekapcsolja a hazatéréssel. Volt ennek valami előképe?

– Emlékeim szerint olyan húsz évvel ezelőtt Amerikában volt egy hasonló kezdeményezés, amikor a katolikusok tömegesen távolodtak el az egyházuktól, és valamelyik nagyvárosban meghirdették: „Katolikusok, gyertek haza!” Templomigazgatónk, Kálmán Peregrin nemrég került ide hozzánk, és nagyszerű újításai vannak, többek között ez a plakát is, illetve ezzel összefüggésben a templom gyóntatási rendjének kibővítése. A „Gyere haza!” felszólítás azoknak szól, akik kiestek a katolikus élet vérkeringéséből, aminek lényeges része a szentgyónás. Az Egyház azt parancsolja, hogy évente legalább egyszer végezzük el a szentáldozásunkat, húsvét táján, amibe a hamvazószerdától a feltámadásig terjedő negyven nap, valamint utána a pünkösdig lévő ötven nap tartozik bele.

Az évenkénti egy szentáldozáshoz hozzágondoljuk a legalább egyszeri gyónást is. Ez, hogy úgy mondjam, a katolikus klubhoz való tartozás minimumfeltétele.

– A templomban délelőtt 6–12-ig, délután hétköznaponként 16–22-ig, vasárnap pedig 20.30-ig lehet gyónni, egy időben általában két pap gyóntat. Ez a korábbiakhoz képest legalább két-két óra bővítés délelőtt és délután. Nem véletlen, hogy nemcsak az egész városból, de az agglomerációból is járnak ide. Hogyan lett a ferences templom ekkora gyóntatási központ?

– A rendház mindig is eléggé népes volt, és sokan gyóntattak, még az ötvenes években is. A környéken sok az egyetem, kínálkozik a lehetőség akár vizsga előtt vagy után belépni a templomba, kérni, illetve hálát adni, a közelben van a 3-as metró megállója, és ma már 16 autóbusz áll meg a Ferenciek terén. Nem beszélve arról, hogy az egyházmegyés papoknak megnövekedett a területük, ezért ritkán nyílik alkalmuk gyóntatni, a hívő pedig elmegy oda, ahol nyílik erre lehetőség, akár vidékről is. Gyóntattam én már Kassáról, Kismartonból, Debrecenből és Pécsről érkezőket is.

– Azért fárasztó lehet ennyit gyóntatni. Hogyan éli meg ezt a ferences közösség?

– Itt kilenc pap tevékenykedik, és ez kevés. Legalább kilencen járnak ide külsősök is, részben ferencesek, más rendházakból. Mellettük egyházmegyés vagy nyugdíjas papok is szívesen besegítenek. Csak így, háromórás váltásokkal tudjuk ellátni ezt a szolgálatot, főleg hogy például elsőpéntekeken a hétköznapi igény duplája jelentkezik.

– Miközben manapság erőteljesen visszaszorul a gyóntatás, miért fontos a bűnbánat szentsége, és mi lehet vonzó benne az embereknek?

– Elsőként vallásos gyakorlatunk egyoldalúságát említem: a gyóntatás szigorúsága visszariaszthatja a hívőket. A gyónásban a bűnökről esik szó, így amikor egy átlagos, évente egyszer vagy annyiszor sem gyónó katolikus meglát az utcán egy papot, nem az jut eszébe, hogy Krisztus meghirdette az örömhírt, hanem összeszorulhat a szíve, mert rendezetlen az élete. Sokak számára a gyóntatószékben azt kell éreztetnünk, hogy a vallásosság nem csupán tilalomfák erdeje.

Természetesen Jézus nem azt mondja a bűnös asszonynak, hogy „hajrá, csináld, amit addig tettél”, hanem azt, hogy „menj, és többet ne vétkezzél!” Sokszor nem domborodik ki, hogy Krisztus tanítása elsődlegesen a szeretet törvénye. Az Ószövetség úgy fogalmaz: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Az Újszövetségben pedig ott van az irgalmas szamaritánus története, amiben már minden rászoruló ember a felebarátom. Ezt Jézus tovább tágítja, amikor az utolsó vacsorán végrendelkezik: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” Ennek a ferences gondolkodásban rendkívül fontos szerepe van. Tavaly ünnepeltük, hogy Szent Ferenc atyánk nyolcszáz éve Greccióban felállította az első betlehemet, s ezzel ráirányította a figyelmet a megtestesülés titkára. Fölfogása szerint Isten nagy tetteiben az isteni szeretet kiáradása van első helyen, amely megnyilvánul a teremtésben, de a középpontjában az Isten Fia áll, és a megtestesülés titka előbbre való a megváltás titkánál, amelyet az ember bukása, bűne tett szükségessé. Ez a szempont világít rá arra, hogy az első helyen a mi életünkben is a szeretet törvénye áll. Tehát

amit bűnnek nevezünk, az a szeretet hiánya, vagyis az ember hiánybetegsége.

A gyónásban is ez érvényesül, amikor az isteni irgalmasságnak vagyunk a tanúi, haszonélvezői, és mi, papok bizonyos értelemben a kiosztói is. Így kell kezelni a gyónókat. Szerintem ez a titka annak, hogy szívesen jönnek hozzánk gyónni, akár ide, akár a ferences búcsújáró helyekre, például Mátraverebély-Szentkútra.

– Mit mondana azoknak, akik ezzel együtt is félnek gyónni?

– A félelem érthető, hiszen gyarló emberként nehéz egy másik gyarló emberre rábíznom bensőm titkait. Gyerekkoromban olvastam XII. Piusz pápáról, akinek a napirendjében szerepelt, hogy hetente elvégezze a szentgyónását egy átlagos papnál. Akkor rácsodálkoztam: ezek szerint Krisztus helytartója is jár gyónni? Igyekszünk megkönnyíteni az utat a gyónó számára, például azzal is, hogy kiírjuk, melyik fülkében ki gyóntat, így mindenki választhat, kinél teszi le a terheit.

Sokan hosszú évtizedek után „jönnek haza”, és járulnak ismét szentgyónáshoz: eddig a „személyes rekord”, amellyel találkoztam, 67 év volt. Egyik rendtársunk szokta mondani, hogy ilyenkor lehet bontani a pezsgőt, mert valaki új életet kezdett.

– Milyen konkrét tanácsot adna a híveknek és papoknak egyaránt a mostani nagyböjtben, az Egyház nagy bűnbánati időszakában?

– Kezdeném azzal, hogy mit ajánlok mindig, időszaktól függetlenül. A gyarlóságom nyilvánvaló, a magam erejéből sok jóra nem vagyok képes, ugyanakkor tudom, hogy minden jóra képes vagyok, amire Isten meghívott, Jézus Krisztus kegyelméből. Elsősorban a szentségekből nyerhetünk kegyelmeket – főleg az az Oltáriszentség vételét szorgalmaznám –, aztán ott az imádság, a jó cselekedet. A szentmise a szentáldozással legyen teljes, mert általa tudunk megkapaszkodni, az a legfontosabb erőforrásunk, az tart bennünket rendben, nem a magunk ereje. Ha minden vasárnap szentáldozáshoz akarunk járulni, akkor már a hetünket is rendben kell tartani, és gyónni, ha szükséges. Emellett ott az önmegtagadás, ami a nagyböjtben az Úr Jézus példája nyomán nagy szerepet kap. Negyven napra elvonult böjtölni, mielőtt megkezdte működését – ez nekünk is lehetséges út, hogy összekapjuk magunkat.

Ha valamiben az ember elhagyja magát, akkor az más területeken is érezteti hatását, de ez fordítva is igaz: ha valamiben össze tudom szedni magam, és valamely jó gyakorlatot következetesen megvalósítok, az máshol is megmutatkozik majd, kisugározza hatását az egész életemre.

Akár a komoly böjtölést, kenyéren és vízen élni is meg lehet próbálni, akinek az egészségi állapota megengedi. De a lényeg, hogy a testi önmegtagadás mellett a lelki szempontok is jelen legyenek, így ez a böjt afféle gyakorlóidőszak legyen, ami segít Isten felé.

Szöveg: Ekler Levente

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír