György Alfréd kamilliánus szerzetes: „Ő elindult, hogy vendégünk legyen”

„Jöjj el, Jézus, légy vendégünk!” – lehetne egy adventi imádság kezdete. Benne van a vágy, a várakozás, amikor valakire várunk, valakinek asztalt terítünk, előkészítjük a vendégszobát. Mennyi minden kell ahhoz, hogy vendéget várjunk! Tiszta szoba, friss élelem, friss levegő, jókedv, jó szív… Nem szállodát kell készíteni a vendégnek, ha meghívjuk. Szállodába tud menni maga is. Ha valakit meghívunk az életünkbe, a családunkba, a mindennapjainkba, akkor

a vendég által átalakul a mi életünk is: a viselkedésünk, a magatartásunk, a szavaink, a csendünk. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy mások leszünk. És a vendégből barát lesz, a barátból pedig családtag.

Ez lenne adventnek a titka, a csodája, hogy amíg előkészítjük a helyet, megfőzzük az ételt, földíszítjük az asztalt, kitesszük a virágot, „Isten hozott” csokoládét helyezünk a párnára, talán zenét is készítünk elő, vagy egy kis versidézetet, közben változunk.

Amikor a vendég már úton van, amikor már tudjuk, hogy érkezik – de lehet, hogy forgalmi dugóba keveredett, lehet, hogy késik a vonat, vagy nem száll le a repülő, mégis –, készülünk, készítjük a helyet neki, és eközben átalakulunk vendégváróvá, vendéglátóvá, vendégszeretővé… Emberré, társas lénnyé, közösséggé, baráttá változhatunk adventben, amikor meghívunk valakit, és várjuk a választ. A válasz pedig érkezik: „Szívesen jövök. Eljövök az otthonodba, az életedbe.”

„Jöjj el, Jézus, légy vendégünk! Áldd meg, amit adtál nékünk.” Áldd meg az életünket, áldd meg perceinket, csendjeinket, kudarcainkat, fájdalmainkat, fáradalmainkat. Jézus válaszol: „Jövök, íme, eljövök.” Jézus válaszol az Atyának: „íme, eljövök, hogy teljesítsem azt, amit kívánsz”, s

a karácsony, az advent, a várakozás, a találkozás öröme, az együttlét öröme az Atya akaratának a beteljesedése az életünkben.

Amire megérkezik Jézus az otthonunkba, talán már el is fáradtunk egy picit a készülődésben, mégis lelkünk, szívünk föléled. Szeretnénk megörökíteni azt a pillanatot, amikor a vendég, amikor a barátunk megpillantja a számára előkészített szobát, az asztalra rejtett idézetet, a párnán levő kis csokoládét, a zenét, amelyet előkészítettünk; megérzi az étel illatát… Mindezt szeretnénk leolvasni az arcáról: az örömöt, a meglepődést. Szeretnénk megörökíteni, amikor belép az életünkbe. Hirtelen minden megváltozik arra a pillanatra. A modern ember kísértése, hogy szeretné megfogni a pillanatot és azonnal készíteni egy szelfit.

Az advent egyik érdekessége, hogy nem tudjuk elkészíteni lelkünk szelfijét, a kinyújtott karral, telefonnal készített önarcképet, vagy éppen egy társunkkal való közös képünket. Az advent szent ideje arra is való, hogy kinyújtsuk a kezünket. Nem azért, hogy képet készítsünk önmagunkról önmagunknak, vagy rólunk magunknak, hanem azért, hogy az adventi várakozásban a kinyújtott kéz segítő kéz legyen. A kinyújtott kar felelő kar legyen! Őszintén szívünkre ölelni a barátot, a vendéget. Jézust, aki válaszol a meghívásunkra. „Jöjj el, Jézus, légy vendégünk!”

„Íme az ajtóban állok és zörgetek, aki beenged, együtt étkezem vele, és nála lakom” – mondja Jézus a Jelenések könyvében. S ez az ígéret megvalósul, megvalósulhat.

Meg kell tanulnunk őszinte szívvel, vendégváró szívvel jelen lenni egymás életében, Isten életében is.

Készítsétek az Úr útját! Ő elindult, hogy vendégünk legyen.

Forrás: Romkat.ro

Fotó: Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír