Ha angyal megy át a színpadon… – Bérczes László a Nobel-díjas Jon Fosse drámáját viszi színre

Két próba között kérdeztük a Jászai Mari-díjas a rendezőt.

– Amikor a budapesti Szkéné Színházban rendezte a Háy János Elem című novellája nyomán készült előadást – egy idős házaspár hétköznapjait kísérhetjük figyelemmel benne –, azt mondta, nem rendez többet idehaza, jöjjenek a fiatalok. Úgy tűnik, letett ebbéli tervéről. Mi motiválta? És miért éppen erre a temetőben játszódó darabra esett a választása?

– Az, hogy újra rendezek, azt bizonyítja: nem szabad végérvényes kijelentéseket tenni, nem tudhatjuk, mit hoz az élet. Most azt hozta, hogy ideális szereposztás kínálkozott az egyik kedvenc szerzőm, a tavaly Nobel-díjat elnyert Jon Fosse Őszi álom című drámájához, amelynek színpadra állításáról régóta ábrándozom. Az Anya szerepére sikerült megnyerni Udvaros Dorottyát, akit nem is kellett különösebben biztatni, hiszen két kiváló korábbi kaposvári munkája hívószó lehetett számára. Talán a kíváncsiság is hozta őt, hogy „milyen lehet ez a Bérczes”. Két évvel ezelőtt Torontóban találkoztunk véletlenül, és azt látta, hogy Kanada egyik legtekintélyesebb színházában rendezek. Mészáros Sárával pedig sok szép közös előadás köt össze bennünket. Ha nem félreérthető, úgy fogalmaznék, ő az „én színésznőm”, legalábbis nagyon értjük-érezzük egymást. Nyári Szilvivel a Bányavakság, Serf Egyeddel A vágy villamosa gyönyörű közös munka volt. Fándly Csabával most először dolgozom együtt, de régóta figyelemmel és tisztelettel követem azt az utat, amelyen járva tehetséges fiatalemberből komoly, jelentős színésszé érik.

– Megnyugtató, hogy egy régi vágyáról van szó, és nem hattyúdalról…

– Óvatos vagyok immár a végérvényes kijelentésekkel… Ahogy korábban sem izgatott a biztonságos lebonyolítás, most is csak az számít, hogy szíven üt-e valami, amit nem lehet nem megcsinálni. S csak az tud szíven ütni, ami személyesen megszólít. Abban bízom, hogy ami engem megszólít, az másokra is ilyen hatással lesz, hiszen társak vagyunk az időben, mert az Őszi álom középpontjában maga az idő áll. Ilyen szempontból mellékes, hogy temetőben játszódik, mert mi, akik élünk, csak az életet ismerjük, legalábbis abban vagyunk, arról tudunk beszélni.

– A művet olvasva kiderül, hogy a „második Ibsennek” vagy „a 21. század Beckettjének” tartott szerző mit szeretne elmondani ezzel a drámájával. De Ön mit nyomatékosít benne?

– Nem szeretek „nyomatékosítani”, mert az avval a veszéllyel jár, hogy valamiféle üzenetet fogalmazok meg a nézőnek, amitől kiráz a hideg. Fossét azért szeretem nagyon, mert szemmagasságból szemléli a hőseit – azaz nem felülről, nem onnan, ahonnan embertársaira lenézve megmondaná a tutit.

Fosse a közös nemtudásból fogalmaz: tudjuk, mert éljük a félelmet, a fájdalmat, az örömöt, a szorongást, ám nem tudjuk a megoldást. De hát az életet nem megoldani, hanem élni kell.

Tehát ha mégis elfogadom a kérdésében használt szót, akkor azt mondanám, az árnyalatokat, az emberi természet kiismerhetetlen gazdagságát szeretném nyomatékosítani.

– A próbák már tavasszal megkezdődtek, Fándly Csaba játssza a Férfit, Mészáros Sára a Nőt, a volt feleség Nyári Szilvia, az Apa Serf Egyed lesz. Az Anya szerepére a Kossuth-díjas Udvaros Dorottyát kérték fel, aki korábban Erzsébet királynőként is emlékezetes alakítást nyújtott a Csikyben, és játszott az Augusztus Oklahomában című darabban is. Amikor megfogant a gondolatai között ennek a műnek a színrevitele, összeállt már fejében a szereposztás?

– Több mint húsz éve ábrándozom az Őszi álom színpadra állításáról. A szerencsés csillagállás ezt most lehetővé tette. Még zajlanak a próbák, de annyit nyugodtan kijelenthetek, ezen az öt színészen nem fog múlni.

Annál nagyobb persze a felelősségem, hogy ezt az egyszeri lehetőséget kihasználjam, s szorgalommal, alázattal és valami kegyelmi ajándéknak köszönhetően megtörténjen az előadáson az, amit Fosse így szokott nevezni: „angyal megy át a színpadon”.

Magyarországon hallotta egyszer ezt a kifejezést, s azóta emlegeti mint a színházcsinálás értelmét.

– A Jászai-díjas Mészáros Sára valóban nagy kedvence; olyannyira, hogy legújabb kötetében, a Kötőszavakban többször is a hazai színjátszás egyik csillagaként hivatkozik rá…

– Olyan csillag, akinek be kellene ragyognia a jelenlegi magyar színjátszást – és nincs ezzel egyedül –, de ebben a vízfejű országban a kereskedelmi televíziók celebjei beárnyékolják a nagyszerű vidéki színészek munkáját is.

– A premier szeptember végén lesz a kamaraszínpadon, s jó néhányszor játsszák majd a darabot az évad során. Rendezőként mikor lesz elégedett?

– Ez egy finom, összetett, szép szöveg; elégedett akkor lehetek, ha képességeimhez mérten kihozom belőle a maximumot. Ez mégis kevés. Fontos nekem a néző, igazán elégedett akkor leszek, ha minden egyes néző úgy éli meg az előadást, hogy az róla szól. Ehhez persze rá is szükség van: a figyelmére, az empátiájára, önmaga komolyan vételére. De hiszen ezért élünk, nem?

– De! Az Ördögkatlan Fesztivál is az Ön nevéhez fűződik. Kipihente az ideit?

– Nem a pihenésen jár az eszem. Ahogy megvan a bemutató, Kiss Mónival – aki „mellesleg” az Őszi álom dramaturgja, állandó munkatársam és a Katlan társigazgatója – már a következő, a tizennyolcadik Ördögkatlant szervezzük.

– Az idén Kaposváron rendezett Országos Színházi Találkozó zsűritagjaként hogyan summáz? Miben erősítették meg a látott produkciók?

– Ez egy másik beszélgetés témája lehetne, de röviden azt mondhatom, a kaposvári találkozó minden gyerekbetegségével együtt abban erősített meg, hogy az ilyen fesztiválokra, a színház ünnepére feltétlenül szükség van.

– Kilátásban van újabb rendezés, netán újabb kötet? Vagy mindez csak álom még, őszi álom?

– Most csak az Őszi álomról tudok álmodni.

Majd ha az kiköltözik az álmok közül és emlékké válik, kiderül, tudok-e még álmodni.

Szerző: Lőrincz Sándor

Fotó: Kovács Tibor

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.