Ha az Úr a misszióra hív, mindig segít – Ilodigwe Emmanuel újmisés szalézi pappal beszélgettünk

„Istennek terve van mindenki számára. Hálát adok neki a hivatásomért és a családomért – kezdi Emmanuel atya beszélgetésünket, aki egy kis nigériai faluban élő, mélyen hívő katolikus családba született. Heten voltak testvérek, egy bátyja még gyerekkorában meghalt. „A szüleim mindketten tanárok, akik hitre neveltek, amit magamévá tettem még fiatalként. A közös ima fontos volt a családban. Esténként teljes rózsafüzért imádkoztunk, és emlékszem, hogy néha belealudtam.” Arra is megtanították a szülei, mennyire fontos szentmisére járni. Egy kicsit talán erőltették is, de mindig megmagyarázták neki, hogy miért teszik. „Néha persze én is azt gondoltam, hagyjanak, hogy azt csinálhasam, amit én akarok. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy a szüleim nem engedtek az ellenállásomnak, mert így megszerettem a szentmisét.”

Ebben a kis nigériai faluban az volt a szokás, hogy az egy utcában lakó gyerekek minden délután öt órakor összegyűltek, és közösen elmondták a rózsafüzért. Az imafelelős kis csengővel körbement, úgy hívta a többieket. „Amikor meghallottuk a csengőt, letettünk mindent, mentünk imádkozni. Még a szüleink is bátorítottak, akármilyen fontos munkát végeztünk. A rózsafüzér elimádkozása után játszottunk, táncoltunk. Minden hónapban egyszer összegyűltek a templomban az utcákat képviselő rózsafüzér-imacsoportok. Volt olyan utca, ahol tíz, máshol akár harminc imádkozó gyerek is akadt. Ez volt az első közösségem.

Hozzátartozik a kultúránkhoz, hogy a liturgiákon táncolunk, hiszen Isten háza a legvidámabb hely, ahol lehetünk.”

Az általános iskola elvégzése után Ilodigwe elkerült otthonról. Gimnazista éveiben egy kisvárosban lakott a nagymamájánál, akinek sokat segített. „A városban mindent kipróbálhattam, amit csak egy kamasz szeretne. Hála Istennek, az alap, amit otthonról hoztam, továbbra is megtartott. Láttam, hogy az a jó út. Három hely volt számomra fontos: az, ahol lakom, az iskola, ahol tanulok és a templom, ahol ministrálok. A ministránsokkal sokat fociztunk, táncoltunk, együtt gyakoroltuk a hitet. Abban a kisvárosban is volt rózsafüzér-közösség, amelynek tagja lettem, és a kisebbeket is vezettem.”

A kamaszfiú aztán megismert egy ifjúsági közösséget, amelyet egy kitűnő pap vezetett. „Én is ilyen pap szeretnék lenni, gondoltam. Jól ismerte a helyi embereket. Ha látta, hogy egy fiatal rossz irányba halad, meghívta a plébániára, és elbeszélgetett vele. Ezekből a fiatalokból, akik régebben sokat verekedtek, létrejött egy közösség. Azt az energiát, amit eddig a rosszra fordítottak, átirányították a jó irányba. Ha esett az eső, akkor is együtt imádkoztak, énekeltek, dicsőítettek. Bár én a neveltetésem miatt soha nem voltam ennyire rossz gyerek, ez a közösség annyira szimpatikus lett nekem, hogy csatlakoztam hozzájuk. Segíteni szerettünk volna az embereken. Ha szünet volt az iskolában, sokszor bezárkóztunk egy szobába, a Bibliát olvastuk és elmélkedtünk. Az ennivalót mindig betettük a közösbe. Úgy akartunk élni, mint Krisztus tanítványai, mindent megosztva egymással.” Egy család lettek, amit a szülők sem bántak. Gond nélkül feljárhattak egymáshoz bármikor enni, imádkozni vagy dicsőíteni. „Ha valaki nem tudott eljönni a találkozóra, mert annyi munkája adódott, ketten-hárman elmentünk hozzá, hogy együtt gyorsabban végezzünk. Ilyen szoros volt a kapcsolatunk.” Emmanuel atya hozzáteszi:

A fiataloknak és a szüleiknek mindig azt javaslom, járjanak közösségbe.

Pedagógusként látom, hogy sokszor beíratják a gyereket zongorára, gitárra, fejlesztésre, ami nagyon jó, ám a hitre nevelést sem szabad elhanyagolni. Legyen hetente egy közösségi alkalom, ahova eljárhat a gyerek.”

Ebben a közösségben több ember is hívást érzett a szolgálatra. „Bennem szintén munkált ez a gondolat, hiszen szerettem volna Istent szolgálni és emberekkel foglalkozni. Isten akaratát komolyan vettem, de ő meghagyta a döntési szabadságom, nem kényszerített, hogy pap legyek.” A fiatal fiúnak a lelkivezetője, a közösségük alapítója javasolta a szalézi rendet. Addig nem igen ismerte őket, nem járt oratóriumba vagy az iskolájukba, de voltak szalézi körökben mozgó barátai. Végül elment hozzájuk, és ott nagyon megtetszett neki, ahogyan a szerzetesek a fiatalokkal bánnak. „Az egyik igazgató egy olasz pap volt. Bármilyen típusú munkát el tudott végezni, és olyankor is lejött az oratóriumba, ha rengeteg intézni valója adódott.” Emmanuelben megszületett a felismerés, hogy ő szintén olyan valaki, aki képes sokat is imádkozni, de mások társaságában is szívesen van. Azt is látta, hogy a barátai közül többen rossz irányba fordulnak, mert nem volt lelkipásztoruk, aki foglalkozott volna velük. Egyre inkább tudatosult benne, mekkora szükség van a papokra.

„Jelöltként az ember még el-elgondolkodik azon, hogy valóban az-e az útja, amin jár, hiszen fiatalon, 18 évesen rögtön az érettségi után jelentkeztem a szaléziakhoz. Elkezdtem a formációt, aztán Ghánába kerültem képzésre. Az édesapám sokat beszélgetett velem, mert meg akart győződni a hivatásomról. Azt szerette volna, hogy ne csak a sok pap ismerősöm miatt legyek pap, ne ez befolyásolja a döntésem.

Amikor Ghánába indultam, akkor döbbent rá, hogy a hivatásom valódi: el tudom hagyni miatta egy évre a családomat és a hazámat.

Nálunk az a szokás, hogy amikor a gyerek elindul a saját útjára, a szülőktől megkapja az áldást. Letérdel a szülei elé, akik szép szavakat mondanak neki, imádkoznak érte, elindítják az útjára, biztatják és megáldják. Egyik este engem is behívtak a szüleim a szobájukba, és imádkoztak értem. Megkaptam a szülői áldást.”

Nigériában aztán tovább erősödött a fiatal fiúban a hivatástudat. „Utcagyerekekkel foglalkoztam, és filozófiát tanultam. Ezek a fiatalok olyanok voltak, mint Magyarországon a hajléktalanok, ráadásul csak 12-13 éves gyerekek. Az állam nem biztosít számukra ellátást, így az egyházaknak kell róluk gondoskodni. Nem szofisztikált dolgokat mondtunk nekik, hanem egyszerűen fociztunk velük, és jelen voltunk az életükben. Ezek a gyerekek árvák, az utcán élnek, megkeresik a pénzt arra, amit meg akarnak vásárolni, vagy épp lopnak, csalnak, drogoznak. Mindig megkapják az emberektől, hogy ilyen az élet…

Mi azt mondtuk nekik, jó gyerek vagy, de lehet, hogy valamit abba kell hagynod. Isten nevében hoztunk mosolyt azok arcára, akiknek nincs mosolya.

Kemény tapasztalat volt ez, de hálás vagyok érte. Mindig figyelmeztetem a családokat, figyeljünk azokra a gyerekekre is, akiknek nincs senkije, tegyünk értük is valamit, hiszen mindnyájan testvérek vagyunk az Úrban.”

Amikor Emmanuel filozófiát tanult, egyre erősebb lett benne az érzés, hogy misszionárius szeretne lenni. „Voltak missziós papok nálunk, és sokszor mondták, hogy azon a területen is szükség van misszióra, ahonnan ők származnak. Megfogalmazódott bennem, hogy szívesen megyek bárhova, ahova a Jóisten hív. De megérkezett a szívembe ezzel párhuzamosan a félelem is: mi lesz, ha olyan helyre kerülök, ahol nem beszélnek angolul? Milyen lesz az életem? Próbáltam elnyomni a hívást, de éreztem, hogy mégis foglalkoznom kell ezzel a gondolattal.

Ha Isten a misszióra hív, mindig segít. A munka nem az enyém, hanem az övé.

Ha meghív vele dolgozni, akkor megad minden eszközt, ami szükséges hozzá. Sokat imádkoztam és beszélgettem misszionáriusokkal, míg végül misszióra jelentkeztem. A tartományfőnök kért számomra missziós területet, így kerültem Libériába.”

Emmanuel ott egy gimnáziumban hittant tanított, és oratóriumban dolgozott. „A háború és az ebola miatt rengeteg fiatal veszítette el a szüleit, családtagjait. Ott tanultam meg, mit jelent türelmesen jelen lenni, meghallgatni a másikat. A fiataloknak rengeteg rossz tapasztalata volt, amit nagyon nehéz feldolgozni. Türelmesnek kellett lenni velük akkor is, ha másképp viselkedtek, mint amit kértem tőlük.” 

Egy év szolgálat után a tartományfőnök azzal fordult hozzá, hogy ha még mindig szeretne misszióba menni, írjon egy levelet Rómába. Megjelölheti, melyik kontinensen vagy melyik országban szeretne szolgálni, de azt is írhatja, hogy a világ bármely részére szívesen megy, ahol szükség van rá. „Én ez utóbbit választottam. Magyarországra irányítottak. Semmit nem tudtam róla, még azt sem, hogy a másik neve Hungary, pedig sokszor láttam az akkumulátorokon a Made in Hungary feliratot. Megkérdeztem Google bácsit, merre keressem egyáltalán. Rómában az egy hónapig tartó missziós kurzuson be kellett mutatnom az országot, ahova megyek.

Akkor még csak annyit tudtam róla, hogy Budapest, paprika, Szent István, meg hogy erős a vallás szerepe az ország történelmében.”

Emmanuel 2016-ban érkezett Magyarországra, az óbudai rendházba. „Befogadtak az emberek, bár teljesen más kultúrából cseppentem a mély vízbe. Mindent újra kellett kezdenem, még az ábécét is újra kellett tanulni, mint kisiskolás koromban. Próbáltam megérteni az emberek viselkedését, hiszen mi zajosabbak vagyunk, Európában pedig csendesebb az élet. Nálunk például egy gyerek „mindenkié”: az anyukám bármelyik gyereket letolhatja az utcán, ha rosszul viselkedik, és még nem is panaszkodhat otthon, hogy rászóltak, mert még a családjától is kapna érte. Meg kellett érkeznem az európai kultúrába. Nagyon jók a magyar emberek, beszélgettek velem angolul, nyitottak voltak felém. Hálás vagyok a templomi közösségért is. Volt, aki kérdezte, van-e meleg téli kabátom, mert szívesen hoz nekem. Az első feladatom az volt, hogy nyelvet tanuljak, és a gyerekekkel legyek az oratóriumban.”

A fiatal nigériai szerzetes mélypontokat is átélt, mert nem tudott úgy kommunikálni, ahogy szeretett volna, hiába volt tudása, tapasztalata. „Sokszor, amikor nevettek az emberek, azt gondoltam, kinevetnek. Akkor még nem tudtam, hogy tényleg vicces, amit mondtam, és nem rajtam nevetnek. Istennel, aki küldött, mindig kapcsolatban maradtam. Sokszor éjjel borultam le a tabernákulum elé, és elmondtam, úgy érzem, nem megy… Ezután mindig megnyugodtam:

lehet, hogy nem tudok tökéletesen magyarul, de itt van a szolgálat helye. Most már beilleszkedtem, és együtt nevetek a fiatalokkal.”    

„Menjetek a világba, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15) – ez lett Emmanuel papi jelmondata. „Nem az a legfontosabb, hogy hol dolgozunk, és milyen szakemberek leszünk, hanem hogy hogyan tudjuk Istent és az embereket szolgálni abban, amiben vagyunk, hogyan tudjuk az evangéliumot hirdetni.” A papszentelés szertartása nagyon megérintette Emmanuelt, főként a Mindenszentek litániája, amikor a szentelendő az egész nép előtt a földre borul. Emmanuel családja is eljött a szentelésre. „Most már két családom van, az otthoni és a magyar család: a fiatalok, akiket szolgálok, és akikkel együtt szolgálok. Örültem, hogy ez a két család megismerhette egymást.”

Augusztustól Péliföldszentkereszten él Emmanuel atya, szeptembertől a nyergesújfalui gimnáziumban lesz iskolalelkész, ahol majd hittant is fog tanítani.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 27-i számában jelent meg.