Ha bárki bekopog hozzám, ott kell lennem – Interjú a gyémántmisés Németh Antallal

Két otthona közül a kópháziban fogad. A plébániából létesített nyugdíjasház lakója nyugalomba vonulása óta. De nem nyugszik, továbbra is fáradozik, saját kertjében és a nagy „kertben”, a világban egyaránt. Isten népéért. Szívesen, fáradtságot nem ismerve helyettesít, segít, ha szükséget éreznek a környékbeli lelkipásztorok. Maga vérbeli lelkipásztor, „bárányszagú pásztor”. Boldog ember. A beszélgetés során világosan érzem, végig az emberek felé forduláson van a fókusz. 1940 karácsonyán született Sopronhorpácson, 1964 júniusában szentelték pappá Győrben. A gyémántmisés Németh Antal atyával, tiszteletbeli esperessel, a Soproni Társaskáptalan kanonokjával beszélgettünk.

– Felidézné a kezdeteket, a hivatása születését?

Hogy honnét is indult a hivatásom? A szülőfalum határában álló kápolnától. Átjártunk oda májusi litániákra, s gyerekként nagyon megérintett az öregasszonyok imája.

Aztán ahogy nőttem, elhomályosodott a hivatás, sőt, szinte meg is szűnt.

Pannonhalmára jártam középiskolába, a bencésekhez. Nagy fájdalomként ért az ott töltött évek alatt, hogy nem engedtek haza a nagyszüleim temetésére. Ez kimosta belőlem a bencés hivatást. Végül négyen mentünk papi pályára az évfolyamból, ketten bencések lettek. Egyikük Korzenszky Richárd emeritus tihanyi perjel, aki szintén az idén gyémántmisés.

– A kispapéveire hogyan emlékszik vissza?

– Ami a szemináriumban nekem nem volt nehéz, az a fegyelem. A társaim keservesen csinálták végig a napirendet, én hozzászoktam Pannonhalmán a fegyelemhez, a feszes napirendhez és az otthontól való távolsághoz is, hiszen csak karácsonykor, húsvétkor és nyáron mehettünk haza.

Az első év mégis nehéz volt, sokat küzdöttem a teológiával, nem ment. De aztán belejöttem, és a második évet kitűnővel zártam. Rá akartak beszélni, hogy menjek a központi szemináriumba, és ott folytassam a tanulmányaimat. Megijedtem, mert én lelkipásztor akartam lenni, nem tanár. Maradtam Győrben. 

– Beszélne a papi jelmondatáról?

– Egy zsoltárt választottam: „Áldott legyen az Isten, mert csodálatosan megmutatta irgalmasságát nékem.” Aztán mindig lecsíptem belőle, és most már csak ennyit írtam: „Áldott legyen az Úr.” Minden jelmondatnak megvan a maga háttere, én sem véletlenül választottam ezt. Csodálatosan megmutatta irgalmasságát nékem.

Gyerekkoromban súlyos, gyógyíthatatlannak tartott asztmában szenvedtem. Azt mondták a szüleimnek, hogy örüljenek, ha a nyolc osztályt el tudom végezni. Aztán mégis sikerült szinte teljesen meggyógyulni. Pannonhalmán, az ott töltött gimnáziumi évek alatt, a magaslati levegő segített.

És még egy csoda van az életemben. El kell mondanom, hogy 2000 óta teljesen süket vagyok. Megjósolta az orvos, hogy ez a bajom beethoveni süketségbe megy át. A hallásvizsgálatok során végzett mérések mindig-mindig rosszabb eredményre vezettek, s aztán már nem is mértek többet. De milyen csodálatos az orvostudomány, hogy itt ez a hallókészülék, amellyel a normál emberi hangokat, az igazi hangszíneket hallom. Kellett hozzá akaraterő és az Isten különleges kegyelme, de huszonkét éven keresztül így dolgozhattam tovább.

Először az asztma, majd a süketség ellenére mégis tudtam tanulni, dolgozni, szolgálni:

az Úr csodálatosan megmutatta irgalmasságát nékem.

– Idézzük fel papi szolgálata fontos állomásait!

– Úgy alakult, hogy mindjárt a szentelés után át kellett vennem Sopronhorpácsot, a szülőfalumat, a plébános betegsége miatt. Minden feladat rám maradt. Nagyon szívesen tanítottam, a gyerekek örömmel jöttek a templomba. Az iskolaigazgató azonban nem tűrhette ezt, és egy nap azt üzente, hogy ezt a papot el kell innen távolítani. És úgy is lett, el kellett hagynom a falut. Nehéz a prófétaság a saját hazában, mondhatjuk. Pedig az emberekkel nagyon jól megvoltam.

Ezután Fertőszentmiklósra helyeztek. Ott is rögtön nekiálltam az emberekkel foglalkozni, kiváltképp a fiatalokkal, és szerveztem egy énekkart is. Hetventagú volt, picinyektől az öregekig sokan részt vettek benne. Öt évet töltöttem ezen a helyen.

Utána Kónyba, majd Csepregbe kerültem. Ott egy, itt három évet szolgáltam. Közben egy rövid időre féllábbal átkerültem Undra is, ahol gyerekkorom óta ismertek. Ez volt az első szolgálati helyem horvátok között.

Azután Ács, majd Halászi következett. Halásziban plébániát építettünk, a plébános azt mondta, én leszek az utóda. Dolgoztam is szorgalmasan, tetőre másztam, huzatot kaptam, lebénultam, emlékszem, karácsonykor csak ülve tudtam misézni.

Aztán mégsem lettem halászi plébános, Komárom megyébe, Ászárra kaptam kinevezést 1977-ben. Féltem tőle, Komárom megyétől is, a vegyes vallású helytől is. De nagyon jó közösséget alakítottunk ki, plébániát és templomot újítottunk föl az évek során. Senki ellenségem nem volt, sem a katolikusok, sem az evangélikusok között.

Úgy alakult ezután, hogy kellett egy ember a Rábaközbe, így kerültem Szilba. Ott is templom- és plébániafelújítás várt rám. Hét évet töltöttem ott.

És végül ide, Kópházára vezetett az utam, 1992-ben. Nagyon hagyományos vallásos közösség volt itt. Ekkor már nem volt egészen idegen számomra a horvát közösség körében végzendő szolgálat sem. Az évek során megismerkedtem nemcsak az emberekkel, de a horvát nyelvvel is, az egyházi nyelvet sikerült is elsajátítanom.

Éppen a rendszerváltás utáni években voltunk. Fölidézek egy élményt a kezdetekről. Épp a határ felé sétáltam egyik este, ismerkedni próbáltam a környékkel, és máris megállítottak katonák, hogy igazoljam magam. Mondtam, hogy mióta Magyarországon szabadság van, nem hordok magammal igazolványt, de jöjjenek velem a plébániára. Nem lett semmi baj.

Nagyon jó kapcsolatom volt az iskolával és az idősekkel is.

Nekem az elsők mindig a hívek voltak. Mindig az ember volt az első, aki bejött a plébániára.

Itt, Kópházán is föl kellett újítani a plébániát. Olyan volt a tető, hogy behordta a szél a havat az emeletre. Fölújítottuk. Aztán úgy alakult, hogy eladtuk a püspök úr engedélyével, s így született meg ez a nyugdíjasház.

Harminc évig szolgáltam itt. 2022-ben vonultam nyugdíjba. Nem akartam, de a püspök atya azt szeretné, hogy pihenjünk. Most azt mondhatom, hogy csak az iroda hiányzik, de talán többet dolgozom, mint azelőtt. Sokat helyettesítek, hívnak ide-oda, nemcsak idén, a jubileum miatt, de akár a horvát nyelv miatt is. Nekem is jó ez, szívesen megyek, kell a gyakorlat.

– Hogyan ünnepli ezt a szép jubileumot?

– Nagyon szép ünnepünk volt a szülőfalumban, Sopronhorpácson, a kislédeci kápolnában. Tábori misével ünnepeltünk. Tamburások kísértek végig a falun, a szülőházamtól a kápolnáig. Hívásomra a fertőszentmiklósi énekkar teljesítette a zenei szolgálatot.

Szimbolikus volt, hogy nyugat felé vonultunk (annak idején, az újmisén kelet felé mentünk, a szülőházamtól a templom felé), ahogy az ember élete is nyugat, a nyugalom felé tart.

– Hogyan fogalmazná meg, az Ön számára mi a papi hivatás lényege, ha visszatekint a hatvan évre?

– Miért akarsz te pap lenni? Erre a kérdésre a válaszom:

az első, hogy az igazságot akarom hirdetni; a második pedig, hogy segíteni szeretnék a másik emberen. Ez a papi hivatás.

Az ember olyankor nem ismer időt, sem fáradtságot, hanem csak az a fontos, hogy jót teszek. Ez a papi hivatás. Nem a körmölés.

Az egyik főnököm azt mondta: egy plébánosnak otthon kell lenni. Ha bárki kopog, ott kell lenni, ajtót nyitni.

Most így mondják: oda kell menni az emberek közé. Aztán ami még fontos, hogy nem szabad botránkozást okozni senkinek. És még egy dolog: úgy segíteni, hogy érezzék az emberek, szeretetből teszem, nem kötelességből, nem muszájból. Hogy érezzék meg rajtam keresztül az Isten szeretetét. Ez a pap.

Visszatérve az első pontra, hogy az igazságot akartam hirdetni. Egy fiókban őrzöm a hatvan év minden beszédét. Mindet leírtam. Ha olykor újraolvastam egyiket-másikat, nem tetszett. Változnak az emberek, változik a világ, a kifejezésmód, változom én magam is. És az ember sose hagyhatja abba a tanulást. Úgy szoktam mondani, meg kellett tanulnom a pontot és a vesszőt, meg kellett tanulni tisztán beszélni, és azt is, hogy amit el akarunk mondani, azt röviden kell összefoglalni, időben meg kell találni az áment.

– Ahogy az eddigiekből is kiviláglott, papi életében, szolgálatában a hangsúly mindig a pasztoráción, a hívekkel való törődésen volt, illetve a hitoktatáson.

– Igen. Hála Istennek, nem volt olyan helyem, ahol a hitoktatást gátolták volna. Voltak ugyan kísérletek, de mindig sikerült kihúzni a méregfogukat. Terveztem egy könyvet is, aztán nem írtam meg. Mindig nagyon érdekes kérdéseket kaptam a fiataloktól. Azokat megválaszoltam, a válaszokat le is írtam, ebből az anyagból lett volna a könyv.

– Hány hivatás indult az Ön szárnyai alól?

– Köszönöm szépen ezt a kérdést! Négy egyházi gyerekem van. Büszke vagyok mindegyikre, és boldog is vagyok, ha rájuk gondolok. Miattuk is érdemes volt papnak lennem. Az első a fertőszentmiklósi évekből: Ternyák Csaba érsek. Aztán volt egy tanítványom, szombathelyi egyházmegyés lett, már meghalt. Harmadikként említem a jelenlegi fertőszentmiklósi plébánost, Simonics Pétert, aki ácsi születésű. És a kedves, utolsó tanítványom innét, Kópházáról való, aki a Tihanyi Bencés Apátság szerzetese, és most éppen tihanyi plébánosként szolgál, Mogyorósi Márk Ányos OSB. Egyiküknek sem mondtam soha, hogy „legyél pap”. Közel engedtem őket, nem volt tabu, beleláttak a papi dolgokba, a munkámba, az életembe, de soha nem mondtam, hogy „neked ilyennek vagy olyannak kell lenni”.

– Miért hálás?

– Hogy megkaptam az erőt, hogy nem csüggedtem el. Annak ellenére, hogy sokszor nehéz volt, úgy éreztem, nem nekem találták ki például azt, hogy építkezzek. Mondtam is egyszer még Pápai püspök úrnak, vigyázzon, ne álljon a mellé a fal mellé, mert azt én raktam. De nem volt választás, csinálni kellett, helyt kellett állni a különböző helyzetekben.

Rengeteg emlék, élmény él bennem. Csodálatosan telt ez a hatvan év. Most ide kerültem, nyugdíjban vagyok, de folytatom a munkát.

– Mit kér még a Jóistentől?

– Semmi mást, csak hogy tartson meg ebben az egészségi állapotban. Mert alapelvem, édesanyámtól tanultam, hogy ahol tudok, segítsek.

Elfáradok, persze, de óriási öröm, ha segíthetek, adhatok. Ez nekem tesz jót, nekem ad örömet. Ebből merítem az erőt.

Tele van a naptáram, de nem bánom. Boldog vagyok.

Szöveg és fotó: Borsodi Heni

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 22-i számában jelent meg.