„Ha ez az üdvösségem útja, ezen megyek végig” – Szabó József ferences szerzetes a betegségről

– Hogyan jelentkezett a betegsége? Miből vette észre, hogy valami megváltozott? 

– Nem vettem észre semmit. Boldog tudatlanságban éltem, mert hála a jó Istennek, semmim nem fájt. Tavalyelőtt, 2019 decemberében aztán egyszer csak életveszélyes állapotba kerültem.  Nem volt erőm, semmihez nem volt kedvem. Megmérték a vérnyomásomat, 70 per 55 volt. A vérvétel alapján kiderült, hogy szinte leállt a vesém. December 6-án bekerültem a gyöngyösi Bugát Pál Kórházba heveny veseelégtelenséggel. Amikor a gasztroenterológusom megtudta az eredményeimet, azt kérdezte a kolléganőjétől: „És él még?” Amikor hazaengedtek a kórházból, karácsony előtti gyóntatási ügyelet várt rám: szépen bírtam, jó volt. Nem éreztem fájdalmat. Visszanyertem az életkedvem. 

– Meghatározó tapasztalat lehetett ez a halálközeli állapot. A rákos betegséggel mikor szembesült? 

– Tavaly júniusban meghalt a másodfokú unokatestvérem, aki a bérmaapám volt. A lányai kérték, hogy én temessem. Hazaindultam. Jó meleg pénteki nap volt, az autóban bekapcsoltam a klímát. Mire megérkeztem, alig bírtam kiszállni. Gondoltam, megint adtam a veséimnek egy pofont. Rosszul néztem ki, annyira, hogy Erik atya, a rendtársam fel is ajánlotta, szívesen elmondja helyettem a misét vasárnap. „Miért mondanád?” – értetlenkedtem. Arra a misére járt a körzeti orvosom is, aki látva az állapotomat, közölte, hétfőn vért vesznek tőlem. A tumormarker magas volt. Harmincvalahány kilót fogytam addig, de azt gondoltam, a fogyasztóinjekciótól van, amit a cukorbetegség miatt kaptam. Még boldog is voltam, milyen jó slank leszek! Ruhatárat is kellett cserélnem, mert az Autista Segítő Központban, ahol lelki igazgató vagyok, a hölgyek unszoltak, így hát be kellett adnom a derekamat.

– A bizonytalanság után viszont jött a bizonyosság.

– A doktornőm kérésére felhívtam egy nagyon kedves orvost, aki sokszor segített már az ismerőseimen. Megkérdezte, kit küldök. Mondtam neki, hogy most kivételesen magamat. Nem akarta elhinni. Az Országos Onkológiai Intézetben ő indította el a kivizsgálási folyamatot augusztus 10-én. Kiderült, hogy a rákos daganat a hasnyálmirigy farokrészén van. Kiírták a műtét időpontját. Zsolt doktor, a sebész elmondta, mivel jár az operáció és hogy nem lesz egyszerű… Amikor megkapta a CT-leletemet, hosszan nézte a monitort, és nem szólt semmit. Megváltozott az addigi kedélyes légkör. Pontosan látta, hogy a daganat műthetetlen. Ez szeptember 4-én volt. Ebben az időszakban ugyanúgy eskettem, éltem a papi-szerzetesi életemet, mint ahogy addig is. Mindenki azt gondolta, hogy megműtenek, és nem lesz gond. A szokásos gyógyulási ráta a hasnyálmirigyráknál tíz a nyolchoz, műtét nélkül tíz a kettőhöz. Tudtam, hogy ez egy olyan helyzet, amin nem lehet változtatni. 

– Kétségbeejtő lehetett ez a diagnózis. Nem elég, hogy hasnyálmirigyrák, de még rossz helyen is van, műthetetlen. Hogyan lehetett ezt elviselni?

– Az orvos hat évet jár az egyetemre, és megtanulja, hogyan kell a betegségeket kezelni. Aztán rezidens lesz, egyre jobban elmélyül a szakmájában. Ért a gyógyításhoz, erre teszi fel az életét. Nem bírálhatom felül, nem mondhatom neki, hogy mégiscsak műtsön meg. A Jóisten a teremtéskor beleírta a törvényeit a világba, az ember pedig próbálja felfedezni azokat. Az orvostudomány rátalált módszerekre, amelyekkel bizonyos betegségeket meg lehet gyógyítani. Mindez a Jóisten akaratából van. Ki vagyok én, hogy lázadozni kezdjek? Hívő lélekkel az orvos által meghatározott úton kell menni.

Az állapotommal való szembesülés nem csapdahelyzet volt, hanem inkább egy készség átélése: elfogadom, hogy Isten most így szeret.

Lehet kérdezni, hogy miért így. Biztosan van ebben valamilyen figyelmeztetés az életemre vonatkozóan, valamire el kell vezetnie a betegségemnek. De abban biztos lehetek, hogy nem vagyok az Isten tenyerén kívül.

Ha ez az üdvösségem útja, akkor ezen megyek végig. Lehet reklamálni, hogy Uram, az jobb lett volna. De nem. Ez a te utad. Ez a te kereszted.

– Nem is gyötrődött? 

– Nem. A Jóisten megadta azt a kegyelmet, hogy ha felismertem ezt, akkor tudjam így alakítani a hozzáállásomat. Igyekszem is eszerint élni. A közösségi oldalamra kitett beszámolóim hangulatában is szeretném ezt visszaadni: igen, beteg vagyok, ezen az úton járok, Istennel együtt.

– Ez az óriási igen átragyog a mondatain. Gyermeki bizalommal fogadta el a betegségét.

– Igen. Merem vállalni és kimondani: megpróbálok ráhagyatkozni Istenre. Az örökfogadalmamban azt mondtam, én átadom magam ennek a közösségnek, és ezen a közösségen keresztül Istennek. Most miért lopjam vissza magamat?

Uram, ha így akarod, akkor menjünk. Biztos vagyok Isten szeretetében és abban, hogy ő elvezet valahová. 

– A kórházi kezelés során biztosan találkozott nehézségekkel is. 

– Meg kellett tanulnom várakozni. Szeptember 21-én előre egyeztetett időpontra mentem vizsgálatra. Mindenki sorra került, aki utánam jött, már rég végeztek. Az ember ilyenkor felidegesíti magát. Majdnem felálltam és elmentem. Akkor meg kellett tanulnom várakozni. A kórházi lét egyik velejárója, hogy ülünk és várunk. Lehet türelmetlenkedni, de nem érdemes. Azzal senki nincs előbbre.

– Sok segítséget kap az emberektől. 

– Nagyon kedves barátom, Berei Albert sokat segít. Ő az egyetlen, akit felnőttként kereszteltem. Amikor ő szabadságon volt, akkor a tartományfőnök atya vagy valaki más segített eljutnom a kezelésekre. A késői CT-vizsgálatokról Bíró Zsolt hozott haza. Egyedül is szívesen elintézném ezt, de a testvérek nagyon dühösek, ha vezetek aznap, amikor kezelést kapok. A parkolási helyzet visszariaszt, ezért elfogadom a segítségüket. Gondoskodnak rólam. Merem remélni, hogy az Úr megjutalmazza őket.

– A közösségi oldalán mindig beszámol az aktuális kezeléséről.

– Azért írtam ki a Facebookon, hogy daganatos beteg lettem, mert így nem kell mindenkinek egyesével elmondanom. Az is fontos volt számomra, hogy az ismerőseim biztos forrásból értesüljenek. Ez viszont azzal a felelősséggel jár, hogy ha már elkezdtem, akkor folytatnom is kell az állapotomról szóló híradásokat. A posztjaim emellett tanúságtételek arról, hogy hívő lélekkel fogadom és élem meg a betegséget. 

– Olyan természetesen mesél a beszámolóiban a kezelési folyamatról! Az élet legapróbb kis dolgait is értékeli.

– Ilyenkor azok is fontossá válnak. Amikor a kórházi folyosón találkozunk egymással, például egy idősebb betegtárssal, aki már kilencven kemoterápiás kezelést kapott, megkérdezem magamtól: hol vagyok én ettől a tizenkettőmmel? Őt látni vigasztaló, mert érzem, hogy bírható ez az egész. A Jóisten irgalma vezeti az embereket az ilyen helyzetekben is. A kórházban zajlik a „folyosói továbbképzés”. Nagyon sokat segít az, amit a betegtársaim mondanak, legyen szó akár az étkezési szokásokról, akár különböző praktikákról. Mindig rácsodálkozom, milyen leleményesen tudják megkönnyíteni a helyzetüket a nehézségekben. Ott tudtam meg azt is, mit jelent a CA 19-9, a tumormarker, és hogyan kell értelmezni, meg azt is, hogy mi a CT jelentősége. Az orvosomat nem akarom fárasztani a kérdéseimmel.

– Azt is leírja, hogy milyen hálás a rengeteg üzenetért, amit kap. Akár hatszázan-hétszázan is imádkoznak Önért. 

– Zavarbaejtő felelősséggel jár ez. Amikor írtam a betegségemről, és közzétettem a bejegyzést, tíz percen belül több mint ötvenen olvasták, lájkolták, és már jöttek is a kommentek. Azért is élem meg ezt felelősségként, mert a szeretet, amivel irányomban vannak, nemcsak nekem szól, hanem a teremtő Istennek is. És valóban zavarbaejtő, amikor sokan azt mondják, hogy ezekből a beszámolókból is tanulnak, van, amit hasznosítani tudnak belőlük. Nagyon félek, nehogy valami olyat írjak, ami ezt elrontja.

Azt gondolom, ha a közösségi felületen tanúságot tudok tenni arról, hogy mekkora szeretettel van irántunk az Atya, akkor ezt meg kell tennem. Azt az utat választottam, hogy nyíltan élem meg a betegségemet.

Voltak testvérek, akik figyelmeztettek, nem biztos, hogy ez jó döntés. Én úgy vagyok vele, ha már felvállaltam, akkor kitartok emellett, és viselem az Isten előtti felelősségét is ennek. Ha arról, amit megélek, úgy tudok tanúságot tenni, hogy mások is meglátják mögötte a Jóisten szeretetét, akkor a legfontosabb papi feladatomat elvégeztem. 

– Hogyan, miből érzékeli a betegsége alatt Isten szeretetét? Talán mély megtapasztalásai is vannak.

– Semmiféle misztikus élményem nincs ezzel kapcsolatosan. Nem is olyan típusú ember vagyok. A hitem erősödött attól, hogy úgy érzem, tényleg ez az én utam, és ha ezen végigmegyek, akkor Isten irgalma és szeretete vár rám. Ahogy Pál apostol mondja: „A pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.” Én ezt szeretném. 

Egyetlen alkalom volt eddig, a karácsony, amikor nagyon erősen tudatában voltam a betegségemnek. Más hangulata volt az ünnepnek, ez tény és való. Isten szeretete a mi Urunk Jézus Krisztusban testet öltött, eljött közénk. Most pedig várom, hogy szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának ünnepe ebben az élethelyzetben hogyan és miképpen jelent majd számomra új tapasztalatot. Nehezen tudom feldolgozni, hogy nincsenek jelentős fájdalmaim. Ha nem tudnám, hogy daganatom van, akkor semmi nem jelezné ezt. Ezért is alattomos a hasnyálmirigyrák, mert mire jelentkezik a fájdalom, már áttét van. Nem az a fajta szenvedés ez, amit Krisztus átélt a kereszten. És nem is a lelki szenvedése, a gyötrelem, hogy múljék el tőlem ez a kehely, de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.

Nagy várakozás van bennem: most tudom majd megélni, hogy tényleg elvállaltam-e Isten akaratát. Hánykolódom-e, mint Krisztus. Ki kell tudni mondani, hogy legyen meg a te akaratod.

És ha jönne a szenvedés, akkor mit csinálnék? Ezek még előttem álló kérdések, feladatok. Hiszem és vallom, hogy aki ezt adja, erőt is ad ahhoz, hogy végig tudjam csinálni. 

– Hisz a gyógyulásában? Reménykedik?

– Az egyik posztban írtam erről is. Mindenki azért imádkozik, hogy gyógyítson meg a Jóisten, hogy adjon teljes gyógyulást. Azt írtam erről, hogy én továbbra is az üdvösséget tartom fontosnak, és azt, hogy végigmenjek azon az úton, amit az Úr kijelöl számomra. Nem szeretnék elköszönni. Nagyon sok mindent jó lenne befejezni, és szolgálni még az emberek között. De ha azt mondja az Úr, hogy most befordulunk a célegyenesbe, akkor célegyenes van. Akkor arra megyek.

Nem a testi gyógyulás a legfőbb célom, hanem hogy végig tudjak menni ezen az úton úgy, ahogyan a Jóisten akarja. És ha meggyógyulok, vagy kapok öt tünetmentes évet, akkor az lesz az enyém.

– Mindig ilyen nyitott és elfogadó volt?

– Engedelmes fiú voltam. De nem azért, mert annyit vertek, hogy muszáj volt engedelmeskedni. A szülőfalumban, Zalaudvarnokon tudták, hogy a Szabó Feri egy jó gyerek, köszön, udvarias. Lehet, hogy nem tudok fára mászni, úszni, és rendes csínyeket sem követtem el diákkoromban, viszont én olvastam a legtöbbet, én ministráltam a legtöbbet, és évekig én voltam a sekrestyés. Volt olyan év, amikor csak én jártam ministrálni. Valahonnan ezekből az időkből hozom magammal az engedelmességet. A ferences rendben erre lehetett építeni. Nem vagyok mintaszerű rendtag, nagyon sok bűnnel éltem és élek együtt, de akarom a jót. 

– Említette, hogy várja, húsvétkor hogyan fogja megélni Krisztus szenvedését. A feltámadás kapott valamilyen másfajta színezetet az életében, mióta tudja, hogy beteg? 

– Nem. A feltámadásról bennem a következő kép él, bár lehet, hogy sokan megmosolyogják. Végre valahára ott leszünk, ahol nincs rossz. De jó ég! Énekelni kell! Majdnem elmentem a rendből, mert nem tudtam jól énekelni. Most is a vakok bátorságával éneklek, tehát ebben nincs változás. Azért persze vannak vágyaim. Időnként gondolok arra, milyen jó lenne újra kamiont vezetni, fát dönteni… Ezek a kedvenc foglalatosságaim vajon lehetségesek-e a mennyben? El lehet-e sétálni például a Grand Canyonba? Mert az olyan csoda! Ha az ember nézi a tévét, látja, Istennek milyen fenséges alkotásai ezek a természeti jelenségek. Szívesen megnézném őket élőben is. Hála Istennek, sofőrként sokszor eljutottam Olaszországba. Mindig lenyűgöztek az Alpok nyúlványai Tarvisiótól Udine felé menet. Májusban még hó fedi a csúcsokat. Micsoda gyönyörűség! Én rá tudok csodálkozni ezekre. Hogy közben vezetni is kell, az egy dolog, de elámul az ember.  

És persze jó lenne találkozni nagypapával, nagymamával. Nagymamám ’51-ben, nagypapám ’58-ban halt meg, én pedig ’63-ban születtem, így az apai nagyszüleimet nem ismertem. Milyenek lehetnek? Vajon büszkék az unokájukra? De hát mindent tudnak rólam! Jaj, Uram! Azt is látják, milyen gikszerek voltak az életemben!

Emberként valahogy így képzeljük el a mennyországot. Viszont amit majd kapunk, amivel megajándékoz minket az Isten, az olyan csoda lesz, aminek a befogadására most még nem vagyunk alkalmasak. Felfoghatatlan csoda, Isten felfoghatatlan nagysága, hogy Krisztus feltámadásába von be bennünket. Ajándékba kapjuk mindezt!

Ahogyan az életet ajándékba kaptuk, úgy a feltámadás is ajándék lesz. Az életutam is ajándék, és én ennek a tudatában megyek végig rajta.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.