Ha krízisben vagy, Isten azt mondja: „Dobbants!” – Felföldi László előadása a budai cisztercieknél

A budai ciszterci Szent Imre-plébánia idén ünnepli alapításának századik évfordulóját, az esztendő során pedig a megszokottnál is több programmal készül a közösség. Az est moderátora, Süveges Gergő az előadás megkezdése előtt arra buzdította a dísztermet megtöltő hallgatóságot, hogy minél több eseményen vegyenek részt, és kapcsolódjanak be a „fénygyűjtő” játékba.

Szkaliczki Örs OCist plébános köszöntőszavai után Felföldi László röviden szólt életútjáról. Elmondta, hogy pappá szentelését követően két helyen, Nyíregyházán és Debrecenben szolgált hosszabb ideig, mielőtt két évvel ezelőtt Pécsre helyezték. Mindhárom helyszínen más-más kihívások, feladatok várták, egy azonban közös volt: mindenütt ott volt, van a Szentlélek, aki segítette őt munkája során.

Manapság sokat halljuk azt, hogy válság van. A püspök véleménye szerint ezt pozitívan kellene értékelnünk. Úgy látja, minden krízishelyzet olyan, mint egy dobbantó. Lehetőséget ad arra, hogy onnan elmozduljunk.

Ha krízisben vagyunk, az annyit tesz, hogy Isten azt mondja: „Dobbants!”

Felföldi László felhívta a figyelmet arra, hogy ma nagy zavar tapasztalható az egyes egyének, a családok és az Egyház életében egyaránt. Utat kell találni e zavar feloldására, ami az életünk rendbetételén keresztül lehetséges.

A püspök kiemelte: mindenütt, ahol élünk, szolgálatot teljesítünk. Szolgáló közösség Istennel és embertársainkkal című előadását diavetítés kísérte. Sík Sándort idézve elhangzott, hogy küldetésünk nem más, mint „Embernek lenni! / Csak-embernek, semmi egyébnek, / De annak egésznek, épnek, / Föld-szülte földnek / És Isten-lehelte szépnek!”

Életünk során sok mindent megvalósítunk, „épp csak a lényeg szokott kicsúszni a kezünkből”. Jó hír azonban, hogy mindent újra lehet kezdeni. Nem Ádám és Éva „szúrta el” a kezdetekkor, a paradicsomból való kiűzetés sajnos azóta is újra és újra megtörténik, valahányszor nem a lényegre tekintünk, nem az Istennel és egymással kommunikálunk.

Felföldi László hangsúlyozta a kommunikáció fontosságát. Amiként Jézus is párbeszédben volt a Mennyei Atyával, Máriával és az emberekkel, úgy nekünk is ezt kell tennünk, és biztosak lehetünk abban, hogy „Isten mellénk áll”.

Az előadás során a püspök két szentírási résszel szemléltette mondanivalóját. Elsőként a béna meggyógyításának történetét idézte fel (Márk 2,1–12), akit társai egy ház tetejét kibontva eresztettek le Jézushoz, mert a nagy tömeg miatt másként nem fértek hozzá. Felföldi László kiemelte: a történet nem pusztán egy gyógyulásról szól. Figyelmesen olvasva kitűnhet az a szomorú helyzet, amikor épp a Jézushoz legközelebb állók akadályozzák a szükséget szenvedők bejutását.

Rendkívül fontos, hogy képesek legyünk a befogadásra, a meghívásra.

Közösségeinknek is észre kell vennie azokat, akik vágyakoznak eljutni Jézushoz. Ezt a gondolatot folytatva a püspök megjegyezte: sajnálatos, hogy mára „a közösségből közönséget teremtettünk”. Ezt a helyzetet vissza kell fordítanunk.

Felföldi László a hit fontosságát is kiemelte a szentírási részletből. A hit kreatív, fantáziadús. Hitük miatt nem fordulnak vissza a béna segítői a nagy tömeget látva, hanem keresik és meg is találják a megoldást. A püspök hozzátette, ezt kéri pécsi paptársaitól is: legyenek olyan segítőtársaik, akikkel együtt viszik az adott plébánia a „hordágyát”, de ugyanez a feladat a családokban is.

Ne felejtkezzünk el arról, hogy Jézus felfigyelt a béna társainak hitére, „hitüket látva” segített. Amikor az ember hitből cselekszik, akkor Jézus ereje gyógyít. Ugyan a segítők a testi gyógyulást kérték Jézustól, ő azonban a sokkal nagyobbaktól, a lélek bajaitól, a bűnöktől akar megmenteni minket.

Ehhez kapcsolódva Felföldi László idézett a néhai XVI. Benedek pápa lelki végrendeletéből, mely szintén azt hangsúlyozza: „Maradjatok állhatatosak a hitben. Ne hagyjátok, hogy összezavarjanak titeket. (…) Láttam és látom, hogy a hit észszerűsége miként emelkedett ki és emelkedik ki ma is újra a hipotézisek szövevényéből. Jézus Krisztus valóban az út, az igazság és az élet, és az Egyház – minden elégtelenségével együtt – valóban az Ő Teste.”

Ezt követően a püspök felidézte a szamáriai asszony történetét (Jn 4,1–42), amely szintén a hit és az egymáshoz való odafordulás jelentőségéről beszél.

Ahogyan a szamáriai asszonnyal párbeszédet kezdett, úgy hív minket is Jézus. Nekünk folytatnunk kell a párbeszédet. Újra meg újra meg kell hallgatnunk egymást.

Le kell ülnünk, és beszélgetnünk kell egymással a családi asztaloktól kiindulva, hogy a családi közösségeken át újraépülhessenek egyházi közösségeink és Egyházunk is.

Felföldi László előadását Váczi Mihály Ezt! Itt! Most! című versével zárta: „Csak itt, ezeken a makacsul kitérő / utcákon indulok el engedelmes útjaimra. Itt kell a napok hordalékából / kimosni életem maroknyi aranyát;/ itt kell szeretnem, ha van kit szeressek, / itt kell vacognom húszfokos magányom, / itt kell megállnom, / mint a pompeji őrnek, / amíg elönt a város lávafénye. / Énnekem ezt a homloknyi országot, / ezt a kitépett szívnél nem nagyobb hazát, / e népet és e kor meredekjeit / adta sorsomul a lét, / Ó most kell élnem ezt az életet, / Gyorsan forrón mély lélegzettel, / most kell élnem, ha élni sírni, / szeretni és szenvedni akarok! (….)”

Forrás és fotó: Budai Ciszterci Szent Imre Plébánia

Magyar Kurír