Hálaadás és számvetés – Számadás a talentumokról

Mennyire vagyok hálás lelkületű? Imáimban mi a több: a kérem vagy a köszönöm? Hálás vagyok-e az életemért, észreveszem-e az apró örömöket, vagy minden jót magától értetődőnek tartok, a rossz miatt pedig lázadok? Ugyanakkor a tehetségemért, képességeimért Istennek vagyok hálás, vagy a saját teljesítményemnek tulajdonítok minden sikert? Végső soron ki van életem középpontjában? Fontos kérdések ezek, mert ez határozza meg az egész élethez való hozzáállásomat.

Talentumok

Gyakran használjuk a talentum kifejezést a különböző képességeink, tehetségeink leírására. Aki tehetséges, arra azt mondjuk: sok talentumot kapott, aki kicsit gyengébb képességű, arra azt, hogy keveset. A talentumokról szóló példabeszéd ismerős Máté evangéliumából (Mt 25,14–30).

Mielőtt azt gondolnánk, hogy szegény egytalentumos mit kezdhetett volna ilyen kevéssel, jó ha utánajárunk, mennyit is ért egy talentum. A bibliakutatók szerint egy talentum nagyjából húszévnyi munkabér volt. Tehát egy mai dolgozó a negyvenévnyi munkaviszonyában összesen két talentumot keresne. Szóval a lehetőség adott volt a legkevesebbet kapott szolgának is.

Elásom vagy kamatoztatom?

Minden ember kapott képességeket, mindenki „jó valamire”, de a talentumok kapcsán ennél többre kell gondolnunk.

A fiatalkor az, amikor felfedezzük, hogy Isten milyen ajándékokkal indított útra bennünket. Ennek kapcsán fedezzük fel hivatásunkat is. Csak fel kell tennünk néhány kérdést: Mire van vágy a szívemben, mihez van kedvem? Megvan-e a kellő képességem hozzá? A körülmények adottak-e? A környezetem mit jelez vissza számomra: helyesli vagy ellenzi a terveimet? És végül: a világ vagy az a szervezet, intézmény, közösség, amelynek szolgálatában állok, elfogad-e?

Van, aki több mindenhez ért, sok tehetséget kapott. Az ilyen emberre sokan irigykednek, pedig a példabeszédben nemcsak a talentumok kiosztása, hanem a velük való elszámolás is ott van. Akinek sokat adtak, attól sokat kérnek számon, akinek keveset, attól keveset. Tehát a tehetség, a képesség kötelez. Éppen ezért

a mi feladatunk nem az, hogy azt nézzük, kinek mi adatott, hanem azt, hogy a ránk jutó részt jól használjuk.

Egyvalamit viszont mindenkinek megad a Jóisten: azt, ami az üdvözüléshez, a vele való boldog örök élet eléréséhez kell. A döntés minden esetben a miénk, hiszen szabad akaratot kaptunk: szolgálunk-e a kapott jó tulajdonságainkkal, vagy nem.

Kinek az érdeme?

A kevés és a sok talentumot kapott ember esetében is van egy csapda. A sokat kapott esetében az, hogy magának tulajdonítson minden sikert, míg a kevés talentummal rendelkezőt az irigység, a féltékenység, az elégedetlenség kísértheti. Pál apostolnak egy kérdése azonban helyre teheti bennünk ezeket a nehézségeket:

Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7).

Pál apostol rámutat, hogy minden jónak a forrása, ajándékozója Isten, akinek mindenért hálával tartozunk. Jézus is ezt mondja: „Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: »Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!«” Ha pedig kapunk valamit, azt illik megköszönni, hálával fogadni. A keresztény ember életében gyakorlattá kell hogy váljon a hálaadás. (…) Éljük úgy az életünket, hogy bármikor vége szakadhasson itt a földön, hogy aztán a legnagyobb örömben folytatódjék Isten színe látásában.

Énközpontú vagy istenközpontú-e az életem?

Erre a kérdésre a magatartásunk ad választ. Hogyan viszonyulok a kudarcaimhoz, és hogyan a sikereimhez?

Az énközpontú, azaz önző ember minden kudarcért Istent okolja, és minden sikert magának tulajdonít. Az istenközpontú épp’ fordítva teszi: minden sikerért Istennek ad hálát, és a kudarcokat is megköszöni, mert azokból tanulhat.

Az alázat útja

Az igazi hálás lelkület az alázatból fakad. Az alázatot viszont sokan félreértik, és összekeverik az alázatoskodással. Ez utóbbi olykor kibúvó lehet egy-egy feladat elvállalása alól, és takarója a lustaságnak. Az alázat nem más, mint a valósággal való harmónia. Ez azt jelenti, hogy tisztában vagyok a kapott talentumaimmal, a képességeimmel, és ezekkel élek is a közösség javára, örömére.

Milyen szomorú lenne, ha egy szép hangú ember sosem énekelne, mondván, hogy van nála jobb énekes is, pedig énekével ő is örömet tudna sokaknak okozni.

Ugyanakkor tudom, hogy vannak gyengeségeim, bűneim, hibáim, amiket pedig belátok. Így lesz benső békém.

Az alázatos emberben éppen ezért csökken a stressz, gazdagodnak a kapcsolatai, és Isten az ő erejét adja neki.

Hogy milyen formái lehetnek a hálaadásnak, és hogy mit kezdhetünk az életünk során bennünket érő kellemetlen vagy rossz történésekkel, az aggodalommal, a szenvedéssel, arról IDE KATTINTVA olvashatnak.

Forrás: Bízd Rá Magad Média

Fotó: Freepik

Magyar Kurír