Halász Piusz OCist: Advent

Az imádság ideje

Időnként fölvetődik a kérdés: lehet-e még ma is imádkozni? Hiszen annyi minden megváltozott bennünk és körülöttünk: a korszellem, az életérzés, a szemlélet. Ám vannak bennünk olyan tényezők is, amelyek nem változtak és lényegüket tekintve nem függnek az időtől; például szeretet, hűség, felelősségtudat, csalódás, szorongás stb. Az imádság mindig is ezekre az ősi magatartásokra vonatkozott, melyek az ember alapvető lényegét ragadják meg. Az imádság azért is lehetséges, mert a történelem folyamán maga Isten szólított meg bennünket.

Az imádság kapu, mögötte lakik a misztérium: az isteni lét és minden élet titka.

Imádkozni annyit jelent, mint Istenhez vinni örömeinket és bánatainkat, sebeinket és sikereinket. Nem élő adás, ahol Isten a hallgatóság – inkább Jákobhoz hasonlítható, aki birkózik az angyallal, s így szól hozzá: „Nem bocsátlak el addig, míg meg nem áldasz” (Ter 32,27). Az imádság az a súly, amely a lelket lehúzza abba a mélységbe – saját mélységébe –, ahol Isten vár rá.

Minden időben imádkozni kell, de vannak különleges idők, melyek nemcsak sürgetnek, hanem segítenek, sőt inspirálnak is az imádságra. Ilyen időszak az advent. Előfordul ugyanis, nem is egyszer életünk folyamán, hogy vallásos gyakorlataink közben belső világunk észrevétlenül kiüresedik, változik, a vallásos homlokzat mögött ásítani kezd a semmi. Tehát imaéletünket is felül kell vizsgálni.

A remény ideje

A várakozás belső tartalma a remény. Amióta tudjuk, hogy a létezés egyik alaptörvénye a fejlődés, vagyis hogy minden előretapogatózik és fölfelé kapaszkodik, azóta értjük: az emberi létnek is egyik alaptörvénye, hogy önmaga fölébe nőjön, hogy túllépjen eddigi határain.

Létünk nem a semmibe van beágyazva. Szívünk rugója a remény, ezzel ébredünk minden áldott reggel.

Pedig a határon ott ásít a nyitott sír, mely mindenki számára elkerülhetetlen. Az élet rugója a hitetlenben is erősebb, mint a halál fenyegetése.

Számunkra a remény maga Jézus Krisztus, akiben „Isten valamennyi ígérete Igenné lett” (2Kor 1,20). Az adventi szövegek végigkísérnek az egész Ószövetségen, az Egyiptomból való szabadulástól kezdve, a pusztai vándorláson át, és megmutatják, hogyan készíti elő Isten a Megváltó eljövetelét: „Közeledik üdvösséged…” Mi a remény? A megélt hit napos oldala, öröme és melege. „Áldott legyen az Isten… aki élő reménységre szült újjá minket” (1Pét 1,3). Reményünk alapélménye, hogy sorsunk Isten kezében nyugszik. A jelen kemény koordinátái közé beépíti a jövőt. A kizsákmányolt, halálosan fáradt és agyonmanipulált világ fölött csöndesen ragyogó csillag.

Most elsősorban azt szeretném aláhúzni, hogy

a remény nemcsak a jövőbe mutat, hanem döntően ráüti bélyegét a jelenre is.

Már a próféta is így látta: „Akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok; futnak, de nem fáradnak el, járnak-kelnek és nem lankadnak.” (Iz 40,31) Még határozottabban tapasztalható ez az Újszövetségben: „A remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által.” (Róm 5,5) „Mindannyian, akik megkeresztelkedtünk, Jézus Krisztus halálára keresztelkedtünk meg. A keresztség által a halálba temetkeztünk, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által föltámadt halottaiból, úgy mi is új életet éljünk.” (6,3–5) „Ti nem test, hanem lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek.” (8,9) Jól figyeljük meg, itt nem csupán erkölcsi megújulásról van szó. A szívünkbe költözött Szentlélek az isteni természetben részesít bennünket, a bennünk lakó isteni Lélek új élettel ajándékoz meg, mely a test halálával sem hal meg. Ebből a reményből fakad, hogy már most örvendezve éljük a megkezdett örök életet: „Töltsön el benneteket a remény Istene a hit teljes örömével és békéjével, hogy a reményben a Szentlélek erejéből bővelkedjetek.” (Róm 15,13) Benne éljük át, hogy a létezés nem értelmetlen, hogy az élet nem céltalan és hogy a sorsunk nem bizonytalan. Öröm és béke árad el hétköznapjainkon. „Legyetek örvendezők a reményben.” (Róm 12,12)

Az írás eredetileg megjelent: Vigilia, 1988. december, 943–948.

Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír