Hálát adtak, áldást kaptak – A szerelmesek miséjét ünnepelték az országúti ferences templomban

A Családok Jézusban Közösség teremtett hagyományt, hogy a párok a házasság hetéhez kapcsolódóan, Valentin-nap környékén szentmisén emlékezzenek Bálint püspökre, a szerelmesek védőszentjére, s adjanak hálát Istennek szerelmükért, egymásért. A szentmisét Lendvai Zalán plébános mutatta be, szentbeszédet Gorove László állandó diakónus mondott, aki feleségével, Krisztinával a Családok Jézusban Közösség magyarországi vezetője.

Korábban értem a templomhoz, bent még csak néhányan ültek a padokban. Legtöbbjük fiatal, de jöttek idősebbek is. Kimentem hát a templom elé, ott várakoztam. Egy lány izgatottan telefonált. A beszélgetésből kiderült, azért aggódott, hogy párja mikor ér a templomhoz. Kiderült az is, hogy munkából jön. Egy másik pár kedvesen, kicsit részvevő arccal rám mosolygott – talán azt gondolták, hogy egymagam vagyok kénytelen a szerelmesek miséjén részt venni. Mosolyukat viszonozva szóba elegyedtem velük. Mint mondták, egy éve házasok, másodszor jöttek el a misére, tavaly még csupán „együtt járók” voltak, most már házaspárként érkeztek. Elárulták, hogy a látszat csal, mert nem ketten, hanem hárman érkeztek a szertartásra. Azt is megtudtam tőlük, hogy az egyetemen ismerkedtek meg egymással, többször ültek egymás mellett a szemináriumokon, s végül két év után merte a fiú egy társaságba meghívni azt, aki már régóta tetszett neki. Nevetve mondták: kiderült, kölcsönös volt a vonzalom.

Figyelve az érkező fiatal párokat, saját ifjúságom emlékei ébredtek fel bennem. Emlékeim szerint óvodás koromtól kezdve mindig „szerelmes” voltam. Nyolcadikos lettem, amikor egy hetedikes lány különösen is megtetszett nekem. Gyakran együtt sétáltattuk a belvárosban kutyáinkat. Ha vele voltam, a föld felett lebegtem. Ha vele találkoztam, előtte mindig körömkefével mostam máskor gyakran piszkos kezemet. Az ő hangja mindennél szebb hang volt. Ha nem találkoztunk, szenvedtem. Gyerekek voltunk, aztán utunk kettévált, évtizedek óta mindketten boldog házasságban élünk, bár néha telefonon beszélünk egymással, barátok maradtunk. Mindketten megtaláltuk, megéltük az igazi szerelmet. Mindketten összekötöttük életünket társunkkal, nekik hűséget fogadtunk Isten előtt, jóban, rosszban kitartunk mellettük.

Egy érkező, az utcán ácsorgó másik párt már én szólítottam meg. Ők egy társaságban ismerkedtek meg. Utóbb kiderült, hogy világnézetük hasonló, egy plébániai közösségbe kezdtek járni, most is a közösség többi tagját várták. Egyre többen jöttek. Feltűnt, szinte mindenki kézen fogva érkezett. Az idősebbek is. Arra gondoltam, vajon miért látunk ritkán hasonló jeleneteket az utcán? Miért hallom oly sokszor, hogy „járunk”, hogy „együtt vagyunk”, s nem azt, hogy „szerelmesek vagyunk”? Elgondolkodtam azon is, miért kell Valentin-napot tartani? Egy lufi, egy szál virág elég évente? Nem napi feladat bizonyítani, hogy szeretlek, elfogadlak olyannak, amilyen vagy? Holtomiglan, holtodiglan… Elég csak ma, egy évben egyszer arra gondolni, hogy a párommal egy életre köteleződöm el? Persze – folytattam a gondolatsort –, az igazit, akit nekem teremtett a Jóisten, meg kell találni, ami gyakran nehéz feladat.

A szentmise kezdetére megteltek a padsorok. Zalán atya köszöntötte az egybegyűlteket. Szólt arról, hogy 269-ben Bálint püspök azért szenvedett vértanúhalált, mert a római császár parancsa ellenére titokban katonákat esketett. Az esküvő után pedig a saját kertjéből tépett rózsával ajándékozta meg a párokat. Franciaországban már a 14. században divat volt, hogy az ő emléknapján a szerelmesek valamilyen aprósággal lepték meg egymást. A plébános hozzátette: a világi szokások mellett szeretnék meghonosítani a szerelmesek védőszentjének miséjét, együtt ünnepelni a párokkal.

A szentleckében Szent Pál szeretethimnusza hangzott el, ehhez kapcsolódott Gorove László szentbeszéde is. Mint mondta, talán az Újszövetség legismertebb része ez, mely nagyon sokszor hangzik el házasságkötések alkalmával is. Pál apostol első látásra a keresztény, az egymás iránti szeretetről beszél e szakaszban. Érdemes azonban megvizsgálni azt is, milyen környezetben született a szöveg, illetve azt, hogy figyelmesen olvasva mit is mond pontosan. A korinthusiaknak írott levélből kiderül, hogy óriási féltékenykedés, széthúzás tette tönkre a közösség életét. A szeretethimnuszban megírt felsorolás lelkiismeret-vizsgálatra ad lehetőséget, hiszen abban az esetben, ha szeretek, például türelmes, jóságos vagyok, nem féltékeny, nem kételkedem, nem kérkedem, nem fuvalkodom fel, nem vagyok nagyravágyó, nem keresem a magamét, nem gerjedek haragra, nem gondolok rosszra, nem örülök a gonoszságnak, együtt örülök viszont az igazsággal, mindent eltűrök, mindent elhiszek, mindent remélek, mindent elviselek. Gorove László hozzátette: ha mindezt komolyan vesszük, a felsorolás alapján talán semelyikünkben sincs igazi szeretet… Persze a párkapcsolat kezdetén, amikor az ember nagyon szerelmes, mindenre képes: jóságos, áldozatkész, alázatos, türelmes… Az idő múltával aztán épp a legközelebb állókkal tudunk leginkább türelmetlenek lenni, velük küzdünk leginkább a jogainkért.

Pál apostol levele azonban arra figyelmeztet, hogy a himnuszban felsorolt tulajdonságok egy emberben biztosan mind megvoltak. Ez pedig Jézus Krisztus. Mi pedig hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus bennünk él a keresztség, a házasság szentsége által. Mindez reményt ad arra, hogy ha nem is egyszerre, de időnként, nem tökéletes módon, de mi is megfelelhetünk a himnuszban felsorolt tulajdonságok némelyikének.

Gorove László a szeretet gyakorlásához tanácsot is adott. „Egy-egy napon próbáljátok minden cselekedeteteket szeretetből tenni! Aznap biztosan nem lesztek önzők! Ha sikerül ezt időnként megtenni, az biztosan elmélyíti, egyre boldogabbá teszi a kapcsolatot. Közelebb visz egymáshoz és Istenhez is.”

A szentáldozás után Gorove László a következő imát mondta el:

„Szeretni akarlak anélkül, hogy korlátoználak, értékelni anélkül, hogy megítélnélek, komolyan akarlak venni anélkül, hogy kényszerítenélek, hozzád megyek anélkül, hogy rád erőszakolnám magamat. Meghívlak anélkül, hogy elvárásaim lennének. Ajándékozni akarok anélkül, hogy viszonzást várnék, el akarom mondani az érzéseimet anélkül, hogy hibáztatnálak, segíteni akarok neked anélkül, hogy megbántanálak. Gondoskodni akarok rólad anélkül, hogy meg akarnálak változtatni. Örülni akarok neked úgy, ahogy vagy. Ha én is megkapom ezt tőled, akkor lesz teljes a kapcsolatunk.”

Immár hagyománya van annak, hogy a szerelmesek miséjén a párok megáldják egymást. Egymás felé fordulva először a fiúk tették áldóan a lányok fejére a kezüket, majd ugyanígy tettek a lányok is, a következő imát mondva:

„Hálát adok érted Urunknak, Istenünknek! Köszönöm, hogy megismerhettelek, hogy szeretsz! A mindenható Atya arcának fénye ragyogja be életedet! Vezessen téged igaz útján Jézus Krisztus, aki az út, az igazság, az élet! A Szentlélek Isten vezesse lépteidet a szeretet és a hűség útján! Áldjon meg téged a szentháromságos egy Isten, aki Atya, Fiú és Szentlélek! Ámen.”

A misének vége lett. A párok közül azonban sokan ott maradtak még egymást átölelve. Érezték az ima súlyát, fontosságát, talán megérezték erejét. Kilépve a templomból egy dolog jutott eszembe: adja az Isten, hogy jövőre, majd az évek múltával mindig el tudjak jönni hálát adni feleségemért Istennek, érezzem, hogy egymásnak lettünk teremtve, áldás legyen számunkra a másik, és a szerelmesek miséjén jövőre, és még hosszú éveken át, fejére téve kezem áldást tudjak adni neki.

Fotó: Merényi Zita

Bókay László/Magyar Kurír