Hálával tartozunk a szabadságunkért – Hans Joas az emberi autonómiáról és korlátokról

Azt próbálom átgondolni, mégis mit jelent az, hogy szabadságra vagyunk felszabadítva (ahogyan a galatákhoz írt levélben olvassuk). Alapvető meggyőződésem ezzel kapcsolatban, hogy a saját szabadságunkhoz fűződő viszonyunk megváltozik, ha megfontoljuk, hogy másoknak köszönhetjük a szabadságunkat. Ebből

a hálából ugyanis szabadságunk mintegy szabad és önkéntes korlátozottsága következik, amelyet azonban nem leszűkítő jellegűnek élünk meg, hanem olyan kölcsönösségnek, amely szervesen együtt jár azzal, hogy hálával tartozunk a szabadságunkért.

Első lépésben nem vallási horizonton taglalom ezt a hálát és kölcsönösséget. Gondoljunk csak például a szüleinkhez fűződő kapcsolatunkra, vagy azokra az emberekre, akikről azt gondoljuk, segítettek nekünk felismerni, hogy egyáltalán cselekvésre képes lények vagyunk (ilyenek lehetnek például a tanáraink), azaz nem pusztán a körülmények áldozatai vagyunk, hanem változtatni tudunk a dolgokon. Ezért pedig csak hálásak lehetünk. Azt állítom, hogy minden emberben jelen van ez a fajta hála, aki cselekvésre képes létezőnek tudja magát. Erről már Ernst Troeltsch is gondolkodott, de Paul Tillich gondolta át a legkövetkezetesebben. Tillich túl tudott lépni az emberi autonómia és az emberi heteronómia bevett szembeállításán. Szüksége van egy harmadik tényezőre, amely más, mint az autonómia és a heteronómia, és ezt a harmadikat találja meg a teonómiában. A fogalom talán nem igazán ideális, mivel úgy tűnhet, hogy a végletekig fokozza a heteronómiát, úgy tűnhet, hogy az embert megfosztja a szabadságától, ahelyett, hogy lehetővé teszi. Valójában azonban

a teonómia elmélyíti az autonómiát, és eljuttatja arra a pontra, ahol túlmutat önmagán.

Úgy vélem, ez az egész kérdés rendkívül aktuális napjainkban, főként sok-sok ember szabadságról alkotott felfogása miatt: nem gyakori az a hála, amelyről beszéltem. Sokan úgy érzik, hogy természettől fogva rendelkeznek szabadsággal, s úgy látják, hogy a társadalmi élet a szabadságukat korlátozó tényezőkből áll. Nem veszik észre, hogy sokan szerepet játszottak a szabadságuk létrejöttében. Micsoda magatehetetlen lények lennénk, ha nem gondoskodtak volna rólunk a szüleink sokáig és áldozatkészen!

Legyen szabad konkrét példát említenem ezzel kapcsolatban. Ma Németországban főként protestáns teológusok között élénk vita zajlik az asszisztált öngyilkosságról (katolikus részről persze másként fest a helyzet). A vitának meghatározó pontja, hogy szabad-e a saját halálunkat szabad önrendelkezésünk eredményeként felfognunk. Véleményem szerint nem. Még azt sem tartom az egyén szabad önrendelkezésének körébe tartozó kérdésnek, hogy miként temetnek el valakit: mindenkinek számot kell vetnie például azzal, nem fosztja-e meg hozzátartozóit a gyász lehetőségétől, ha azt akarja, hogy ne legyen név szerinti sírja.

Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Fotó: Wikimédia Commons

Magyar Kurír