Hallgatag névtelenek – Vörös István: Simone Weil unokája

„Tettem életemet én, nyomorult pőre,
Néha Dózsa Györgyre, néha csak egy nőre…”

(Ady Endre: Hát imigyen sírok)

Vörös István gazdagon burjánzó költészetét sok ok miatt szerethetjük. E líra programszerűen dúskál az evidenciaérvényű sorokban: „A pokol bejárata / nem az idő felől van.” (Fra Angelico elmélkedései) – „Valóságos, / ahogy csak az lehet / valóságos, aki inni / akar.” (Gyerek a kútnál) – „Tökéletesen csak a másik / igazában lehetünk otthon.” (Háromszög) stb. Vallomásos(ra stilizált) versmondatok is rendre emlékezetünkbe fészkelődnek: „Gyereksírást teszek könyvjelzőnek / az imakönyvembe.” (Lélegzetek) – „Nem / tudok élni mások szépsége / nélkül.” (A széptani lakos) – „Öröm kering az elmúlásban, / semmi vagyok, de mindent láttam” (A megtalált napernyő). Önismereti identitásfilozófiáért is bizalommal fordulhatunk ehhez az életműhöz: „Ne avatkozz / fölöslegesen a magad dolgába.” (Negyedik személy) – „Az eltűnésemet én se vettem észre” (Tizedestörtek); s ha rezignált humorba ágyazott ráismerésre vágynánk, ugyancsak kurta időbe telne effélére bukkannunk: „Furcsa a krimikben az a szokás, / hogy mindig kiderül, ki a gyilkos” (Megtévesztő nyomok). Jellemző az is, hogy egy-egy költemény új alakban tűnik föl az újabb kötetekben, s az adott könyvön belül is előszeretettel felelnek egymásnak változatok, változások; lásd például: „Nincs túlvilág. De van Isten.” (Disznóviadal) – „Ha nem lenne / halál, talán túlvilág / se lehetne” (A koponya utasai). Mindeközben vendégszövegek és átiratok játéka s formanyelvekre bízott gondolatiság győz meg a Vörös-féle verstudat lazán nagyszabású voltáról. Döntő olvasástapasztalatunk, hogy a hangulati minőségek és gondolati rétegek egymáson el-elcsúszó síkjai a jelentés rögzíthetetlenségének élményében részesítenek.

E szempontokból az alábbi vers (a 2005-ös Gregorián az erdőn lapjairól) jellegzetes Vörös-produktum:

Simone Weil unokája

Simone Weil unokája vagyok én,
könnyen síró, farmeros nemes.
Hé, polgárok, jó lesz tán hallgatni
rólatok, mert a semmi ideges.

A semmi ideges, a szent üres.
Hé polgárok, sok fehér lábfej,
mi lesz, ha Simone Weil kósza népe
rettenetes közönnyel áll fel?

Ha áll a nép, hé, polgárok, mi lesz?
Kártyás házaitokból merre fut
kibic hadatok? Ha majd fogcsikorgatva
lecsapjuk az adut?

Mi terebélyesíti fajsúlyos mulatsággá ezt a dalos hangzatot? Afölött még csak-csak elsiklik eszméletünk, hogy a beszélő egy évszázad előtti francia filozófust nevez meg nagyszülejeként. Egyfelől azonban a létbölcselet modern (és fiatalon elhunyt) aszkétájához igen nehéz családi ambíciókat kapcsolnunk. Másfelől a lázadás dacosan nyers hanghordozása a végletekig elüt a Simon Weil-i beszéd- és gondolkodásmód szikár-szelíd fegyelmezettségétől, mértéktartó misztikájától, lemondásra esküvő természetétől.

A humor elsődleges forrása természetesen az, hogy átiratról (pastiche-ról) van szó. A megidézett és újragondolt mű Ady Endre közismert verse (kötetbeli megjelenése: Az Illés szekerén, 1908):

Dózsa György unokája

Dózsa György unokája vagyok én,
Népért síró, bús, bocskoros nemes.
Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni
Kaszás népemmel, mert a Nyár heves.

A Nyár heves s a kasza egyenes.
Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rettenetes, nagy dühvel özönöl?

Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz?
Rablóváraitokból merre fut
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lecsukjuk a kaput?

Ady Endre verse forradalmi ösztönöket szólaltat meg, heves pátosszal; Vörös István átirata intellektuális leszármazásról ad számot, könnyed iróniával. A bocskor farmernak adja át helyét az újabb változatban, de érdemibb módosítás, hogy Ady szövege a nagyurakat, Vörösé a polgárokat szólítja meg; s míg előbbi baljós színeket rajzol, utóbbi a közöny hidegét előlegezi. Ezzel összefüggésben a kaszából és a Nyárból (fegyverré kovácsolt munkaeszközből és allegorizált évszakjelölőből) az egzisztencialista filozófia fogalmai: semmi és szent lesz. Itt ököl és düh, ott lábfej és közöny. Özönlés helyett megállás; a rablók megűzetését kártyás metaforikára cseréli a kortárs szólam; kölcsönös agresszióból szerencsejátékos kívülállás válik. (A zárósorokban a „Lecsukjuk” és a „lecsapjuk” egybehangzása formális pecsétet üt az átfordítások sorára.)

Felderenghet emlékezetünkben az ismert Monty Python-szkeccs, melyben a filozófusok labdarúgó-mérkőzése bőszen töprengő sétálgatással telik: Vörös István verse is egy efféle abszurd jelenetezést rajzol föl – miközben a polgárokkal szembeállított tömeg, Simone Weil „népe” fölfejthető valóságosan komoly mivoltában is. Akár a hallgatag névtelenek kiszolgáltatott társadalmi sokaságára, akár a Weil-olvasók titkos köztársaságára gondolunk. Emellett a mindenkori filozófia korszakformáló hatásától sem érdemes eltekintenünk.

Ady Endre 1919-ben halt meg, Simone Weil 1909-ben született. Néhány esztendeig tehát kortársak voltak – miközben egymástól távolodó világokat laktak. Ez a körülmény különösen megejtővé teszi Vörös István parodisztikus mesterjátékát.

Fotó: Stekovics Gáspár/Wikipédia

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.