Realista metafizika – Visszavonult a szél: Iancu Laura versei és Mohi Sándor fotói

2026 Iancu Laura alkotói jelentőségéhez méltó esztendőnek bizonyult – ámbár e sorok írásakor még csak az év derekán járunk. A költő elnyerte a Magyarország Babérkoszorúja díjat, és Stephanus-díjban is részesült. Publikálta legújabb verseit (Visszaaludni nem tudtam, Magyar Napló), válogatáskötete jelent meg (Hét szavad ide hallom, Szent István Társulat), Bakonyi István kismonográfiában elemezte életművét (Iancu Laura lírája és prózája, Magyar Napló), és magam is kiadtam esszékönyvet a művészetéről (Az adzsudi varjak, Cédrus Művészeti Alapítvány). (Hogy közben személyes megpróbáltatások, családi gyászalkalmak is kísérték útját: csak még megrendítőbbé teszi művészi töretlenségét.)

Legfrissebben egy kétszerzős kiadványnak örülhetünk.

A cím megszemélyesítő líraisága csöndbe burkolódzó, egyszersmind szentlelkesítő kiadványt ígér, s nem is csalatkozunk: Iancu Laura páros oldalakra szerkesztett költeményei és Mohi Sándor páratlan lapokon elhelyezkedő fotográfiái a kortárs szakralitást az esendőség és az állhatatosság embervidékein keresik.

Sem a verseknek, sem a képeknek nincs címük (amint fülszöveg és elő- vagy utószó sem bonyolítja a könyv szándékait), de egyik füzér sem szorul föliratozásra. Egyedül a ciklikus tagoltságot támogatják meg elnevezések: Nem is előre: fel; Mi a nevem?; Odabent meleg álmot lát; Csak azután fordulok meg; Fehéredjen a fekete; Ezért vagyok, ezért hoztál ide; Mozdulatlan létra; Ismeri az irgalmat; Egyenként hulló részeid; Léted és léted között.

Az egyik képsorozat kolostori-szerzetesi életképeket ragad meg, a másik ráncokra érdemesült arcokból olvas ki időt (és az időből időtlenséget); itt falusi jelenetek, ott városi mozzanatok fogadnak; babakocsik és temetői keresztek, hajléktalanok és katonák között viszi a befogadót az út (és az igazság, és az élet). Arcok, kézfejek, házak és tájak realista metafizikáját láttatják több oldalról, több nézetből a fényképek. A törődött világ szívverésére fülel a fotográfusi érzékenység.

Nem annyira ekphrasziszokról (képleíró versekről) van itt szó, inkább szöveg és kép motivikus és hangulati párbeszéde zajlik oldalpárról oldalpárra.

Mohi Sándor fekete-fehér felvételei a földi transzcendencia elgyötört szépségét, szépes nyugalmát bontják ki – szociografikus, gyöngéd fegyelemmel – a valóságnak nevezett dimenzióból; Iancu Laura ide válogatott versszavai a kreatúra imádságos létállapotába avatnak be.

Az e világi otthonlét kérdése, kérdésessége vissza-visszatérő elem Iancu Laura lírájában: „haza kellene menni haza […] és jön velem száll előttem a haza” (6.) – „sok fajtája van az eltévelyedésnek” (20.). A krisztiánus aránytanban a szenvedés is biztatással ér föl: „minél nagyobb az a kereszt / annál közelebb van az ég” (22.) – „a leggyengébb pontomon támad / a kegyelem” (34.). Pilinszky optikáját idézi a kicsinységekre oszló pusztulás törvényi rendje: „minden virágnál szebb a romlás” (100.); és akárha mindenünnen az egyetemes és egyöntetű isteni jelenlét sugarazná magát az elevenekre: „szent idő minden pillanat” (116.) – „amikor Istenre gondolsz // Isten rád gondol” (138.). Legyünk bár „kiáltás egy vajúdó / magyar balladába” (104.) vagy „visszaeső halott” (112.).

Művészetközi objektumot tartunk a kezünkben – művészeten túli minőségek foglalatát.

Visszavonult a szél – Iancu Laura versei és Mohi Sándor fotói, 
Püski Kiadó, Budapest, 2026.

Fotó: Püski Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.