Labdarózsák – Gyász és derű Czigány György verseiben

Czigány György nemcsak a vallásos-vallomásos költészetnek, de a zenei ismeretterjesztésnek is megbecsült doyenje. Évtizede megjelent gyűjteményes verseskötete (Kalitkám is madár, Kairosz Kiadó, 2013) sem nélkülözi a zenei kompozíciók arányrendjét, a motivikus átkötések tudatosságát, a gondolati ritmika jelentésszervező eljárásait.

A lírikusi életművet új egységbe rendező kiadvány a Czigány-versek egy vissza-visszatérő sajátosságát is nyomatékkal látja el. Mert alig ismerünk kortárs költőt, aki a teodicea több évezredes kérdéseit a megbékélt lelkiismeret ezen fokán képes válasszá simogatni. Czigány György költészete úgy vesz tudomást a világban terjengő szenvedésről, hogy a tragédiák árnyékából is egy metafizikus létbizalom derűjét ragyogtatja elő. Mintha a fájdalmat is csak a köszönetmondás alkalmaként fogná föl; mintha szótárában a beszéd szinonimája a hála volna.

„Miért a szenvedés?”, teszi föl a perdöntő kérdést a Tíz mondat a szenvedésről című lírai jegyzet, s felelete, hogy „Jóbnak erre nincs felelete, szájára teszi kezét” (Tíz mondat a szenvedésről) – amit az azonos című vers is elismétel: „Jób szájára teszi kezét.” A tizedik mondat összegzése azonban mintha szakrális választ olvasna ki ebből a száj elé tett kézből: „Mitológiai indulatok, ószövetségi érzelmek közt vergődhet ma is a lélek, sejtve, hogy minden öröme, vigasza, bizalma Istentől van: beláthatatlanul felülmúlja azonban mindezt az, ha a Teremtő kezéből való a szenvedés is, s ha épp általa markolhatjuk meg az öröklét kapujának kilincsét.”

A halál teológiája egyenesen következik ebből a gondolati alapozásból. De igen jellemző, hogy születés és szeretet ikeradományát is magába foglalón: „Halálunk fájdalmában fogan meg / a gyermek mindörökre.” (Zoszima a halálról) – „Föltámadsz bennem mikor meghalok.” (Reggel sötétült el) – „Istenem, milyen féltékeny vagy! / És elveszed mind, amit adtál. / Hogy végre csak Téged szeresselek.” (Haiku helyett) – „Nem gyógyulnak be Krisztus sebei / amíg mi élünk” (Napkelte) – „Lebegő tárgyak közt hűséges szolga / minden élő, minthogyha / zarándok úton, koporsó magányig / halálunk is boldogság volna. / Mikor a szépség kegyelemmé válik.” (Gyászgondola) – „Holtakban megfogant dal. / Életünk adjuk érte.” (Dal)

„Nem kaland: léptek a létben” – olvassuk a Prelúdium és fúgában. Jellegzetes ez az eltökéltség, ez a távlat. Czigány György költészetében az idő jószerével mindig eszkatologikus vetületben értendő; ilyesformán múlt, jelen és jövő ugyanannak az örök mostnak játszi változatai csupán: „Isten, / aki a jövőben mondandó / fohászt is most hallgatja meg.” (Öt pótlás Aljosának) – „Jelen idejű minden vértanúság.” (Missa in angustiis) – „Mind erdővé öregszünk, / malaszttal teljes a tűz, mely / fölemészti a múltat. Ha volt, / hiába: amire visszagondolhatunk / az már a jövő része. / Halljuk hangját a fekete- / rigóknak. Könyörgés volna?” (Erdőtűz)

A kérdések megőrzött ártatlansága („Miért nem menekülünk innét? / Miért mosolygunk?” – A lányom sírbeszéde), a „gyermeknek terített asztal” visszatérő mennyei képzete (Három gyertya; Négysoros álom) irgalmazó paradoxonokig vezeti a verstudatot: „Kalitkám is madár” (Antifóna) – „Elámulok a létezés / katasztrófáján, gyönyörén. S látni vélem, / ami csak szemek sós vízcseppjeiben / csillanhat, a rothadás borzalmából / nyílt mennyei vígasságot.” (Alkonyat) – „Csak az vidámít holtan / hogy ami nincs, szeret.” (Glossza) – „Az iszony köntösét szeretet hordja.” (Négy sor) – „Csakis a képtelen hiány helyén / támad csoda.” (Öt pótlás Aljosának) – „Csak a nézés látható. / A szem / kavicsnál világtalanabb.” (Három elfelejtett ária) – „[megbocsátani] az Úristen irgalmatlan szeretetét” (Chaconne).

A művészetek szépsége és a természeti létformák éppoly gyógyító érvényű társak Czigány versvilágában, mint a szerelem örök nyárral kecsegtető varázslata: „Őrangyal egy van, lehess te másik. […] Tudod, nyár veled lenni” (Megint nyár?). Végső soron pedig a hittől elválaszthatatlan remény – és a remény nélkül elgondolhatatlan szeretet – szavatol azért, hogy a derű ne csak fuvalmas hangulat, de eredendő létállapot legyen, lehessen: „Elég megállni itt / a tárgyak derűjében” (Az elhunyt hangszere) – „…egy villanó mosoly legyőzi / a halál mozdulatait.” (Két szoprán) – „mézet ont az ég” (Mézet ont) – „fehér a labdarózsák gyásza” (Tavasz) – „…s te azt kérded, hova lett a szeretet / innét? egyedül az pompázik, tüzel még itt / a labdarózsa-bokor fehér gyászában.” (Ahol szőlővesszők) – „Fehérben, a nemlét vereségén / ujjong a gyász.” (Sárkány)

Ne csodálkozzunk, ha olvasói ámulatunkba az irodalmi köszönet érzületét csenik a verssorok: „Gyermekien / természetes a hála. Hála / termő romlás, porunk felett” (Te Deum töredék). Évszakok beszélgetésébe is himnuszos dallamot komponál, „[m]ikor a hervadás is hála” (Orgonás áhítat).

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.