Halmai Tamás: A megtérés művészete – Írások Pilinszky Jánosról

A szerző esszéista, költő, az irodalmi középnemzedék egyik legtermékenyebb, kimagasló alkotója. Állítja: Pilinszky katolicizmusa „ökumenikus igényű volt; kereszténysége vallásközi dimenziókat érintett: vallásossága a hitetlenséget is magába foglalta. A szeretet jegyében hogyan is történhetett volna ez másképp?” Pilinszky szerint „Jézus nem erkölcsalapító volt, hanem vallásalapító. Vagyis: nem ítélkezésre, hanem szeretetre hívott meg minket.” Halmai idézi a néhány éve tragikus körülmények között elhunyt Borbély Szilárd írót, költőt: „Kertész az asszimiláció álmából. Mészöly a haza álmából.

Pilinszky a hit álmából ébredt fel. Egy bukott században kísérelt meg az angyalok nyelvén beszélni.”

A kötet írója rendkívül alaposan és sokrétűen vizsgálja Pilinszky munkásságát, feltárva annak költészeti, teológiai, filozófiai mélységeit. Így hosszasan foglalkozik azzal, hogyan jelenik meg a fény motívuma a költészetében. Kiemeli: a száz éve született költő lírájában, „amelyben a létbölcseleti igény a keresztény (katolikus) világlátás szerkezetében ölt alakot, a fény (a nap, a meleg, a világosság és az arany) motívuma – úgy is, mint az anyagtalanba nyíló anyagi fenomén jelzete – […] vissza-visszatérő elem.” Első kötetében, a Trapéz és korlátban (1946) a versek a veszteséget elszenvedő világ és az ebben a világban vereségre ítéltetett ember léthelyzetét poétizálják. E közegben „Hideg a hajnal és süket” (Távozó sereg). Nincs magasabb rend, csak „foszló csillagok” (Gyász). A lírai alany a kifosztottság és elesettség díszletei között ismer magára: „Fejem fölé a csillagok / jeges tüzet kavarnak, / az irgalmatlan ég alatt / hanyatt dőlök a falnak” (Téli ég alatt). Az így megélt létben a hideg és a sötét ellenpontjaként érthető nyári jelenetezés sem a remény alakzatát rajzolja elő: „Konok kegyetlen szenvedéllyel / gyilkol és gyújtogat a nyár” (Kánikula).

Halmai Tamás megvilágítja: az apokaliptikus világlátást a Harmadnapon (1959) darabjaiban

a megváltás tudata és a megváltottság élménye, a reményt meghaladó remény érzülete formálja ráción túli távlatokban bízó látásmóddá.

Szerinte a fénymetafora stiláris és retorikai eszközkészletét ez a kötet hozza játékba a legteljesebb igénnyel. „A tengerpartra kifekszik a tenger, / A világ végén pihen a szerelmem, / mint távoli nap vakít a szívem, / árnyéka vagyunk valamennyien” (A tengerpartra). Halmai elemzése szerint a fény és a nap jelentésirányaiban kódolt, „szakrális létfölfogás bizalmi szerkezete” hatja át a fontosabb versek szinte mindegyikét: „És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ” (Harmadnapon); „Kimondhatatlan jól van, ami van. / Minden tetőről látni a napot / […] A világ is csak vele fényesül, / az örömtől, aminek neve sincsen” (Aranykori töredék); „Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / [...] Emelkedik az elragadtatás!” (Dél).

Halmai Tamás felhívja a figyelmet arra, hogy a „Növekvő fényesség” (Dél) még akkor is központi képe és élménye a kötetnek, ha más, igen jelentős versekben a mulandóság, az elhagyatottság, a rendtől és a reménytől való (legalábbis részleges) elválasztottság magatartásformáló érzete kapcsolódik a fény alakváltozataihoz: „kataton alkonyat, / káprázó homály” (A szerelem sivataga); „Látja Isten, hogy állok a napon” (Apokrif). Halmai úgy véli: a Harmadnapon utolsó verse az egyik legszebb a kötetben: „A vereséget (a betegséget, a bűnt és a halált) elfogadó egzisztencia itt […], épp az elfogadás révén képes – ha magában az üdvösségben még nem is, ám mindenesetre – az üdvözülés transzcendens reményében részesülni”: „Bátortalan vagy s ujjongó!... semmit sem akarsz már, / csak ragyogni a novemberi napban, / és illatozni toboz-könnyűen. / Csak melegedni, mint az üdvözültek” (Novemberi elízium).

Az esszéíró külön fejezetben elemzi a 18–19. században élt nagy német költő, Friedrich Hölderlin (1770–1843) hatását Pilinszkyre. Hölderlin Patmosz című versének kulcssorai: „Közeli / s megfoghatatlan az Isten. / De ahol veszély fenyeget, / fölmagaslik a menedék is.” Ez rímel Jakab levelére: „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok” (4,8). Pilinszky, Hölderlin „szép szavával”, így fogalmaz: „amikor a szorongattatás a legnagyobb, közel a szabadító”. Később a holokauszt értelmezhetetlen botrányát segít értelmezni számára a hölderlini tétel: „Ugye Hölderlin mondja, ahol nagy szükség van, ott közel a szabadító. Ilyen értelemben talán. Tehát énszerintem mindenfajta ilyen botránnyal való szembesülés az egyetlen remény…

A megváltásról nem sokat tudok. Egyet tudok: a meredek út vezet hozzá.”

Halmai Tamás könyve arra is kitér, hogy mely gondolati, filozófiai hatások alakították ki Pilinszky szellemi arculatát. Erre így válaszolt egy 1969-ben vele készített interjúban: „Ha a legfontosabbakra gondolok, nem föltétlenül azokat említem, akik talán leginkább hatottak rám, hanem azokat, akikre mint elérhetetlen eszményképekre fölnézek. Így mondom az Evangéliumokat, Pascal, Kierkegaard, Platón, s az újabb korból, kiemelt helyen, Simone Weil nevét.”

Pilinszky Levél című versét – „Szállást adtál, egy éjszakára / megosztva párnád. Evangélium [...] Szállást adtál egy éjszakára; / megszálltál mindörökre” – elemezve Halmai kiemeli: „Megszálltál – de nem, mint nyomorultakat az ördög; inkább,

mint a másképp nyomorultakban az angyal, úgy vettél szállást bennem. S mert így történt, csakis ’mindörökre’ történhetett. Öröklétet érint, ami szeretetben zajlik.”

Halmai Tamás összegzése: Pilinszky János versei „úgy viselkednek, mint az angyal, aki szerette a bluest – de repülésre gregorián dallamívek tanították”.

Halmai Tamás: A megtérés művészete – Írások Pilinszky Jánosról
Vigilia Kiadó, 2021

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír