Nem fukarkodtam a dicséretekkel – Interjú Halmai Vilmos aranymisés ferences szerzetessel

– A hatvanas években került Esztergomba, nem könnyű időszakban. Hogyan lett a gimnázium diákja?

– 1960-tól 1964-ig jártam ide. Hogy itt tanultam, azt tulajdonképpen a szovjet elnyomásnak köszönhetem. Édesapám a városgazdálkodási vállalatnál dolgozott Gyöngyösön, ahol születtem. A forradalom alatt apám megbízott lett, persze emiatt később kirúgták. Sokáig keresett munkát sikertelenül, végül a honvéd mosodában tudott elhelyezkedni, ahol az irodát igazgatta. Tízéves voltam akkortájt, szerettem segíteni neki, főleg mángorolni. A gimnáziumba nem vették fel a forradalmárok gyerekeit. Az egyik ismerősöm tanácsolta, hogy jöjjek Esztergomba, ide könnyen bekerültem. Később aztán Gyöngyösön a reakciósoknak is indítottak osztályt, de én szerencsére ide jártam.

– Sportolt valamit, hogy ilyen szép a tartása?

– Nem szerettem a sportot, bár gyerekkoromban teniszeztem, mert közel volt hozzánk a teniszpálya. A gimnáziumi évek alatt jártam vívásra, hogy ne bukjak meg testnevelésből. Az volt a legkellemetlenebb, amikor szigetköröket kellett futnunk. A testnevelő tanárnak voltak ugyan kitüntetései, de a szigetkör alatt a sarki kocsmában, a Zokogó majomban iszogatott a haverjával. Aztán megnézte, eléggé kipirult-e az arcunk, és ha nem, akár el is fenekelt minket.

Apám nagy focista volt és futballbíró, gondolta, a fiából is sportembert farag. Két emlékezetes megmozdulásom volt kiskoromban a foci terén. Egyszer megfújtam az apám derekáról lelógó sípot, mire a játékosok megálltak. Jó dühösen. Aztán később, amikor már fiatal tanár voltam, a tornateremben tanár–diák focimeccset rendeztek. Mások unszolására én is játszottam, egészen addig, amíg nem rúgtam egy gólt. A baj csak az volt, hogy a mi kapunkba… Ekkor már megengedték, hogy kiálljak. 

– Gimnazistaként kik voltak a kedvenc tanárai?

– Benei Györgyöt és Frajka Félixet nagyon szerettem, mindketten fizikát tanítottak. Akkoriban Németországból rengeteg kísérleti eszközt kaptunk, szívesen használták ezeket, és nagyon jó órákat tartottak. Zalán atya, aki szintén gyöngyösi volt, kémiát tanított. Remekül ki tudta emelni a lényeget, kiváló vázlatokat íratott.

– Emiatt választotta a fizika–kémia szakpárt?

– Ezeket a tárgyakat kedveltem, a történelmet nem annyira. Ami izgatta volna az embert, az előzmények és az összefüggések, azt nem hangsúlyozták. Irodalomból a versek közel álltak hozzám. Fizika- és kémiaórán jó volt látni, mit hogyan lehet kísérletekkel bemutatni és bizonyítani. Még a nem műszaki beállítottságú társaim is szerették ezeket a tárgyakat. Nagyszabású fizikaszakköreink voltak, ahol Félix atyával fénysebességet mértünk vagy radioaktivitást vizsgáltunk, felezési időt, mert volt hozzá nyugatról radioaktív anyagunk. Ráadásul a gyakorlati életben is tudtuk alkalmazni, amit az órákon tanultunk, például a transzformátor feltalálásával kapcsolatos ismereteinket.

– Mi jut eszébe a gimnáziumi évekből?

– A prefektusunk az első két évben Márton atya volt, aki besúgórendszert alkalmazott – ez sokunknak nem tetszett. Akkor beszéltük meg a dolgokat, amikor kimehettünk a városba, mert úgy éreztük, itt a falnak is füle van. Csakis hármasban sétálhattunk, és előtte be kellett írnunk magunkat a sétanaplóba. Az érettségi után döbbentünk rá, miért volt ilyen ez a rendszer: hogy minket, egyházi iskolásokat az utcán ne tudjanak beszervezni besúgónak. Okosak voltak a prefektusok és a vezetők, mert tudták, ha három ember van együtt, már kevesebb az esély arra, hogy tartsák a szájukat.

– Úgy tudom, a hatvanas–hetvenes években a Franka védett helynek számított.

– Sokszor jöttek szakfelügyelők, de hagyták, hogy vallásra oktassanak minket. Szombatonként a diákok összejöttek egy kis imádságra, bűnbánati liturgiára. Ez azóta is így van. Minden évben volt lelkigyakorlatunk Szent Ferenc-nap környékén. Nem éreztük az elnyomást.

– Diákként hogyan élte meg a kollégiumi éveket? Vannak, akik nehezebben, mások könnyebben bírják az összezártságot.

– Sokan féltek a kollégiumtól, ami akkor még nem volt ilyen jól felszerelve. Nyolcvanan aludtunk egy hálóban. Vályúban mosakodtunk, borzalmas körülmények között éltünk, de az volt a fontos, hogy együtt vagyunk, bohóckodunk, hülyéskedünk. A fiúkkal jól megértettük egymást, nem volt jellemző, hogy harcoljunk egymás elismeréséért. Összehozott minket a közmunka, amit az iskolához tartozó disznóhízlaldában vagy a szőlészetben végeztünk. Akkor még nagy konyhakertje is volt a gimnáziumnak.

– Hogyan alakult a papi, szerzetesi és tanári hivatása?

– Tetszett Szent Ferenc atyánk élete, szerettem volna ferences lenni és fiatalokkal foglalkozni. A szüleim viszont nem akarták, hogy szerzetes legyek. Édesanyám kikötötte, csak akkor mehetek ferencesnek, ha nem vesznek fel egyetemre. Felvételiztem kémia–fizika szakra. Az egyetemről visszaírták, hogy vallásos világnézetem miatt nem vesznek fel tanárnak, de fizikusnak igen. Négy évvel később ismét jelentkeztem, akkor már könnyen bekerültem. Az érettségi után beléptem a rendbe. Akkor még nem volt jelöltidő, azonnal novíciusok lettünk. Egy év noviciátus után három év volt az egyszerű fogadalom, azután lehetett örökfogadalmat tenni. Pasaréten éltem néhány évig, amikor párhuzamosan végeztem a teológiát és az egyetemet. Tizenöten tanultunk kémia–fizika szakon, összetartó volt a csapatunk. Tudták rólam a többiek, hogy szerzetes vagyok, szerettek, tiszteltek. Egy másik csoportban egy piarista növendéket el akartak csábítani a hivatásától, nálam ezt meg sem kísérelték.

– Milyen céljai voltak tanárként?

– A tanítás mellett kollégiumi nevelőként is dolgoztam. Sok közös programunk volt a gyerekekkel. Három osztályt vittem végig, aztán átengedtem a nevelést a fiatalabbaknak, segédprefektus lettem.

Sok viccet meséltem a diákoknak, mert negyvenöt percig úgysem tudnak figyelni. Például Piroskáról, aki találkozik a farkassal… Fiúk között elhangozhatott az ilyesmi. A szaktárgyi előrehaladás is fontos volt, hiszen sokakat fölvettek mérnöki pályára, de mindig törekedtem arra, hogy szeressék a diákok, amit tanulniuk kell, és élvezzék az órákat.

A legfontosabbnak azt tartottam, hogy emberileg fejlődjenek, kiteljesedjenek, és érezzék, hogy nem munkaeszköznek tartom őket.

A tanórákon kívül is sokat találkoztunk, beszélgettünk, jó kis szakköröket és egyetemi előkészítőket lehetett tartani nekik.

– Milyen történetek jutnak az eszébe ezekből az évekből?

– Az öregdiákok a hetvenedik születésnapomra összeállítottak egy kötetet mindenféle aranyos történetekkel. Például, hogy mi szerint feleltek páros vagy páratlan napon, vagy hogyan lehetett dobókockával felelőt választani. Az egyik diák sokszor mosta az autómat. Épp ő felelt, de nem tudott semmit. Kérdeztem, hányast szeretne. Megbírálta magát, bízott abban, hogy jobbat adok neki. „Te olyan rendes voltál velem mindig – mondtam neki –, a feleleted nullát ér, de én egyest adok.” Erre persze mindenki nevetett. A tanárnak is alkalmazkodnia kell a diákhoz: mindenkihez máshogyan kell hozzáállni, egyesekhez szigorúbban, másokhoz finomabban. Az egyéni elbírálás bevált, ezt igazolta, hogy sokaknak megjött a kedve a tanuláshoz. Volt, amit meg kellett követelnem, más helyzetekben engedékenyebb voltam.

Előfordult, hogy a gyerekek robbantgattak. Egyszer megyek be a terembe, és azt látom, a boltívnél le van omolva a fal. „Jól sikerült a kísérlet? – kérdeztem. – Na jó, akkor csináljátok meg a falat!” Ki is javították gyorsan. A diákok általában segítettek a kísérletek összeállításában, izgatta őket a fizika, a kémia, és sokan mentek aztán tanárnak. Valamit valamiért.

Ugyanakkor kegyetlennek tartottak, mert bevezettem, hogy a témazáró dolgozat előtti délután mindenkinek be kell számolnia az anyagból. Szerintem ez jó módszer volt, mert így tájékozódtam a gyerekről, és ő is látta, milyen hiányosságai vannak. Bármikor jöhettek korrepetálást kérni.

– A tanítási órákon kívül milyen volt a diákokkal a kapcsolata?

– Nagyon sokan jártak hozzám beszélgetni és gyónni. Igyekeztem nem adni nekik tanácsokat, inkább kérdezgettem őket a családjukról, az elképzeléseikről, a jövőképükről. Szerettem, ha maguk jönnek rá, mit kellene tenniük ahhoz, hogy értékes ember legyen belőlük.

A gyerekek sokszor meséltek a családi körülményeikről, így beleláttam abba, hogy nemegyszer a szülő árt nekik, régebben inkább a kényeztetéssel, mostanában a nagy elvárásokkal.

Gyakran mondták nekem a szülők, hogy biztosan sok baj lesz a gyerekkel, nekem mégsem volt soha problémám velük. Igyekeztem sok jót mondani róluk a szüleiknek, nem fukarkodtam a dicséretekkel.  

– Négy évtizeden keresztül tanított az iskolában. Hogy látja, mi változott, és mi nem ennyi idő alatt a Frankában?

– Amikor én jártam ide gimnáziumba, csak a testnevelő volt civil, minden más tanár szerzetes. Most a kollégiumi nevelők szerzetesek, és jóval több a civil tanár.

A lényeg mégsem változott: nemcsak a szellemi életre koncentrálunk, hanem arra is, hogy a diák emberségben, kapcsolatokban és hitben fejlődjön.

Amikor a diákok idejönnek, vannak még civódásaik, aztán nagyon szépen összecsiszolódnak, és később is tartják egymással a kapcsolatot. A fiatalabbakat mindig segítették az idősebbek a tanulásban, majd az elhelyezkedésben. Az ötéves érettségi találkozókon a fiatalok általában még kialakulatlanok, a hitük sem olyan erős, a későbbieken viszont komoly hívő embereket látok, szép családokkal.

Fejlődik a technika, amit jóra és rosszra is lehet használni, így ebben is fegyelmezettnek kell lenni. Úgy veszem észre, hogy a gyerekek lelkülete mégsem változott: manapság is jólelkűek és nyitottak. Vasárnap van diákmise, hétköznap pedig osztálymise, amire lelkesen és komolyan készülnek, gitároznak, énekelnek, sokan áldoznak is, és ezt nem külső kényszernek élik meg.

– Voltak kifejezett nehézségei az életében?

– Túl nagy küzdelmeim nem voltak. Minden rosszban van valami jó, én ezt vallom. Eléggé felületes vagyok, így nem keseredtem el soha. Amit csináltam, élveztem. Tudtam díjazni, ha valami jól sikerült. Mindig azt hittem, hogy a tanítást, a nevelést jól csinálom, egyszer viszont rájöttem, hogy sokat hibáztam.

Ekkor megkérdeztem a kölyköket, minek örülnének jobban: ha a papok, szerzetesek tökéletesek lennének, vagy ha gyarló emberek. A másodikra szavaztak, „így jobban megértenek minket”, mondták.

– Mit tenne másképp tanárként?

– Jobban bekapcsolnám a tanulókat a munkába, hogy többet készüljenek előadásokkal, intenzívebben vegyenek részt az órán. Amikor elindult a hatosztályos képzés, kaptam hetedik-nyolcadikosokat is. Az ilyen fiatal gyerekekhez addig nem szoktam hozzá. De annyira kellemesen csalódtam! Figyeltek, kérdeztek, érdeklődők voltak. Jó lett volna már korábban tanítani őket.

– Balatonakarattyán sokszor tartott szentmisét a ferences üdülőben. Hogyan emlékszik vissza erre?

– Annak idején Váradi Béla atya volt a provinciálisunk, aki keresett egy üdülőt a Balaton partján a szerzeteseknek. Akarattyán készült egy szép épület kis kápolnával, ahova egyre többen jöttek misére. Szombat esténként és vasárnap reggel zsúfolásig megtelt a kert a szabadtéri miséken. Szinte az egész nyarakat ott töltöttem. Szép emlékeim vannak ezekből az időkből, sok vicces dolog történt. Árpád atya például egyszer a vízen járt, hogy megnevettesse a kicsiket. Egy csónak el volt süllyesztve, rajta egy palló, azon ment végig.

– Hogyan telnek a nyugdíjas évei?

– Tíz-tizenegy éve vagyok nyugdíjban. Itt élek a rendházban, és azóta is jó a kapcsolatom a diákokkal, segédprefektusuk is voltam. Szeretek beszélgetni velük, van, akit korrepetálok. Sok öregdiákunk jön vissza, hogy eskessük őket, vagy kereszteljük a gyereküket. Hetente legalább kétszer mondom a kilences misét, gyóntatok. A rendtársaim vacsorájáról én gondoskodom. Sokszor főzök nekik, hiszen gyerekkoromtól tudok főzni. Boldogok a testvérek, ha lecsót vagy vadast készítek, de a brindzával töltött gombát is szeretik.

– A Vilmos nevet a rendben kapta, vagy ezen a néven született?

– László voltam. A mi időnkben még adták nekünk a nevet, ma már választani lehet. Nekem nem tetszett a Vilmos, de idővel megszoktam. Annak idején atyának szólították a papokat, a laikusokat pedig testvérnek. De volt egy fordulat, attól kezdve mindenkit testvérnek hívtak a szerzetesek, és a diákokat is erre utasították. Engem is elkezdtek a gyerekek testvérnek szólítani. Mondtam nekik, hogy „testvéretek a hóhér, de nem én”. „Akkor hogy szólítsuk?” Mondtam, hogy főtisztelendő Vilmos atyának vagy pedig professzor úrnak. Csak meg akartam viccelni őket, de ez a két név rám ragadt.

– Nagy hála sugárzik Önből.

– Igen, mindenért hálás lehetek. Növendék koromban egyszer ki akartak rúgni. Jóban voltam az egyik rendtársunkkal, aki később kilépett, és Pasaréten lakott egy vallásos néninél. Időnként meglátogattam. A magiszterem azonban azt gondolta, hogy együtt lázadozunk, és el akart küldeni engem. Hála Istennek, nem tette meg. „Isten országa igazság, béke és öröm a Szentlélekben” – ez lett volna a jelmondatom újmisésként, de az Állami Egyházügyi Hivatal akkor nem engedte, hogy ez legyen a meghívóra nyomtatva. Valahogy mégis ezt éltem meg.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 7-i számában jelent meg.