Halottak napja: a szeretet erősebb a halálnál

„Ma ünnep van, ma sírhatunk”  - írja Ady. Hogyan tud segíteni az Egyház a gyászban halottak napján? 

Amikor Krisztus barátja, Lázár meghalt, akkor a gyászoló testvérek Krisztus szemére vetették: „Hol voltál? Ha itt lettél volna, nem halt volna meg!” Krisztus nem védi meg az Istent, nem kéri ki magának, nem mondja: „ez a bűnösök sorsa” – hanem megrendül és sír. Siratja Lázárt, a gyászoló nővéreket, s tulajdonképpen minket is. Bloom atya szerint a „szaga van” kifejezést Krisztus talán már nemcsak az elhunyt Lázárra érti, hanem az egész teremtésre: az egész teremtésnek „szaga van”, azaz a haláltól megsebzett. Ezért nem csak Lázárt támasztja fel, nemcsak azoknak a gyászolóknak ad vigasztalást, hanem belemegy a halálba, belemondja magát a gyászba, s így minden haldokló és gyászoló maga mellett tudja az Ő jelenlétét, ami sokkal több, mint az egyszerű szavak. Az Egyház ezt a jelenlétet adja a mindenszentek ünnepén és a halottak napján. Hitem szerint ez az egyetlen igazi vigasz.

Miért fontos a halottak napja?

Ezek a napok nem csak az emlékezésről szólnak, hanem a valódi találkozásról. Találkozni megyünk a sírokhoz. Hisszük, hogy élnek, s Krisztuson mint tolmácson keresztül ma is szólnak hozzánk, közbenjárnak értünk, mi pedig értük. Akire csupán emlékeznek, az tényleg meghalt. Az tényleg hátramaradt az élet futóversenyében. Mi hisszük, hogy továbbra is összetartozunk, közbenjárunk egymásért, s hogy találkozunk még, mert a szeretet erősebb a halálnál.

Milyen rítusok kapcsolódnak ehhez a naphoz?

A legközelebb elhunyt szeretteinkhez a Szent Lilturgián vagyunk. Ott ér össze a mennyeiek és a földiek kórusa, a már célba értek és az úton lévők imája. Egyetlen istendicsősítés van, s a liturgián az egyetlen Isten dicsősítésében egyesülünk mi: élők és célba értek. Ezért a mindenszentek ünnepének legfontosabb rítusa a Szent Liturgián való részvétel. Az valóban az életről, az összetartozásról szól, ott Isten az egyetlen alany, a fő cselekvő, a fő megszólaló. Azután kimegyünk a sírokhoz, ahol imádkozunk elhunytainkért, emlékezünk rájuk. 

Hogyan mélyíthetjük el a készületet?

Fontos a csend, hogy csillapodjon bennünk a élet futóversenyének minden zaja, idegessége, feszültsége, s szólaljon meg a túlvilág: mit viszünk magunkkal, melyek a fő értékek, miért érdemes izgulni és miért nem. Ebben a találkozásban, töprengésben rendkívül fontosak a szimbólumok: ezek evilágiak, megfoghatóak, ugyanakkor túlnyúlnak a történelmen, Isten országának vigasztalását hozzák közel hozzánk. Ilyen a koszorú, ami a győzteseket illeti, s reméljük, szeretteinket s majd minket is megillet. Szeretjük a virágokat, melyek színesek és szépek, de bennük van a mulandóság. Gyertyát gyújtunk: ez Krisztus világosságát jelenti, s lassú elfogyásában látjuk az elmúlást, de a szolgálat értékét is. Nagyon fontos szimbólum a kereszt a síron, hiszen ez hozza közel Krisztus jelenlétét,aki a keresztre elhunytjaink és a gyászolók fájdalmát is felvitte és megváltotta.

Miben segítenek ezek a rítusok?

A rítusok, a szimbólumok azért fontosak, mert támaszt, vigasztalást adnak. A halállal való küzdelem megfoghatatlan, homályos, sötét valami, s a gyászoló ilyenkor kapaszkodókat keres. Olyan kapaszkodókat, melyek megőrzik a halállal való küzdelmében, nem hagyják elveszni, belebetegedni, s amelyek máris előre nyúlnak, a túlvilág vigaszát közvetítik. A régi ember gyásza ezért volt kevésbé beteges, cinikus. Amikor ma kilúgozzuk a szimbólumokat, a vallás „kultúrvallás” lesz, akkor egy nagyon fontos támasztól, vigasztól, végső soron az igazságtól fosztjuk meg a modern embert. „Tartsd meg a rítusokat, a rítusok megtartanak téged” – mondhatnánk.

A család halottak napján együtt megy a temetőbe. A gyerekek szembesülnek a halál tényével. Hogyan válaszoljunk kérdéseikre?

A gyerekek igaz bevonása nagyon fontos. A gyerek is tud a halálról, a gyerek is gyászol. Éretlen szülői hozzáállás, ha lesöpörjük a gyerek kérdéseit, és nem foglalkozunk a gyászával. A gyerek ilyenkor elkezd szorongani, hiszen egyszer csak „eltűnt” a nagypapa, akit szeretett, s senki sem ad magyarázatot. Holnap ugyanúgy „eltűnhet” anya is, meg én is? Valamit tud arról, hogy „elássák a gödörbe”, s képes felnagyítani a tisztítótűz és a pokol kínjait. Ezért mindenképpen azt javasoljuk, hogy a gyereket a maga szintjének megfelelően be kell vonni a gyászba. Ha kérdez, akkor vissza kell kérdezni: „Te hogy gondolod?” – s amit jól gondol, abban megerősíteni, amit tévesen, azt kijavítani. Nem kell ráönteni az egész tanatológiát, csak az éppen őt izgató kérdésekre kell az ő szintjén válaszolni. Ha nyugodt hangnemben válaszolunk, akkor megnyugtatja, bátorítva érzi magát a további kérdezésre. A beszélgetésen túl vonjuk be őket a szimbólumok, rítusok világába: hozhatja a virágot, gyújthat mécsest, imádkozzunk együtt. A jó szimbólumok által lehet növekedni, ezek egy életen át elkísérnek. Pont ezért kell szóvá tenni az halloween-„kultuszt”, ami játéknak tünteti fel a halált és a gyászt, nem ad valódi vigasztalást. Nem is sejtik a szülők és az iskolaigazgatók, milyen vigaszt lopnak el a gyerekektől, amikor a gyász igaz kultúráját, keresztény szimbólumait veszik el, s helyette egy idétlen halloween játékot adnak. Pont ott hagyják magára a gyereket, ahol a legjobban szorong: a halál közelében, a gyászban. Mit ér a halloween összes kelléke, ha kiderül a 10 éves gyerek számára, hogy halálosan beteg ő vagy az édesanyja? Használjuk ezeket a kellékeket, és közben a valódi vigasztalást nyújtó, keresztény szimbólumokat kilúgozzuk, ezzel pedig cserbenhagyjuk a gyerekeket.

Korunk azt tanítja: éljünk a pillanatnak. A hitünk által megfogalmazott "memento mori"-gondolat mit jelent a ma embere számára?

A haláltudat lényegileg az emberléthez tartozik. Nem egyszerűen a halál küszöbén fogjuk fel halandóságunkat, hanem már 4-5 évesen, amikor döglött békát mustrálunk vagy katicabogarat temetünk. A haláltudat így végig jelen van az életünkben, de nagyon nehéz a szemébe nézni. Ezért könnyebbnek tűnik elfordítani a fejünket, s a fiatalságot bálványozni. Ma a fiatalság bálványozása történik: könnyedén élni, döntéseket nem hozni vagy könnyedén felcserélni, a lehető legtöbb élvezetet megélni, magunkat állandóan fiatalítani – s közben mindent, ami a halálra emlékeztet, azt eldugni. A betegséget, az öregedést, a halált. A fogyasztó és hedonista világ mögött valójában a halál előli menekülés problémája van. Mintha elvenne valamit vagy szomorúvá tenne, ha a haláltudattal foglalkoznánk. Pedig ha mélyen találkozik az ember a halállal, akkor az érleli őt. Megérleli az élethez való viszonyunkat, az értékeket megrostálja, összeszedettebben fogjuk az időt, kerüljük a súlyos bűnöket, őszintébben keressük az Istennek nevezett Valakit. A haláltudat egy csodaszép életre érlel meg, s ettől fosztja meg magát, aki le akarja söpörni a halál kérdését. Persze nagyon fáradtságos annak a hazugságnak a fenntartása, mintha időmilliomosok lennénk, mintha Isten kérdését el lehetne nyomni, vagy az elmúlás-elbúcsúzás fájdalmát meg lehetne spórolni. Ezek a hazug manőverek sokba kerülnek a léleknek, sokkal jobb őszintén találkozni a halállal és engedni, hogy megtisztuljunk. Keresztény hitünk szerint nem egyedül kell az élet útján és a halál kapuján átmennünk, hanem Krisztus végig velünk jön. Aki a saját halálával vagy gyászával kínlódik, annak nem okosságokat akarok mondani, hanem csak annyit: forduljon befelé, s engedje, hogy megszólaljon ott belül Krisztus. Ki fog mondani néhány szót, melyeknek páratlan erejük lesz életünkben, gyászunkban, halálunkban.

Videó: Egyházmegyei Stúdió, Székesfehérvár

Magyar Kurír
(té)

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!