Hamlet biztosan elkerülte, Lear talán még nem – Találkozás Dunai Tamással

– A következő hónapban ünnepli hetvenegyedik születésnapját, mintegy negyvenöt éve van a pályán. Az édesapja zenész volt. Tőle származik a művészet iránti kötődése?

– A zene tőle származik, a színház nem. Bőrgyári munkás volt, aztán kiemelt káderként a tűzoltóságon és a városgazdálkodásnál dolgozott. Önerőből az akkori Gorkij, ma Városligeti fasorba járt összhangzattant tanulni, és autodidakta módon a karmesterségig vitte Mohácson, a szülővárosunkban. A színház az édesapám bátyjától, Karcsi bácsitól jött, aki a selyemgyári színkörben játszott: nagyon-nagyon jó komikus és énekes volt, az 1526-os csatavesztés emlékére emelt, csodás, rézkupolás mohácsi fogadalmi templomban rendszeresen énekelte Jézust és Júdást a kórusban. Karcsi bácsi a művelődési házban operetteket is énekelt, és amikor a Rákosi-korszakban a Vígszínház elődjének számító Honvéd Színház tájolni járt, Agárdy Gáborral állt egy színpadon.

– Miért kötött ki a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarán? Egyetemi oktató akart lenni?

– Így van, oktató, „nem ily töltőtoll koptató szegény legény”, ahogy József Attila írta. Édesanyám 1963-ban meghalt. Ő volt a tyúkanyó, aki addig nem adott ebédet, amíg a kisfia nem volt misén. Szigorúan fogott, de szeretetteljesen nevelt minket. Ha tovább élt volna, talán nem kerülök el Mohácsról, hiszen egyetlen fiú voltam a családban, ragaszkodott hozzám. Egy évvel az elhunyta után édesapám újra megnősült, így „örököltem” egy fiútestvért, akitől megtanultam úszni. Anyám nem hagyott víz közelében, nehogy belefulladjak. A halála után egyre inkább a magyar, az orosz és a francia nyelv és irodalom felé kezdtem nézelődni. Karizmatikus osztályfőnökünk, Lieli Pista bácsi mindenkire hatott. Franciát és oroszt tanított, ezért a szegedi egyetem francia–orosz szakára jelentkeztem. Nem sikerült az orosz felvételi, de rögtön nekem szegezték a kérdést: nem akarok-e magyarból felvételizni? Nem csak azt látták a káderlapomon, hogy szegény, sokgyermekes családból származom, hanem azt is, hogy már gimnazistaként országos szavalóversenyt nyertem Keszthelyen. Másnap felvételiztem, és felvettek. Az 1967-es érettségim után egy évig gépkocsizó lövész voltam Hódmezővásárhelyen, aztán négy évig bölcsészkaros diák. Felfigyelt rám Paál István, aki a Grotowski-féle „szegény színház” eszménye és módszertana alapján profi színészeket és amatőr szereplőket együtt állított színpadra az egyetemi színpadon. Margitai Ági és több nagy művész játszott velünk, Déry Tibor Az óriáscsecsemő című művét is bemutattuk az Auditórium Maximumban.

– 1970. március 22-én, a Szegedi Egyetemi Színpadon volt a bemutató, az előadás két évig sikerrel futott. Ön játszotta a rövidnadrágos címszereplőt.

– Igen, én voltam ez az allegorikus alak, a csecsemő. Déry Tiboron kívül Illyéssel, Lukáccsal, Karinthy Cinivel is kezet fogtam. Lejöttek megnézni az előadást, amit később felhoztunk a Szkénébe; ott játszottam először budapesti színpadon. Negyedéves bölcsészkoromban az országos Ki mit tud? után felvételiztem a Színművészetire. Párhuzamosan végeztem el a bölcsészkart, és ötödévesként Ionescót, a francia múlt időt meg Örkényt tanítottam egy szegedi gyakorlógimnáziumban. Egy fenékkel ültem meg két lovat: Pesten vívni, lovagolni, lőni tanultam, beszéd-, ének-, tánc- és illemórákat vettem, hogy felkészüljek a színészetre, Szegeden pedig bölcsészettudományokat hallgattam, és oktatni kezdtem.

– Hány évesen felvételizett a Színművészetire?

– Huszonhárom évesen, de ha a Ki mit tud? zsűrijéből Mensáros vagy Vámos Laci bácsi nem javasolja, meg sem próbáltam volna. Istennek csodálatos elképzelései vannak rólam, szokták mondani, de a tervrajzot csak ő ismeri. Ki gondolta volna, hogy kamatoztatni fogom, hogy francia szakra jártam, és ugyanabban a szegedi egyetemi padban ültem, mint Radnóti vagy József Attila? Kaptam egy három hónapos ösztöndíjat Bordeaux-ba, ahol francia, zulukaffer, ugandai és német hallgatók között egyedüli magyarként, biciklizve tanultam meg tökéletesen franciául úgy, hogy előtte négy évig a gimnáziumban, majd négy évig a bölcsészkaron foglalkoztam a nyelvvel. Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy megéri Villon költészetével foglalkozni ófrancia nyelven, kiröhögtem volna, pedig húsz év elteltével a Lánchíd tövében, egy francia sanzonelőadáson nagy hasznát vettem. A zene – búvópatakként – középiskolás koromban jelentkezett az életemben. Nagyjából tizenöt évvel később Bubik Pista kollégám kérésére, a Színészzenekar tagjaként kezdtem el behatóbban foglalkozni vele.

– Kanyarodjunk vissza a pályája kezdetéhez! A vendégművész Halász Judittal közösen főszerepet alakítottak García Lorca A csodálatos Vargáné című színművében, amelyet Bohák György rendezésében mutatott be az osztálya 1975-ben, az Ódry Színpadon.

– Akkor játszottam először Halász Jutkával, és ragyogó élmény volt! Egyáltalán nem jött a „tojáshéj van a fenekén” szöveggel, hanem elfogadott a partnerének, pedig akkor már országosan ismert és szeretett művész volt. Ő volt a címbeli csodálatos Vargáné, én meg a csodálatos Varga. Később Berek Kati rendezésében Zalaegerszegen is eljátszottam a szóban forgó szerepet, Venczel Verával. A rendezővizsgát követő évben Harold Price Kabaré című musicaljét Szinetár Miklós osztályfőnökünk rendezésében vittük színre, ez volt a végzős produkciónk. Kiváló szereposztással: Sally Bowles Vándor Éva volt, a konferansziét Cseke Péter, Cliffet Mihályi Győző alakította, jómagam Schultz urat játszottam. Élőzenekarral csináltuk, hatalmas sikerünk volt az Ódryn! Márton fiam az első előadások időszakában, 1976. május 2-án született meg, rohantam ki a két jelenetem között a telefonhoz. „Na, apa vagyok már?!” Szaladtam vissza, szólt a Willkommen, én meg kezdhettem énekelni, hogy Ó, egy ananász, közben patakzott rólam a víz, mert lövésem sem volt arról, hogy megszült-e már a feleségem, vagy még vajúdik. Az ősbemutató olyan kirobbanó eredményt ért el, hogy Szinetár a következő évadban ugyanezt a Kabarét megrendezte nagy nevekkel az Operettben. Sallyt Galambos Erzsi játszotta, Schultzot, az esendő gyümölcskereskedőt pedig Feleki Kamill. Egy alkalommal Kamill bácsi lebetegedett, nekem kellett beugranom a szerepre. Mondanom sem kell, hogy gyorsan meggyógyult, érezhette, hogy fiatal galamb vagyok, csak ne repüljek be az ő pályájára.

A színművészetis évek után látványosan beindult a pályája: tucatnyi színpadi és filmes munka követte egymást az 1970-es évek második felében és a 80-as évtizedben.

– Az első években kevesebb színházi, és több filmes munka talált meg. Elsősorban tévéfilmekbe hívtak. Ez jó is volt, meg rossz is, mert a színész elsősorban a színpadon van otthon. Hívtak a Madách Színházba, ahol Sulyok Máriával, Bessenyei Ferenccel, Gábor Miklóssal dolgozhattam együtt, de ilyen legendák árnyékában nem tudtam kibontakozni. Molnár Ferenc A doktor úr című komédiája volt az első nagy szerepem. Gyakran össze is tévesztettek Huszti Péterrel, mert akkoriban mindketten hadartunk, és Piros Ildi, a felesége volt a színpadi partnerem.

– Szokás volt a főiskola elvégzése után vidékre szerződni. Ön miként került pesti társulathoz?

– Túl voltunk már azon a korszakon, amikor a színészek kötelező jelleggel csak vidéken kezdhették el a pályát. Ádám Ottó, a Madách Színház igazgatója elég jelentős volt a szakmában ahhoz, hogy ha kinézett magának valakit, akkor megtarthatta. „Tamás, gyele hozzánk a Madáchba!” – tipikus raccsolós hangján így kérlelt. Majd kiugrottam a bőrömből, nagyjából tíz évig eszembe sem jutott, hogy elszerződjek. 92-ben szabadúszó lettem, ezután kerültem a kecskeméti Katona József Színházhoz.

– Pályafutása első tizenöt évében gyakran évi három-négy filmben szerepelt. Ezek közül számomra Gábor Pál klasszikusa, az Angi Vera igazán kiemelkedő. Milyen emlékei vannak a forgatásról?

– Példátlanul kellemes munkahangulat volt. Gábor Pál, a rendező és Koltai Lajos, az operatőr a régi nagyok – Fábri Zoltán, Illés György – hagyományait követve elsődlegesnek tartották, hogy olyan hitelesen mutassák be az 1950-es évek erkölcsromboló, a nyilvános gyónást, a közvallomást az ember megalázásával összetévesztő korszellemét, amennyire csak lehet. Sikerült nekik: a film hűen ábrázolja azt a légkört, amelyben a pártemberek mindig és mindenre kíváncsiak, tudatformálás jeligével minden emberit megpróbálnak kiirtani, és közben mosolyogva arról beszélnek, hogy elvtársak, éljen, éljen, szebb jövőt, meg hasonló lózungokat röpködtetnek a levegőben. Színészileg szép, egyszerűen bonyolult pillanatokat kellett megteremteni. Pap Vera, a címszereplő mellett Pásztor Erzsi, Szabó Éva, Halász László is hihetetlenül jó figuráknak számítottak. Negyven év elteltével egy műhelytitkot is elárulhatok: életem legborzasztóbb szerelmeskedése volt az, amit Pap Verával a filmen – rendező, operatőr, hangmérnök, szkripter, csapó, világosító jelenlétében – imitáltunk. Meg kellett győznöm magamat arról, hogy André tanár úr vagyok, és a pártiskola egyik növendékét fogadom, aki ledobja magáról a fürdőköpenyt, és odabújik mellém az ágyba. Verával nem volt rajtunk semmi, de természetesen nem is történt semmi. Viszont, ha nem lett volna hiteles a jelenet, akkor nem működött volna a későbbi vallomás sem, amikor Andrét elönti a hideg veríték, és csak az eszméről tud beszélni. Azt hiszem, ha a hivatalnokok átveszik egy-egy irányzat terjesztését, az eszme torzulni kezd.

– Ez a summája Madách klasszikusának, Az ember tragédiájának is, amiben Ádámot játszotta. Mikor érett meg a szerepre?

– Miután eljátszottam három szerepet ebben a nagy ívű darabban: Robespierre-t, Gábor arkangyalt és a tudóst a falanszterben. Aztán a Juhász Jácint, Huszti Péter, Almási Éva alkotta trió egyszer csak átváltott a Dunai Tamás, Gáti Oszkár, Bencze Ilona hármasra. Addigra belenőttem a figurába. De azt is szép emléknek tartom, amikor egy alkalommal cseréltem Gátival, így Luciferként léphettem színpadra.

– Színpadi pályafutásában találni számtalan Shakespeare-előadást. Közülük az egyik első az a Szeget szeggel, amelyben Bécs hercegét játszotta Szirtes Tamás rendezésében, a Madách Színházban, 1985-től. Melyik a szívének legkedvesebb Shakespeare-hős, akit életre keltett?

– Közel áll hozzám a Sok hűhó semmiért vagy a Lóvátett lovagok, mégis a Szeget szeggel a legfontosabb. Elképesztő partnereim voltak Ráckevei Anna, Székhelyi József és Dengyel Iván személyében, az utóbbi akkoriban jött át Erdélyből. Kicsi volt a Madách kamaraszínpada, ami később Örkény nevét viselve önálló színházzá vált. Ezért Szirtes tett egy olyan kijelentést, amely közismertté vált szakmai berkekben: „Gyerekek, ez olyan kis színpad, hogy nagy lendülettel maradjatok helyben.” Később Stephanót játszottam A viharban, Albant a Lear királyban, több szerepet A hárpia megzabolázásában, de inkább azt mondanám, sok olyan szerep van, ami elment mellettem. Hamlettel például elkerültük egymást, Mercutio már nem lehetek. Titkon reménykedem, hogy eljátszhatom Lear királyt, hiszen még csak hetvenegy éves vagyok. Mensáros mondta mindig, hogy az ember ne várja a szerepet, mert akkorát bukik benne, mint egy ólajtóban. Most, a koronavírus-járvány idején az újlipótvárosi karanténomban folyamatosan tanultam, olvastam, tornáztam. Valaki azt mondta a pályafutásom elején, hogy ha a fiatalok agyondohányozva, másnaposan mennek be a próbára, az olyan, mintha lehangolt versenyzongorán akarnának versenyművet játszani. Éppen ezért igyekszem jó kondiban tartani magam. A helyes és szabatos magyar nyelvért munkálkodom, szavalóversenyeken zsűritag vagyok, némelyik nagyáruház bemondónője vagy bizonyos kereskedelmi adók riporterei pedig kikészítenek…

– Nem volt túlságosan kimerült a karrierje első évtizedeiben?

– Eléggé túlhajszoltan teltek a napjaim, bizonyos időszakokra sajnálattal tekintek vissza. A gyermekeimmel hatéves korukig csak a reggeli, illetve bölcsődébe-óvodába menet volt a közös programunk. Amikor hazaértem, egyszer sem mulasztottam el megpuszilni őket, akkor sem, ha már aludtak. Próbáltam ügyelni arra, hogy nyáron csak egy szabadtéri játékban – Budapesten, Szentendrén, Szegeden – vállaljak szerepet. Öt lány- és két fiúunokám van, azért imádkozom, hogy sikerüljön minél több időt töltenem velük. Cseke Péter, a volt osztálytársam az igazgatóm Kecskeméten, neki nem kell magyarázkodnom, félszavakból értjük egymást.

Az utóbbi időszakban számtalan zenés szerepben láthattuk, ezek közül melyiket emelné ki?

– A Hegedűs a háztetőnből tíz előadást egyvégtében eljátszani félelmetes teher. Aki valaha eljátszotta, tudja, miről beszélek: eltáncolni az üvegtáncot, majd szétverni a házat, és közben törékenynek maradni, húzni azt az átkozottul nehéz szekeret, mámorító élményt megélve Istennel beszélni... Kezdetben Husztival felváltva játszottam Tevjét, aztán úgy-ahogy hozzám nőtt a szerep. Amikor ravaszul, huncutul felnéz a sildes sapkája alól, hogy megkérdezze, „Na, Uram, most mire megyünk ketten, miért tetted ezt meg ezt?”, az valami elmondhatatlanul bensőséges pillanat. Olyan ösztönösen, igazul, mélyen beszél Istenhez, ahogy én is szeretnék. Számomra a vallás egyébként is velejárója az életemnek, a Pozsonyi út szélén álló Szent Ágoston-kápolnába, a Rákosi-időkben a föld alatt létesült templomba járok minden vasárnap.

– Legendásan hosszú ideig játszott a Macskák című musicalben. A 2008-as jubileumi díszelőadáson újra magára öltötte Gastrofar George jelmezét. Milyen emlékei vannak erről?

– 1990-ben, a 313. előadáson csöppentem bele az akkor már hét éve futó produkcióba. Haumann Péter játszotta előttem a szerepet, csak azért vehettem át, mert a III. Richárd kedvéért elszerződött a Nemzetibe. Szirtes újfent bízott bennem, pedig eleinte magam sem voltam meggyőződve arról, hogy helyt állhatok. Ezerszer megnéztem az előadást, Seregi László és az asszisztense két hétig csak azt tanította, melyik a jobb, melyik a bal lábam, különórákat vettem, hogy az öreg, Parkinson-kóros színházi macskát teljes erőbedobással kelthessem életre. Az 1500. előadás körül még bent voltam, de miután betöltöttem a hatvanat, átadtam a szerepet. Már nem voltam olyan ruganyos, mint húsz évvel korábban.

– Mivel készül a világjárvány elvonulására és az évadkezdésre?

– Visszavárnak a kecskemétiek. Ott rendkívüli szerepek vannak a hátam mögött: Szász János rendezésében Kuligint játszottam a Három nővérben, szerepeltem a Csókos asszonyban, Páger Antal egykori szerepét, az öreg vándort játszottam a Kőműves Kelemenben, Székely János Caligula helytartója című előadásában pedig a zsidó főpapot, aki istenhitével megizzasztja a prefektust. Megrendezhettem Az óriáscsecsemőt, amit valaha játszottam. Jelenleg az És már senki sem! című Agatha Christie-adaptációban és a Társasjáték New Yorkban című darabban játszom, és készülök megformálni a Légy jó mindhalálig! Pósalaky urát. Most is tanulgatom, énekelgetem a szerepet. Közben Mikszáth és Móra novelláit olvasom, felveszek egy-egy monológot, amit a városi televízió lead. Nem esek ki a rutinból, a negyedgázsiból pedig nem halok éhen.

– Hívő római katolikus, aki számtalan zsidó tematikájú darabban játszott. Gyakran lép fel a Budapest Klezmer Banddel, néha szaxofonozva, klarinétozva, máskor jiddisül énekelve. Miért áll közel Önhöz a zsidó hagyomány?

– Valóban sok ilyen darabban szerepeltem, a Gettóban Paudits Bélával, az Anna Frank naplójában az apát játszva. A Budapest Klezmer Band vendégeként hazánkban és külföldön is fellépek. Bizonyos darabokra készülve ellátogattam Auschwitzba, ahol a hatalmas hajtömeg látványa megdöbbentett, megbabonázott. Megéreztem, milyen szenvedésben volt része ennek a népnek öt évezred során. A kultúra megőrzése, az összetartozás, az Istennel való szoros kapcsolat példaértékű a szememben, de azt sem felejtem el, hogy a sokistenhitű vallások közül elsőként az övék vált kristálytisztán monoteizmussá. Noha engem másként neveltek, mindig partnerként kezeltem őket. És ők is engem.

Fotó: Lambert Attila

Mészáros Márton

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. június 14-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.