Hangokból írt naplók – Találkozás Zombola Péter zeneszerzővel

Művészetével a múlt, a tradíciók és a jelen között hidat képezve olyan sajátos hangot, atmoszférát, érzésvilágot, manapság ritka benső drámai erőt képvisel, ami különösen figyelemreméltóvá teszi alkotásait. Egyetemi tanár Egerben és Debrecenben, de oktat az Amerikai Egyesült Államokban is. Elfoglalt ember, így komponálni manapság leginkább a nyári szabadsága idején tud. Jelenleg – a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként – oratórium-trilógiájának harmadik darabját, a Kaddist írja. Az International Classical Music Awards (ICMA) idén az Erkel- és Bartók–Pásztory-díjas fiatal alkotót választotta az év zeneszerzőjévé. Zombola Péterrel afféle műhelybeszélgetést folytattunk.

– Szerencsés vagyok, kiváló tanáraim voltak. Tizennégy évesen nyertem felvételt a Bartók Konziba, ahol Kocsár Miklós és Csemiczky Miklós tanított: Kocsár zeneszerzés főtárgyat, Csemiczky pedig minden mást, hangszerismeretet, zeneelméletet…  A tanároknak kettős szerepük van. Egyrészt át kell adniuk a szakmát; ez nehéz, mert oktatással az egy-két százalékot kitevő lényegi rész, a készség és az ihlet nem tanítható. A többi kilencvennyolc százalék az, ami igen: hogyan képezzünk formát hangokból, hogyan hangszereljünk és így tovább. Másodlagos, de az adott tanár zenei világához is tudnunk kell kapcsolódni, az is óhatatlanul hatással van ránk. Én például nagyon szerettem Kocsár Miklós szerzeményeit, főleg a kórusműveit. Megpróbáltam ellesni tőle, hogyan lehet kórusra írni. Később ugyanez volt a helyzet az első zeneakadémiai tanáromnál, Orbán Györgynél is, akinek az életművében szintén fontos szerepet játszanak a kórusdarabok. Nálam a konzi óta stabilan tart a vokális zene iránti erős elköteleződés. Egyértelmű volt a választásom, három évig jártam Orbán Györgyhöz, és igyekeztem mindent megtanulni tőle a kórustechnika terén. Persze változik az ember ízlése, igénye, és idővel egyre jobban kezdett érdekelni Jeney Zoltán zenéje, így az utolsó két évre átmentem hozzá. Nála teljesen más szemléletmóddal találkoztam: az ösztönös, „fül utáni” komponálás helyett inkább a tudatra, az önreflexióra került a hangsúly. Emlékszem, heteken át az volt a feladatom, hogy a korábbi műveimet elemezzem, úgy, mintha más által írt darabokkal foglalkoznék. Reflektálnom kellett arra, hogy annak idején mit miért csináltam, vajon továbbra is egyetértek-e magammal… Egyfajta terápia volt az a két év Jeney Zoltán vezetésével.

– Korábbi interjúiban említette, hogy a barokk zene, különösen az itáliai barokk, annak „ellentéte”, a mahleri világ, valamint a kortárs repetitív zene egyaránt közel áll Önhöz. Kiemelte azt is, hogy milyen fontosnak tartja a zenében az atmoszférateremtést. Hogyan és hová helyezné el most magát, illetve alkotásait a nagy zenei világpalettán?

– A húszas éveimben sok mindent, mindenféle irányzatot kipróbáltam, a késő romantikus stílustól a népdalfeldolgozáson, a sanzonon és az atonális, dodekafon kompozíciós módszerrel írt darabokon át a minimalizmusig. Szinte minden „izmussal” kísérleteztem, nem is tudnék olyan műfajt mondani, amibe bele ne kóstoltam volna. Aztán szép lassan kitisztult a kép. Mint a 19. századi aranyláz idején, amikor az aranyásó a rostálás során kiszűrt valami értékeset.

Számomra két érdekes, hozzám igen közel álló irányzat maradt: a (neo)barokk és a minimalizmus, azon belül is az északi, skandináv „holy minimalism” (egyházi minimalizmus), amit mások mellett Arvo Pärt életműve képvisel.

Az én zeném így főleg a neobarokkból és a minimalizmusból építkezik.    

– A kultúra, a művészet bármely ágáról beszélünk, minden alkotóra igaz, hogy ma már nagyon nehéz valami újat, mást mondani. Ráadásul úgy, hogy az egyszerre legyen korszerű, de mély, haladó, ugyanakkor népszerű, előremutató, mégis befogadható. Hogy látja ezt; mi a helyzet a klasszikus zene terén? Ön mennyire „szabad”?

– Addig működik az alkotóművészet, amíg teljesen szabad. Nem fog menni, ha az ember valakinek vagy valaminek akar megfelelni. Ahogy a személyes kapcsolatokat, úgy a művészetet sem határozhatja meg a megfelelési kényszer. Időről időre előkerül a kérdés, hogy mi a művészet és „meddig tart”. A zenét nézve gondoljunk a gregorián ezeréves „egyeduralmára”, amely aztán háttérbe szorult, lecsendesedett, felváltotta a reneszánsz, majd annak is vége lett… Akkor is felvetődött, hogy mi jöhet ezután. A barokk lecsengésekor, és később, a 20. század elején ugyanez volt a kérdés.

Minden művészben szükségszerűen felmerül: vajon van-e értelme annak, amit csinál, vagy nincs? Azt gondolom, amíg az emberben ott a késztetés, az energia, amely – esetemben – a hangok által tör utat magának, addig van létjogosultsága ennek.

– A mozgatóerő az őszinteség?

– Csak az lehet! Persze – belegondolva – esetleg más ösztönzés is létezhet. A pénz nem annyira, mert ebben a szakmában nincs sok pénz; és ahogy beszéltünk róla, a megfeleléskényszer sem működhet sokáig. Tapasztalataim alapján, a negyvenes éveim elején így kijelenthetem:

nincs más, csak az őszinteség.    

– Azért kérdeztem, mert Schönbergre, Webernre, Bergre (a dodekafóniára) gondolva már előfordult, hogy a zenét felváltotta a „matematika”, a „technika”, John Cage 4'33'' című „gagjével” pedig a zene nélküli zenéig, a teljes csendig is eljutottunk.   

– Schönberg valóban matekos agyú volt, ahogy Cage is. De gondoljunk bele, hogy a legmatekosabb zeneszerző a háromszáz évvel ezelőtt élt Johann Sebastian Bach volt. Az a különbség, hogy nála nagyon erős az érzelmi sík is. Bach esetében senki sem rója fel a számmisztikát, mert nem arra figyelünk, hanem az érzelmi vehemenciájára. Schönbergnél ez sokszor hiányzik. Az ő zenei dagályában-apályában a tenger alól kibukkanó szikla, a szilárd váz a „matematika”. Meglátásom szerint az ő zenéjével kapcsolatban éppen az lehet a gond, amikor „csak a matek” működik. 

– Eddigi munkáit nézve, hallgatva egyetlen műfaj irányában sem köteleződött el, jóformán mindenben kipróbálta magát. Írt szimfóniát, színpadi kísérőzenét, kamaradarabot, kórusművet, oratóriumot, „kamaraoperát”… A „triptichonnak” tervezett oratórium-sorozatának első két része a Requiem és a Passió. Úgy van ez, mint Wagnernél: egyes művei az adott életszakaszára reflektáló önvallomások is?

– Kétségtelen, hogy nálam is előfordulnak visszatérő központi témák, ilyen a hit is. A gyerekkoromat teljesen meghatározta, aztán felnőtté válva eltávolodtam tőle, a harmincas éveimtől pedig kezdek újra visszatalálni. Az útkeresésem egyes állomásai ezek az oratóriumok. A Requiem része a visszatalálásnak. A vég témája a nevelőapám hosszú betegségével és halálával szembesülve foglalkoztatott. Úgy éreztem, hogy a latin szöveg fejezi ki a legjobban az ehhez fűződő érzéseimet. Arra a kérdésre, hogy mi lehet a halál után, a Passióban próbáltam választ találni. János evangéliumát vettem alapul, a latin változatát, ugyanis gyerekkorom óta vonz ez a nyelv. A Passiót tartom az eddigi főművemnek.

Bármit írunk, az személyes. A szenvedéstörténet egyes stációit igyekeztem „objektíven” megjeleníteni, de az ajánlásokkal ellátott zenekari közjátékok az akkori lelkiállapotomat és az érdeklődési köreimet tükrözik vissza. Szöveges naplót soha, de zeneit gyakran írtam. A Passió így felfogható egyfajta zenei naplóként.

Egy terjedelmesebb – nagyzenekaros, kórusos – egyfelvonásos opera megírását ugyancsak régóta tervezem, de még nem találtam meg a megfelelő librettót.   

– És hogy jön a képbe a Kaddis? Ennek is van önéletrajzi összefüggése?

– Utánanézve a családom múltjának, felkutattam a vér szerinti anyámat. Már rég nem él, de megtudtam, ki volt; sok minden kiderült róla. Az ő erős zsidó kötődése és a gyászérzésem fejeződik ki a készülő héber nyelvű Kaddisban. Persze nem tudom, nem is akarom megtagadni magam; ott a katolikus hitem, amit szintén beleviszek. Így lesz egy latin nyelvű Libera me betoldása is, valamint több helyen felhasználom az Édes Jézus, neked élek című népéneket.

Ez nem liturgikus darab, hanem a saját történetem és hitem szintézise.

– A nagy alkotások, zenei remekművek számomra mindig istentapasztalások. Ön hogy van ezzel?

– Persze, a zene közvetítő.  Ma már azt mondom: nem hiszem, hogy valaha is lett volna valóban ateista zeneszerző.  Ha az, akkor minek írt zenét… A zenének akkor van értelme, ha rámutat valamire, ha átad valamit. Természetes folyamat, amikor megkérdőjelezünk valamit; ahogy az is, ha egy időre eltávolodunk a hittől, mert utána – évek vagy akár évtizedek múlva – még szilárdabb alapokra épülhet újra. Lehetőség ez arra, hogy magasabb szintre léphessünk. Nem bánom, hogy nekem is volt ilyen „érési” időszakom.

– A kortárs klasszikus zenét figyelve azt tapasztalom, hogy a legjelentősebb komponisták – gondolok itt többek között Ligetire, Kurtágra, Eötvösre – a zenei világukban leginkább a groteszkkel, az abszurd adta lehetőségekkel, a tragikomikummal éltek. Az igazi dráma, az elsöprő drámai erő mintha hiányozna a palettájukról. Az Ön műveit viszont valahogy átjárja a belülről jövő feszültség, a vívódás, a sűrű atmoszféra…

– Ezt nem próbálom tagadni, sőt felvállalom. Én is érzem a kortárs szerzőknél, hogy mellőzik az érzéseiket; elrejtik, mit gondolnak, és humorral vagy egyszerűen szakmai tudással, zseniális hangszereléssel pótolják azt. Ligeti kicsit más; például az 1960-as években írt Requiemjét hallgatva derül ki, ki is volt ő a zenei világban. Sok alkotóban azonban talán nincs is meg az az érzelmi mélység, ami szükséges ehhez a hivatáshoz. Ez baj. Akiknél pedig meglenne az érzelmi mélység, azok a legtöbb esetben nem merik megosztani a közönséggel, nem tudják vagy nem akarják hangokban kifejezni azt. Olyan, mintha a szerző elidegenítené magát a saját darabjaitól.

Humorost, groteszket bárki írhat, annak nincs akkora tétje. Az nem ad „támadási felületet”. De ha az ember kiteszi a lelkét…

Én mindig igyekszem őszintén megnyilvánulni, és remélem, hogy a közönség nyitott erre.

– Idén Ön lett az év zeneszerzője, egyben az ICMA első magyar kitüntetettje. Milyen érzés volt, hogy a Passió zenekari részletét a Bambergi Szimfonikus Zenekar adta elő a kiváló cseh karmester, Jakub Hrůša – a londoni Royal Opera House jelenlegi zeneigazgatója – vezényletével?  

– Nagy élményt jelentett, hiszen egy európai top 10-be tartozó zenekarral dolgozhattam. Korábban kiutaztam Bambergbe, és három napot próbálhattam velük; Hrůša pedig hihetetlen precizitással minden egyes hangot kidolgozott. Ilyen vonóshangzást még nem hallottam élőben! Rengeteget tanultam kint. Hatalmas megtiszteltetés volt ez a koncert. Utoljára Ligetiék generációjának adatott meg ilyesmi. Bízom benne, hogy lesz, lehet folytatása. A Passióm már háromféle előadásban hangzott el, ami egy kortárs mű, főleg egy oratórium esetében különösen nagy jelentőségű. Az ICMA-díj pedig felhívta a figyelmet a munkáimra; már érkeztek megkeresések, szóba kerültek újabb projektek, jövőbeli koncertek.

– Immár nemzetközi szinten számontartott zeneszerző. Hogy vélekedik erről a „státuszról”?

– Azt gondolom, hogy Magyarországon jó helyzetben vannak a zeneszerzők. Különböző pályázatokat írnak ki, támogatásokhoz lehet jutni. Aki itthon komponál, bízhat abban, hogy be is mutatják a művét. Gyakran járok ki tanítani az Egyesült Államokba, ahol az egyetemeken irigykedve néznek ránk amiatt, hogy annyi zenekar működik Budapesten, és nálunk rendre meg is szólalnak az újonnan született darabok. A probléma inkább az, hogy nagyon „premierorientált” a rendszer: bemutatnak egy művet, és azzal ki van pipálva, jöhet a következő. A másik nehézség, hogy a magyar szerzők eléggé elszigeteltek, nincsenek jelen a nyugat-európai vagy az amerikai zenei körforgásban. Ligetiék generációja még ismert volt, de aztán jött egy sor olyan jeles magyar komponista, aki nem tudott áttörni.

Ez a mi nemzedékünk egyik feladata. Jó lenne, ha a magyar zene újra megtalálná az útját a nagyvilágba, és ismét bekerülne a nagy nemzetközi vérkeringésbe. 

Fotó: Merényi Zita  

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 31-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.